Ahol a pletykaéhes olvasó, a titokzatos sztár és a mindentudó író évszázadok óta találkozik: a biogossip

Rachel Cusk sokat vitatott Life of M című műve azon kötetek közé tartozik, amelyek szatirikus éllel tárják az olvasó elé a hírességek mindennapjait és vívódásait. A sztárokat görbe tükörben, pőrén bemutató szubzsánert persze nem Cusk találta ki. Virginia Woolf saját korát megbotránkoztató és megnevettető könyvén át Az ördög Pradát viselig tart azon művek sora, amelyeket a Guardian szerzője biogossipnak, vagyis az életrajz és pletyka közötti szürke zónát bejátszó alkotásoknak nevez. De mit kínál vajon az olvasóknak a biogossip, és milyen messzire nyúlnak az előzményei?

A titkok tudója: az író

A Page Six „irodalmi botrányként” keretezte Cusk kötetét, automatikusan a biogossipok polcára téve fel ezzel a Life of M-et. Azok a könyvek tartoznak ide, amelyek heves spekulációkat szítanak azon személyekkel kapcsolatosan, akikről szólnak, legalábbis az olvasók szerint. A biogossipok a bulvármédia színes és nem ritkán szaftos híreivel szolgálnak, méghozzá a sztárpletykáknál jóval hosszabban, ráadásul irodalmi igényű feldolgozásban. Az általunk csodált hírességek életére nyitnak ablakot, miközben, ha igazán jól sikerültek, azt a szédítő érzést is színre viszik, amit a csillagok közelsége nekünk, mindennapi olvasóknak okoz. A biogossip nem ritkán nehezen felismerhető helyzeteket ír le és álneves karaktereket mozgat, így persze sokkal érdekesebb, mint a leggyakrabban a személyes brand markáns jegyeit aláhúzó és határait erősítő életrajzi kötet. Az autofikciótól pedig elsősorban az különbözteti meg, hogy a szerző nem a saját és hozzátartozói életét írja prózává a lapjain, hanem másét, így az olvasóban óhatatlanul felmerülhet a gondolat, hogy az író számos, a könyv fejezeteiben nem szereplő titok tudója is.

A jó biogossip persze az olvasót is a tudás mámorával ajándékozza meg. Ahogy korábban írtuk, a Life of M főszereplője egy angolul beszélő színész, aki egy európai városban, minden jel szerint Párizsban él. M gyerekként kapta meg az áttörést jelentő filmszerepet, és nem nehéz ebben a Léon, a profira ismerni, ahogy a könyvben emlegetett balettről szóló filmet is egyszerű a Fekete hattyúval azonosítani, amelynek főszerepéért Natalie Portman Oscar-díjat kapott. Innen pedig egy nem is olyan merész ugrás az M betű mögött a színész alakját megpillantani.

A pletykaéhes olvasó

Az írók imádnak pletykálni, mióta világ a világ, az olvasók pedig roppant hálásak ezért nekik. A szláv eredetű, a magyar nyelvbe a szlovák pletka segítségével érkezett pletyka szó töve (a plet) eredetileg szövést, fonást jelentett, ami éppenséggel az írók munkájától sem idegen. Amint a Holmi hasábjain megjelent szövegében Szvetelszky Zsuzsanna kifejti, az ősi szókincs még nem rokonította negatív tartalmakkal a pletykát. Szvetelszky hozzáteszi, hogy „a pletyka se nem jó, se nem rossz, hanem értékváltó jelenség”. Egyik legfontosabb ismérve az időszerűség, a cselekménye egyszerű, a fordulatai hétköznapiak, és az adja az értékét, hogy kivel történtek meg az epizódjai. Leginkább ez utóbbi, a sztárfókusz magyarázza Rachel Cusk új regényének elképesztő sikereit is.

Persze nemcsak a 21. századi olvasók pletykaéhesek. Francesca Peacock a Los Angeles Review of Booksban közölt tanulmánya a 17. századi költő, filozófus, drámaíró és tudós Margaret Cavendisht említi Cusk irodalmi felmenőjeként. Az 1664-ben megjelent Sociable Letters című művében Cavendish leveleket tett közzé, amelyeknek a címzettje egy fiktív személy, akit rendszerint „Asszonyomként” (Madam) szólít meg a fejezetek elején. A levélforma eleve az intimitás látszatát kölcsönzi a szövegnek, amelyben a szerző anekdotákat, pletykákat oszt meg a kitalált címzettel, valójában viszont a könyv olvasójával közli mindezeket.

Cavendish csak részben anonimizálva, nevük kezdőbetűivel szerepelteti leveleiben a rendszerint valós személyeknek megfeleltethető karaktereket. Ezzel az olvasó egy képzeletbeli női csoportot képzel, amelynek tagja ő maga is. Ennek a virtuális közösségnek tagjai gyakran a társadalmi elvárásoktól finoman eltérő dolgot cselekszenek, és a kitalált leveleken keresztül beszélik ki az életükre nehezedő biológiai, társadalmi és egyéb természetű nehézségeket. És láss csodát, ha az olvasó bólogat vagy éppen vakarja a fejét, egyből a pletykálkodók körének tagja lesz maga is. Cavendish a pletykát teszi tehát a narráció üzemanyagává, a pletykálkodást metaszintre emeli, azt az illúziót kínálva az olvasóinak, hogy a legbelsőbb pletykakörének ők is a részei.

A nyitottság mint álarc, a sebezhetőség mint tét

Akárcsak a pletyka, a pletykákra építő irodalmi mű (literary gossip) is olyan igazságok feltárására vállalkozik, amelyek általában rejtve maradnak a híréhes halandók előtt, fejti ki Peacock. Ahogy a pletyka, a literary gossip is olyan értesüléseket közöl, amelyekről (ha szóba kerülnek egyáltalán) suttogva illik beszélni csak. Peacock negatív jelentésárnyalatok nélkül használja a pletyka kifejezést, elsősorban olyan személyes hangvételű írást értve literary gossip alatt, amely vagy a szerzőről és családjáról szól, vagy más, számára jól ismert emberek életének epizódjaiba kínál betekintést. A literary gossip olyan szöveg, amely feszegeti a nyilvánosságra hozható dolgok határait, amely a nyitottság és a közvetlenség álcáját viseli, és amely a szerzőt vagy hősét egyaránt sebezhetővé teszi. És hát épp az illúziók, na meg a szigorú választóvonalak ellen indított támadások teszik népszerűvé az olvasók előtt a pletykákra építő irodalmi alkotásokat.

A tanulmány szerzője a literary gossip műfajába tartozónak mondja például a régens kori kurtizán, Harriette Wilson Memoárjait, de Margery Kempe szinte pszichedelikus 15. századi spirituális önéletrajzát is. A Guardian pedig a Life of M fontos előzményeként említi Lauren Weisberger Az ördög Pradát visel című regényét, amelyre természetesen Hollywood is lecsapott, sőt nemrég elkészült a Meryl Streep főszereplésével forgatott film folytatása is. Weisberger korábban a Vogue főszerkesztője, Anna Wintour asszisztense volt, és állítólag 250 ezer dollárért adta el a Doubleday kiadónak a kéziratát. Wintour ezzel kapcsolatban a sajtónak annak idején úgy nyilatkozott, hogy nem igazán emlékszik rá, „ki is az a lány”, és nyilvánosan Weisberger sem erősítette meg, hogy egykori főnökéről mintázta Miranda Priestly karakterét. De nem is cáfolták. Sőt, Az ördög Pradát visel 2. premierje táján úgy tűnt, ez a játék már Wintourtól sem idegen.

A bosszúszomjas hattyúk és a soha el nem készült műremek

Ha már a Life of M kapcsán szóba került egy hattyú, érdemes kitérni pár további példányra is. Az a gyanúm ugyanis, hogy Truman Capote soha el nem készült remekműve is tőről metszett biogossip. Capote nagyregényként harangozta be a szerkesztőjének a szöveget, „amiről mélyen hallgatnom kell, nehogy elriasszam a társalkodónőimet”.

Capote hattyúknak nevezte a szóban forgó nőket, és Laurence Leamer 2021-es Capote's Women című könyve (valamint a Hulu ez alapján készült, 2024-ben bemutatott minisorozata) pontosan ábrázolja a végtelenül közeliből egyre ellenségesebbé váló viszonyukat. A kötet egy kritikusa a címszereplőket úgy írja le, mint akik a pompás lakomák közös elfogyasztása után páratlan lakosztályokba vonulnak vissza, hogy ejtőzzenek. Jól és viszonylag gyakran házasodnak, ezért elképesztően jómódúak, így aztán más dolguk nem lévén, rendszerint pletykálkodással, valamint ruhák és ingatlanok vásárlásával töltik a napjaikat.

A hattyúk okosak voltak, és persze voltak annyira ravaszak, hogy a jobbik arcukat mutassák kifelé. A New York leggazdagabbjai között otthonosan mozgó Capote-nak viszont elmesélték a szerelmi sokszögeikről, valamint a különféle tiltott szerekkel való találkozásaikról szóló történeteket. Egy dologgal viszont nem számolt a csacsogó hattyúk csapata. Azzal méghozzá, hogy Capote az Answered Prayers címmel készülő, soha be nem fejezett regényében tervezi felhasználni a szaftosabbnál szaftosabb sztorijaikat. Így aztán amikor Capote az Esquire 1975. novemberi számában La Côte Basque, 1965 címmel közölt a készülő szövegből egy részletet, és felvillantott benne egy kormányzóval való titkos viszonyt, valamint egy balesetnek álcázott gyilkosságot is, elszabadult a pokol. Az írót kiközösítették korábbi legfontosabb szövetségesei. A hattyúk haragja és befolyása miatt Capote kiszorult a felső tízezer koktélpartijairól, elfogyott körülötte a levegő, ettől kezdve pedig lejtmenetnek indult az alkoholban és a drogokban alkalmi menedéket kereső szerző élete.

Szeretőből barát, barátból regény

Bár az Answered Prayers nem készült el soha, akad a Life of M-nek egy közel 100 éves előzménye is. Virginia Woolf 1928-ban megjelent Orlando című kötete. A regény címszereplője az Erzsébet-kori Angliában született a történet szerint, személyesen ismerte Shakespeare-t, viszonya volt a királynővel, de kapcsolatba került egy szép, de csapodár orosz hercegnővel, a londoni alvilág számos tagjával, egy előkelő román hölggyel, a török szultánnal és egy csapat vándorcigánnyal is. Aztán Törökországban nemet váltott, majd hazatért, de a 18. századi Anglia, „a dagályos építészet, a krinolinok és a jegygyűrűk” álszent világa nem nyerte el a tetszését túlságosan, így tovább folytatta vándorútját, melynek végén nem sokkal a regény megjelenésének éve előtt látjuk őt viszont.

A szöveg ihletforrása az arisztokrata költő és regényíró, Vita Sackville-West viharos családi története volt. Sackville-Westről már akkoriban pletykálták, hogy Virginia Woolf szeretője, később pedig közeli barátja volt, mindketten a liberális szexuális nézeteiről ismert Bloomsbury-körnek voltak a tagjai.

A mű szatirikus formában dolgozza fel az angol irodalom történetét. Szerb Antal, aki nem sokkal a megjelenését követően olvasta az Orlandót, játékosan merész regényként mutatta be a kötetet A világirodalom története lapjain. Azt írta, „a könyv mulatságos, nagyon művészi kicsúfolása a nemzedék valamennyi írói szándékának”. Érdekes összecsengésre lelhetünk most, amikor az autofikció korában a biogossip sokadvirágzásának vagyunk a tanúi.