Könyv azoknak, akiket érdekel, mire képes a nyelv

„Mindaz, amit nem írtam meg: jó. Mindaz, amit nem írtam meg: nagyszerű. Sportmetaforával élve: minden, amit nem írtam meg: kihagyott ziccer és ugyanakkor (felkiáltójel!): csodagól. Mindaz, amit nem írtam meg: csak és csupán pozitív jelzőkkel illethető. Amit nem írtam meg: hibátlan. Amit nem írtam meg: azt nem hibáztam el, mert el sem hibázhattam.”

Ha innen nézzük, az irodalom egésze nem más, mint szövegromlás. Hogy van a tökéletes: ami csak az író fejében létezik. Hogy a nyelv korlátozottan alkalmas a gondolataink kifejtésére. És egyébként is, gondolataink, ha végül leírtuk őket, hajlamosak úgy festeni, mint amiket ki se kellett volna fejteni.

Mohácsi Balázs könyve ennek a tragikus ténynek az illusztrációja. Van egy verseskötet, ami szükségszerűen a tökéletlenség maga. Részben objektív okokból, mert időközben meghalt egy apa, és ez magától értetődő módon tesz zárójelbe vagy új kontextusba egy csomó mindent. Meg hát egyébként is, mit ér egy verseskötet? Ki olvassa el a kortárs költők önboncolásait? (A rossz nyelvek szerint: a többi költő.) Holott minden verseskötet születése véres vajúdás, sőt! Annyi véres vajúdás, ahány vers van a kötetben. Mohácsi pedig megkísérli ezt megragadni, kvázi megírná az univerzumot, aminek a habja a líra. Amivel nyilván a sorsot kísérti, mert amit leírtunk, azt ezzel az aktussal máris tökéletlenné tettük. Mohácsi trükkje az, hogy ezeket a tökéletlenségeket, ezeket a hibákat közel hozza és közössé is teszi. A közös hibák pedig összekötnek minket.

Semmiképpen se úgy képzeljük el ezt a kötetet, mint valami versíró-szemináriumot, ahol a költő elmagyarázza, hogy születik a szonett. Mohácsi nem mondja meg, hogy írjunk verset, legfeljebb kedvet csinál hozzá. Következésképp ez nem valamiféle ismeretterjesztő-tanácsadó mű, sokkal inkább fikció, amiben a szerző (és hű társa, a szerkesztő) megkísérel formát adni annak a formátlan bugyorgásnak, amiből a versek lecsapódtak.

De ahogy leírtam ezt a „formát adni” szókapcsolatot, máris elbizonytalanodtam, pontosan fogalmaztam-e. Mert nem is adják itt a formát, inkább csak leszögezik, hogy a formát csak keresni lehet, aztán amint megtaláltuk, már dobhatjuk is el és kereshetünk újat. Mindez nem is eredményezhet mást, mint egy káprázatosan eklektikus szövegkorpuszt, azt a fajta irodalmat, amit nem nevezhetünk regénynek (még autofikciósnak sem), sem naplónak, sem prózai betétekkel kiegészített verseskötetnek – vagy épp nevezhetjük akármelyiknek a három közül, oly mindegy. Csak tegyük elé, hogy „kísérleti”. És igen, az ilyesmit utálják a kiadóvezetők, mert ugyan hogy is lehet egy ilyen vegyes savanyúságot eladni? Ugyan milyen piaci célcsoportra lehet pozicionálni?

Csak hogy értsük: ebben a kötetben van rímes vers, szabadvers és prózai betét, ami néha szabadversebb a szabadversnél. Van továbbá egy tíz oldalas fejezet, amiben minden mondat az „Emlékszem…” szóval kezdődik. Van benne számolatlan Lovasi-idézet, némelyik forrásmegjelölés nélkül. Van benne 400 „konkrét hexameter” egyetlen májusi hétről. Van benne permetezés premier plánban és persze pétanque. Van benne 100 paragrafus a Flaubert-tétel visszavonásáról. Van benne egy csaknem kétszáz oldalas lexikon Mohácsi költői kozmoszának kulcsszavaival. És van benne ötven oldal mottó, amiből bárki bátran szemezgethet magának, hátha talál olyat, amivel körül tudja írni ezt az izét. Én a következőkkel tennék kísérletet:

„úgy érdemes megközelíteni, / úgy érdemes elképzelni, / mint a Super Mario nevű játékot: / az egész történet egy / viszonylag indokolatlan figura körül forog, / ahogy szaladgál, / ugrál, / néha mindjárt meghal” (Simon Márton)

„A primer őszinteség nem magától adódó hatásminőség, hanem retorikai konstrukció, művészileg elő kell állítani.” (Lapis József)

„Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, / az hülye. / Világos. / Ez a könyv nem könyv.” (Hervay Gizella)

És most jön az a rész, hogy tetszett-e.

Igen. Nagyon is.

Hogy is ne tetszene egy könyv, aminek minden lapja újabb meglepetés? Ami passziót csinál saját folyamatos megváltoztatásából? Persze ami folyton változik, az nem mindig jó, megkockáztatom: hibát hibára halmoz. De egy olyan hiba sincs, amire a szerző ne reflektálna, és ezzel fel ne számolná azt. Mit érdekel például, ha egy vers hidegen hagy, ha nem értem, amikor ez a vers a reflektált nem-értés tágabb rendszerébe van beleszőve? Így már rögtön másképp működik a nem-értés.

Nem könnyű olvasmány. Ez már a könyv külalakján is látszik, merthogy nem álló téglalap alakú, hanem szabályos négyszög. Nem véletlen, hogy a könyvek zöménél a lapok magassága nagyobb, mint a szélessége. Ez ugyanis megkönnyíti az olvasást, komfortosabbá válik a lapozás, a papír nem hajlik kellemetlen ívbe. Mohácsi megfoszt minket ettől a kényelemtől, és miért? Talán csak azért, hogy kipróbáljon valami szokatlant. Vagy hogy ránk testáljon valamit abból a diszkomfort érzésből, ami az alkotás nehézségéből fakad. Vagy egyik sem. Mohácsit kéne megkérdezni.

De leginkább azt szerettem ebben a kötetben, hogy nem akar több lenni önmagánál. Hisz végtére is micsoda? Egy önmagát kereső, önmagát elemző organizmus, fix pontok nélkül. Ezt pedig elfogadja, és őszintén szembenéz saját tökéletlenségével. Hadd vessem össze Mohácsi kötetét Tolvaj Zoltán Árvajel című monstrumjával. Mindketten úgy vannak vele, hogy te csak szenvedj, olvasó. Ha nem akarsz szenvedni, olvass Agatha Christie-t, vagy Wodehouse-t. De az irodalom: sziklamászás.

Az a kérdés, hogy mit kapunk cserébe a szenvedésért. Tolvaj beletekeri az egész problémát valami fikciós térbe: alkot egy elbeszélőt, akiről nekem el kéne hinnem, hogy van, mert ha nincs, akkor az összes gondja is érvényét veszíti. Sőt el kéne hinnem, hogy gondjai egy egyetemes térben is számítanak, ettől kéne a szöveget generációs regénynek elfogadnom. De nem megy, mert érzem, hogy ez az irodalmi maszlagolás valahol hamis. Mohácsinál ilyenről szó sincs. Ő nem regénykedik, inkább nyíltan kiteszi, hogy ez az egész csak és kizárólag róla szól, az ő versekhez, az ő létezéshez való viszonyáról. Ami jobbára ugyanaz. Arról, hogyan küzd meg a magyar nyelvvel, ami – én is idézek, persze Esterházyt – „az én problémám. És örömem.” Ettől pedig lefegyverzően őszinte lesz, olyasmi, ami nem tukmál ránk mindenféle többletjelentést. És paradox módon: épp ettől lesz sokféleképpen olvasható.

Ha azt mondanám, ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik a kortárs költészet szerelmesei, alighanem gajra vágnám az eladásait. Úgyhogy inkább azt mondom, azok olvassák, akiket érdekel, mire képes a nyelv. Milyen az, amikor keressük az ösvényeket annak kifejezésére, amit nem lehet kifejezni. Akik meg akarják tudni, milyen, amikor a felvállalt hibák válnak a mű erényeivé. Akik kedvtelve nézik a teremtés olyan különc produktumait, mint a kacsacsőrű emlős – mert tudjátok meg, ez a könyv az irodalom kacsacsőrű emlőse. A szöveg, ami nem is kéne legyen, de mégis van. Szerencsére.

Mohácsi Balázs: Újabb narancsok gurulnak el
Prae, 2026, 5990 Ft