Az ördög Pradát visel folytatásában a szívet növesztett Miranda Priestly tartja a lelket

2006-ban talán egyik hollywoodi producer sem gondolta volna, hogy Az ördög Pradát visel nemhogy kasszasiker, de kultfilm lesz. Olyan, amit évtizedekkel később is újabb és újabb generációk fedeznek fel maguknak. Olyan, amit végtelenszer lehet megnézni, és ami még az elkészülte után húsz évvel is hatással van nemcsak a divatvilágról alkotott képünkre, és arra, hogyan állunk a saját személyes stílusunkhoz, de arra is, mit gondolunk a karrierista nőkről és az olyan női főnökökről, mint a Runway magazin szigorú főszerkesztője, Miranda Priestly.

Az ördög Pradát visel rizikós befektetés volt. Nőkről szólt, de nem romkom volt, a főszereplői nem a nagy Ő-t, hanem a tökéletes munkalehetőséget keresték, a történet fókuszában pedig az állt, hogy hogyan állják meg a helyüket a munkahelyükön. Az egész sztori hátterét ráadásul a divatvilág adta, amiről akkor talán még nem sokan gondolták, hogy egy szűk nézői rétegen túl tömegeket tudna megmozgatni.

Az ördög Pradát visel éppen ezért szűkös büdzséből készült el, aztán sokszoros profitot termelt. Több dolognak köszönhette a sikerét, például annak, hogy jól volt megírva. Lauren Weisberger a Vogue főszerkesztője, Anna Wintour mellett eltöltött ideje alapján írta meg a regényt 2003-ban, amelyből Aline Brosh McKenna forgatókönyvíró és David Frankel rendező faragott olyan filmet, amely remekül lovagolta meg a Vogue vezetőjét körüllengő rejtélyességet, és amelynek nem utolsó sorban megszámlálhatatlan számú szállóigét köszönhetünk. Az is számított, hogy remek színészek szerepeltek benne. Az Oscar-díjas Meryl Streep kiválóságára talán nem kell sok szót fecsérelni, de a Neveletlen hercegnővel befutó Anne Hathaway is ezzel a filmmel nőtt fel a közönség szemében. Itt indult be a tengerentúlon akkor még ismeretlennek számító Emily Blunt karrierje, és az addigra tulajdonképpen veterán Stanley Tucci is Az ördög Pradát viselnek köszönhetően került magasabb polcra Hollywoodban.

Az elmúlt évekre jellemző hollywoodi folytatásdömping fényében egyáltalán nem volt meglepő, hogy aztán valakinek a fejéből kipattant: kaphatna második részt Az ördög Pradát visel is. A gond csak az, hogy Az ördög Pradát viselnek nem volt szüksége folytatásra. Miranda Priestly és a Runway magazin viszont megérdemelte. Ebből az ellentmondásból kellett Weisbergernek, McKennának és Frankelnek olyan filmet faragnia, ami több szégyentelen rajongókiszolgálásnál, és tud újat mondani arról a világról, amit 2006-ban olyan pontosan vászonra vitt.

Húsz év telt el az első film óta, és a divatipar, az újságírás, azon belül főleg a nyomtatott sajtó működése gyökeresen megváltozott. Akik húsz éve még kvázi egyeduralkodóként mozgatták a szálakat a divatvilág tetején, mára kénytelenek voltak átadni a helyüket a fiatalabb generációnak, és az olyan ikonikus divatlapok, mint a Vogue napjai így is meg vannak számlálva: az egykor piacvezető, trenddiktáló pozíciója mára megrendült, a közösségi média térnyerésével és az influenszertömegek megjelenésével a szerepe végérvényesen átalakult, és ki tudja, a következő években milyen hatással lesz rá például a mesterséges intelligencia és a luxusipar kitartó hanyatlása.

2006-ban időszerű volt filmet készíteni a divatvilág tetején akkor már közel húsz éve rendíthetetlenül trónoló Anna Wintourról, 2026-ban pedig időszerű arról, mi történik a Wintour által képviselt szakmával a rohamos tempóban átalakuló világban.

Az ördög Pradát visel folytatása szerencsére nem kerülte ki az érzékeny pontokat, és ahogy húsz évvel ezelőtt, úgy most is pontos képet ad a divatvilágot mozgató erőkről.

Az új filmben Andy Sachs (Anne Hathaway) elismert újságíróként dolgozik New Yorkban. Emily (Emily Blunt) a Runway-t elhagyva a Diornál dolgozik vezető beosztásban. Miranda Priestly (Meryl Streep) még mindig a Runway főszerkesztője. Ez a Runway azonban már nem az a Runway, ami húsz évvel ezelőtt volt. Hanem egy olyan magazin, ami egyre nehezebben veszi fel a lépést a közösségi médiával, és ami nem igazán találja a helyét a piacon, ahol pont a nyomtatott lapok csúsznak megállíthatatlanul a ranglétra alja felé. A magazin nem igazán innovatív abban a tartalomgyártó közegben, ahol már nem lehet, és igazából nem is érdemes minőségi kontentet gyártani (hiszen, ahogy Nigel fogalmaz, úgyis a vécén ülve pörgetjük át még a művészi igénnyel készített divatfotókat is). Talán így csúszhatott meg a figyelem a Runway-nél is, és alakulhatott ki az a „botrány”, ami miatt egy Andy-féle tapasztalt újságíróra van szükségük, hogy helyrerázza a cikkek tartalmát. Az alapszitu erőltetett, de az alapkérdés nem: meg lehet, és ami még fontosabb, meg kell-e menteni egy olyan nagy múltú nyomtatott divatmagazint, mint a Runway? A film mindkettőre pozitív választ ad, bár Miranda Priestly a maga pragmatikus módján már azt is előre látja: hiába. A Runway évei meg vannak számlálva.

Az ördög Pradát visel folytatása időszerű, stílusos, vicces. Kiszolgálja a fanokat, de közben tud újat is mondani a válságokkal küzdő divatiparról, a nyomtatott sajtó végnapjairól, és arról is, milyen érzés lehet ma a divatvilág elitjében mozogni. Ráadásul jó érzékkel tapint rá a divatipar aktuális rákfenéjére, és figurázza ki mumusait, a Vogue körül kitartóan legyeskedő Bezos házaspárt is. Kár, hogy ennek a remek poénnak és nagyon megérdemelt odaszúrásnak az oltárán pont Emily karakterét áldozza fel.

Eltelt húsz év, meg nem is

Eltelt húsz év, és Miranda Priestly már nem az a teljhatalmú főszerkesztő, aki volt. Mára a Runway is több lábon áll, amiből a nyomtatott lap csak az egyik – és nem a legfontosabb. Miranda Priestly persze még így is Miranda Priestly, egy ikon, akinek még az asszisztensének lenni is kiváltság, és aki továbbra is a divatvilág egyik legfontosabb megmondóembere. De már magának akasztja fel a kabátját, az asszisztense simán a kezére csap, ha olyat mer mondani, amit nem kéne, a turistaosztályon kell nyomorognia a repülőn, és még az irodaház ebédlőjébe is le kell merészkednie. 2006-ben még csak pillanatokra sejlett fel Miranda emberi oldala, 2026-ban már a cinikus megjegyzései mögött is ott van az az esendőség, ami körüllengi a hatalmában meggyengült, a kiadóvállalat új tulajdonosának és a befektetőknek kiszolgáltatott, a saját relevanciájának elvesztésétől tartó vezetőt. Meryl Streep leheletfinom gesztusokkal, jól időzített humorral és pontosan adagolt drámaisággal mutatja meg a karrierje vége felé járó nő hűvös külseje mögött rejlő vívódásokat.

Megérdemelte volna, hogy ennek a filmnek ő legyen a főszereplője.

De nem ő lett az, hanem Andy Sachs, aki hiába érte el a célját, és lett sikeres újságíró, a Runway-hez visszatérve szélsebesen vetkőzi le magáról az elmúlt húsz évben magára szedett tapasztalatot és érett személyiségvonásokat, hogy visszamehessen huszonéves önmagába, aki magát nevetségesen lealacsonyítva úgy tesz, mintha élet-halál kérdése lenne, hogy Miranda Priestly csücsörít-e, ha meglátja a cipőjét.

De nemcsak a külsőségek szintjén fejlődik vissza, mintha a szakmai eredményeit is sutba vágták volna a készítők, hogy Andy a filmben ismét asszisztens-szerű karakterként jelenhessen meg. Ugyanígy jártak el a kvázi főgonosszá faragott Emilyvel, aki szintén rég maga mögött hagyta a magazint, és elismerésre méltó karriert futott be a Diornál, valamiért mégis olyan kicsinyes bosszúszomj fűti Miranda és a Runway ellen, ami racionálisan egyáltalán nem indokolt. Mindez különösen bugyutának hat egy olyan nő esetében, aki egyébként egyedülállóként felnevelt két gyereket miközben vezetői pozíciót tudhat magának a világ egyik legnagyobb divatházánál.

Andy és Emily mintha nem öregedett volna húsz évet, emiatt pedig mindketten annyira irritáló karakterek, hogy nehéz bármilyen szinten komolyan venni őket és a problémáikat. Nem segít Andy szimpatikusabbá tételén az sem, hogy ebben a filmben is összeboronálták egy pasival, de a Patrick Brammall által alakított Peter nagyjából annyira kigondolt karakter, mintha a forgatás felénél leszólt volna a stúdió, hogy „hahó, nehogy már egyedül maradjon a negyvenes nő a film végére!”, ezért gyorsan beleírták a sztoriba úgy, hogy azon a lehető legkevesebbet kelljen változtatni miatta.

Kicsit maga a történet is olyan, mintha menet közben találták volna ki, milyen irányba menjen: ha a végére össze is áll, az odáig vezető út hullámzó minőségű. A végeredmény vicces, szórakoztató popcornmozi, ami ugyan nem ér fel az eredetihez, de folytatásnak egyáltalán nem rossz. Meryl Streep pedig ismét kiemelkedőt alakít, már csak miatta és a Runway történetébe csomagolt nagyon is aktuális kérdésfeltevések miatt is érdemes megnézni legalább egyszer. És persze a ruhák miatt!

Nincs divatfilm divat nélkül

És akkor a külsőségekről. A 2006-os filmet utólag rengeteg kritika érte, amiért megpróbálták kövérnek beállítani a minden objektív szempont alapján normális testalkatú Anne Hathaway-t, és ezen túlmenően is promotálta az egészségtelen soványság kultúráját – gondoljunk csak Miranda Priestly teltebb modellekre tett becsmérlő megjegyzéseire, vagy Emily fantasztikusan hatékony diétájára, ami tulajdonképpen annyi volt, hogy majdnem ájulásig koplaltatta magát. Hol volt még 2006-ban a testpozitív mozgalom!

A folytatás viszont már ennek a jegyében készült el. Egyáltalán nem hangzanak el benne velős beszólások senkinek a testalkatára, és a külsőre úgy általában is csak akkor, amikor Emily Andy szemöldökét hecceli teljesen indokolatlanul (nagy fejtörést okozhatott az alkotóknak, hogy mégis mi lehet az a testrész, amivel ezt meg lehet tenni, így Anne Hathaway teljesen átlagos szemöldökére esett a választás). Kiderült az is, hogy a forgatás alatt Hathaway maga gondoskodott arról, hogy a kifutókon megjelenő modellek ne mind nádszálkarcsúak legyenek. Sokat fejlődött a film a diverzitás terén is, Miranda első asszisztensét az indiai származású Simone Ashley alakítja, második asszisztensét pedig egy férfi, Caleb Hearon. Nagyobb szerep jut a második részben Andy barátnőjének, Lilynek (Tracie Thoms), aki egyetlenként tér vissza az eredeti film baráti társaságából, és aki mostanra sikeres galériatulajdonos lett (remek stílusérzékkel!), és nem mellesleg élő Tinderként egyengeti Andy romantikus életét. A filmben kiemelt szerep jut a kínai származású Lucy Liúnak is, aki a rejtélyes milliárdost, Sasha Barnes-t alakítja.

Így is beleszaladt a film egy elég könnyen kikerülhető pofonba. A bemutató után a közösségi médiát elárasztották az olyan bejegyzések, amelyek arról panaszkodtak, hogy Andy asszisztense, Jin (Helen J Shen) végtelenül bugyuta módon karikaturisztikus karakter lett. Tényleg nevetséges, hogy az írószobában senkinek a fejében nem szólalt meg a vészcsengő annál a jelenetnél, amikor Jin a szándékosan előnytelen, vastagkeretes szemüvege mögül úgy mutatkozik be Andynek, hogy a vizsgaeredményeit sorolja. A „kocka ázsiai lány” annyira elcsépelt, előítéletes közhely, hogy nem igazán lehet mentegetni senkit, akinek eszébe jutott 2026-ban képernyőre rakni egy ilyen karaktert. Még úgy sem, hogy Jin egyébként okos, leleményes asszisztensként jelenik meg, akit Shen a minimális képernyőideje ellenére is szerethetővé tud tenni.

Sok kritika érte Jin ruhatárát is, jogtalanul, a szettjei ugyanis pont azzal tűnnek ki, hogy bizonyítják, a divatos öltözködésnek nem kell egyenlőnek lennie a szexivel, és pont az első részből hiányzó „fiatal, utcai trendes” frissességet hozza be a filmbe. Ha már az asszisztenseknél tartunk: Amari (Miranda első asszisztense) szettjeire látványosan sok figyelmet fordítottak, Simone Ashley hozza is az öltözködésére nagy gondot fordító, dizájner cuccokat nem megvető fiatal nőt (a szerepe nagyjából ki is merül ebben). Charlie pedig (például látványos brossokkal) bizonyítja, hogy a divat egyáltalán nem csak a nők játszótere.

Az ördög Pradát visel végső soron mégiscsak erről szól. A divatról, ami akkora játszótér, hogy az egész világ elfér benne.

Ahogy az első filmnek, úgy a folytatásnak is a ruhák adják az esszenciáját, és ezen a téren a 2026-os film sem panaszkodhat, még úgy sem, hogy nem minden karakter kapta meg azt a megérdemelt stílusfejlődést, amire szintén húsz évet vártunk.

2006-ban nemcsak a szűkös költségkeret, de az is nehezítette Patricia Field jelmeztervező dolgát, hogy sok divatház pont Anna Wintour megtorlásától tartva nem mert kölcsönözni a szakmán belül egyébként (a Szex és New York révén) ismert és elismert tervezőnek. Field és csapata így kénytelen volt kreatív megoldásokhoz folyamodni, a végeredmény pedig meghálálta a kemény munkát: Az ördög Pradát visel tele van ikonikus darabokkal, kezdve Andy komplett Chanel szettjeitől Miranda extrém szőrmebundáin át Emily punkos Rick Owens darabjaiig.

A második film jelmezeiért az a Molly Rogers felelt, aki Field mentoráltjaként már az első filmen is dolgozott. Bizonyos szempontból könnyebb, másrészről sokkal nehezebb dolga volt. Sokkal magasabbak voltak az elvárások, amihez hatalmas büdzsé és sorban álló tervezők is jártak. A második filmnek egyáltalán nem kellett megharcolnia a dizájner darabokért, a luxusdivatházak ugyanis tolongtak, hogy legalább egy-egy darabbal szerepelhessenek benne. Rogersnek azt kellett elérnie, hogy ennek ellenére Az ördög Pradát visel 2. ne kétórásra nyújtott termékelhelyezés legyen, hanem olyan film, amelyben minden ruhának megvan a maga helye és szerepe. Ez nagyrészt sikerült is neki.

Húsz év telt el azóta, hogy Andy a szökőkútba hajította a telefonját és hátat fordított a divatvilágnak. De nem teljesen, a folytatásban ugyanis már egy olyan nővel találkozunk, aki figyelmet fordít arra, hogyan öltözködik, jó szeme van ahhoz, milyen darabok állnak jól neki, és megtalálta a személyes stílusát. Nincs viszont folytatás nosztalgiavonat nélkül, a Runway-hez visszatérve a negyvenes éveit taposó nő valamiért mégiscsak szükségét érzi, hogy az új munkával együtt új ruhatárat is kapjon. Ismét belépünk a Runway ikonikus gardróbjába, ahol aztán megnézhetjük, mire mentek a divatmárkák marketingesei. Ez végül több megkérdőjelezhető ruhaválasztást is eredményez Andy számára, bár szerencsére így sem vetkőzik ki teljesen önmagából (az ikonikus égszínkék pulcsijától például – szerencsére – nem vált meg teljesen). Felemásra sikeredett Emily stílusa is, aki az első részből megismert vadóc stílusából 2026-ra már csak a vörös haját tartotta meg. A Diornál dolgozó nőt rengeteg Diorban látjuk, néha tetőtől talpig logókba öltözve, mintha ezzel is azt üzennék, Emilynek – egy-két jobban sikerült szettet leszámítva – nincs igazán érzéke a divathoz. Kár, mert a 2006-os Emilynek még nagyon is volt, a folytatásban pedig inkább az erőltetett főgonosz-faragás, mint a tudatos karakterépítés játszhatott szerepet a ruhatára kialakításában.

Miranda Priestly az egyetlen, aki nemcsak rendes karakterívet, de tökéletesen összeállított ruhatárat is kapott – mindkettőt megérdemelte. Meryl Streep alakítása szinte zárójelbe teszi a folytatás összes gyenge pontját, és ismét bizonyítja, hogy nincs ikonikusabb karakter a Runway magazin kívül kemény, belül lágy szívű főszerkesztőjénél. Aki még most, 2026-ban, egy gyökeresen átformálódott világban, egy kihalófélben lévő szakma élén, „egy deszkán sodródva” is ragaszkodik a tökéletességhez. A szettjeiben is. Történjen bármi, Miranda Priestly megrázza a Dries Van Noten blézere bojtjait, és megy tovább.

Az ördög Pradát visel folytatásáról a Telex After adásában is beszélgettünk.