Amikor a legrosszabb megtörténik, akkor tudjuk meg, milyen jó is volt nekünk

Könnyet fakasztani az olvasóból nem egyszerű dolog. Nem csak annyiból áll, hogy bekenjük a könyv lapjait vöröshagymával, és máris dől a pénz. Jobbára igen kifinomult hatásmechanizmusokat kell hozzá konstruálni, amire kevesen képesek. Az, hogy Yanagihara ezt tető alá hozta, olyan képességeket feltételez, ami előtt meg kell hajolni. Mert hát ez a könyv valóban vérbeli katarzisgépezet, olyan démoni struktúra, ami a szívedet veszi célba, átrobog rajta, aztán visszatolat, és még egyszer kilapítja.

De vajon mi a titka? Úgy száz oldal után azt mondtam volna, egy bámulatosan egyszerű dolog – az, hogy a barátságról szól. Csak így szimplán. Amiben az a pláne, hogy a barátsággal kapcsolatban mindenkinek van tapasztalata, de valójában keveset gondolkodunk rajta. A legtöbben habozás nélkül a legfontosabb dolgok közé soroljuk, de azt már nehezen tudnánk pontosan megfogalmazni, hol van a határcölöp mondjuk a „barát” és az „ismerős” között, és pláne nehezen találnánk másik embert, aki ugyanoda helyezi. Erre jön Yanagihara, fog négy totálisan elütő férfit, és elkezd írni a köztük lévő barátságról. Mindnyájan teljesen máshogy látják, mi egy barát dolga, és ebből nyilván számos konfliktus fog kisarjadni. Ráadásul barátságuk milyensége az idővel átalakul, ami hatványozza a kibontható kapcsolódási pontok számát. Ez szerintem egy páratlanul érdekes téma. Aztán Yanagihara mégsem egészen ezt írja meg.

Gondolom, ha egy író erős karakterekkel dolgozik, akkor a szereplői egy idő után elkezdenek harcolni a figyelméért. Talán ez történt itt is, és ezt a küzdelmet Jude nyerte meg, következésképp a regény egy idő után kvartettből kvázi szólóelőadássá alakul át. Hozzáteszem, teljesen érthető, hogy a szerző őt választotta, mert Jude a maga sérült lényével, a kimondhatatlan titkaival valóban olyan figura, aki megérdemli a reflektorfényt, ráadásul alighanem benne van a legnagyobb drámai potenciál. De kissé méltatlannak érzem, hogy a többiek innentől kezdve csak annyiban kapnak hangsúlyt, amennyiben részt vesznek az ő történetében. Willem még csak-csak megmarad a majdnem-főszereplő pozíciójában, mert az ő viszonya Jude-dal végig meghatározó – sőt egyre erősebb kontúrokat kap. De JB hiába villant meg egy zaklatott művészkaraktert, ami szintén alapja lehetne bármely érzékeny irodalmi szövegnek, statiszta marad. De a legrosszabbul Malcolm járt, aki alig kerül kibontásra – mintha Yanagihara teljesen elveszítette volna iránta az érdeklődését.

Mondjuk mit értünk „legrosszabbul járt” alatt, ez rögtön tisztáznunk kell. Valóban, Malcolm el van hanyagolva, de ha azt vesszük, egy Yanagihara-regényben az a legszerencsésebb, akinek a szerző a legkevesebb figyelmet szenteli. Mert mondjuk ki nyíltan: Yanagihara kegyetlen író. Amit például Jude-dal művel, az minden értelemben kimeríti az abúzus fogalmát – ha a szereplő helyében lennék, simán beperelném, és nincs az a bíró, aki ne a javamra döntene. Emiatt a kegyetlenség miatt terjedt el a vélemény a neten, hogy ez a kötet hétszáz oldalnyi nettó nyomorpornó – ami mellett nyilván lehet érvelni, a vitáról mi is írtunk bővebben. De azért a helyzet ennél összetettebb.

Jude-ról ugyanis azt kell tudni, hogy gyermekkora elképzelhetetlenül borzalmas volt. Az „elképzelhetetlenül” itt a kulcsszó, mert valóban, számos regénybeli konfliktus abból fakad, hogy barátai ezeket a borzalmakat el se tudják képzelni. Az ő világukban az, ami Jude számára a hétköznap volt, egyszerűen nem létezik, mert nem szabadna léteznie. Fizikai és lelki sérülések százait gyűjtötte össze, és ami talán még rosszabb, azt tanulta meg az élettől, hogy ha valaki kedvességet mutat felé, akkor valami retteneteset akar vele tenni. Közben meg Jude egy zseni, fantasztikus matematikus és (egy idő után) lehengerlő jogi szakember, ám minden intellektuális képessége sem elég hozzá, hogy meg tudja önmagát győzni saját értékéről. Arra kondicionálták, hogy semmit sem ér, és azért történtek vele rossz dolgok, mert ő maga rossz. És akkor Jude kap maga mellé jó embereket, odaadó barátokat – nem is hármat, hanem minimum nyolcat. Olyan embereket, akik tényleg odafigyelnek rá. Ilyen értelemben pedig ez a regény tényleg a barátságról szól, csak épp nem négy férfi komplex, egymásra folyamatosan reflektáló barátságáról, hanem arról, mit tud kezdeni a szeretet egyetlen ember gyógyíthatatlan sérüléseivel. Ez pedig totálisan leuralja az egész szöveget – hogy mást ne mondjak, a regényben egyszer sem esik szó egyetlen történelmi eseményről sem, a szereplőket szemmel láthatóan nem érdekli a politika, mintha nem is tudnák, ki épp az államok elnöke, és egy idő után még anyagi gondjaik sincsenek. Mintha légüres térben lebegnének, ahol a központi problémán kívül egyszerűen nem létezik semmi.

Mindez pedig kissé árnyalja a „nyomorpornó” jelzőt. Mert ugye a klasszikus nyomorpornónak az a lényege, hogy mindig rossz, mindig súlyos, mindig azt érezzük, hogy innen ki kéne menteni a szereplőket. Yanagihara ennél számítóbb lélek, pontosan tudja, hogy ha mindig rossz, akkor az unalmas – a szereplőknek néha muszáj boldognak lenniük, hogy aztán annál rosszabb legyen nekik. Ilyen értelemben olyan ez a kötet, mint egy hosszú túra egy feneketlen, tüskés peremű szakadék felé, ahová – sejtjük, tudjuk – bele fogunk zuhanni a végén. De közben elképesztően szép tájakon megyünk keresztül, csodás erdei tisztásokon pihenünk meg, lábunkat pisztrángos patak mossa, meg amit el tudunk képzelni. Mert a szeretet segít, ez tagadhatatlan. Olyan szegmensekkel ajándékozza meg Jude életét, amit nehéz nem a „boldogság” szóval körülírni. Ugyanakkor ezek a boldog periódusok nem begyógyítják a sebeket, inkább csak eltakarják azokat. A falak, amiket Jude épített maga és a világ többi része közé, olyanok, mint egy inverz Déva vára: a sok barát hiába rombolja le estére, felépülnek reggelre.

És azt hiszem, ez Yanagihara nagy skillje, a képesség, amivel lenyűgözte a világot, közte – bevallom – engem is: a kontrasztokkal való játék. A fény és árnyék egymásra hatása: a legszebb részek fölött végig ott lebeg a tudat, hogy bármikor elvehetik tőlünk azokat. És a legrosszabb szekvenciákra is fényt vet, hogy amit elvettek tőlünk, az csodaszép volt – és hát hány ember van, akivel sosem történtek ilyen csodaszép dolgok? Úgyhogy megyünk Jude-dal, hiába tartunk attól, ami be fog következni. Mégpedig kettős ösvényen haladunk: egyrészt előre az időben, a veszélyes jövő felé, másrészt pedig egyre mélyebbre ásunk Jude múltjában is, egészen a felfoghatatlanig. Mert a szerző nem finomkodik. A hatszázadik oldal táján például olyat tesz (aki olvasta, tudja, miről beszélek), amire már én is csak annyit tudtam mondani, hogy ez már túl sok, ez szimpla szemétség. Ilyet író nem tehet meg a teremtményével. De aztán rájöttem, hogy a mű belső logikájából pontosan ennek kellett következnie, ennek a végső döfésnek. Egyszerűen nem volt más út. Mert amikor a legrosszabb megtörténik, akkor tudjuk meg, milyen jó is volt nekünk.

A könyvből A Telexen közöltünk részletet, az Egy kis életbe ezen a linken lehet beleolvasni.

Hanya Yanagihara: Egy kis élet
Fordította: Greskovits Endre
Jelenkor, 2026, 8999 Ft