Masszív, erős és lehoz az életről Tolvaj Zoltán regénye

Már az első oldalon az jutott eszembe, hogy: „Te jó ég. Nem mondod, hogy ezt akarod csinálni velem 560 sűrűn szedett oldalon keresztül? Most meg akarsz ölni, vagy mi?” Egy idő után szünetet is kellett tartanom, mert ilyen tömörségű, a diszkomfortképeket ilyen mennyiségben használó próza egyszerűen túl sok energiát vesz ki az emberből. Egy szűk hét pihentetés után vettem elő megint, pedig – megmondom őszintén – annyi mindent szerettem volna olvasni helyette. A sok könyv mint megannyi huri pillogott rám a polcokról, miközben csábosan suttogtak: „Kell ez neked? Hisz itt vagyunk mi is, akik csak neked rejtegetjük titkaink.” De én megkötöttem magam. Hess, hurik! Nekem még dolgom van Tolvaj Zoltánnal.

És daráltam tovább, miközben kevés örömöm tellett benne. Ha meg kellene mondanom, mi ez a szöveg, arra tippelnék, purgatóriumi képtár. Van egy elbeszélő, aki már az első oldalon nyilvánvalóvá teszi, hogy neki bizony nem lennénk a helyében. Ennek az első oldalnak konkrétan éreztem a szagát – ahogy kikászálódott a mocskos lepedők közül, miközben mindannyiunk számára nyilvánvalóvá tette, hogy voltaképpen semmi értelme kikászálódnia.

Itt már felvillannak a purgatóriumképek: a rokkantnyugdíjas anya, a hiányzó apa, vagyis egy szilánkokra tört család. És mellesleg felvillan a reménytelennek ábrázolt külvárosi tér, a panelházak vigasztalan szürkesége. A lét egyfajta alvilágként jelenik meg, amiben az elbeszélő botcsinálta Danteként kóborol, itt egy gyermekkorszegmensben botladozik, ott egy hajnalig tartó varacskos buliban látjuk, ahogy kivetkőzik magából, amott meg a munkaerőpiacon próbál helyet találni magának, gondolhatjuk, mekkora sikerrel. Még kalauzai sincsenek, ha csapódik is mellé egy kapcsolat, egy barát, egy mentor vagy egy rokon, hamar kikopik a szövegből. A domináns érzés, hogy az ember egyedül van. Mindezt, ha olyanunk van, nevezhetjük akár generációs regénynek is, hangsúlyozva, hogy ez sokak közös tapasztalata – de hát most őszintén, melyik könyvről ne mondhatnánk el ezt, ha kellően szabadon kezeljük a „generációs regény” címkét?

Nem azzal van a gond, hogy ez a könyv deprimáló. Pokolbéli útikönyvek is lehetnek mesterművek. A gond a struktúrával van, valamint a nyelvvel. Ami a struktúrát illeti, talán legjobban egy matematikai példával tudnám szemléltetni. Tegyük fel, hogy le akarok írni egy olyan százoldalú kockát, amelynek minden oldala többé-kevésbé egyforma. Ha leírok uszkve 30 különböző oldalt a százból, akkor abból mindenki nagyjából látja maga előtt a kérdéses tárgyat a térben. De Tolvaj máshogy jár el – ő leírja a kocka mind a száz oldalát. Nem is sorban, hanem összevissza.

Csakhogy egy idő után azt érzi az ember, hogy az újabb és újabb fejezetek egyszerűen nem bírnak információtartalommal. Megmutatnak ugyan valamit, ami eddig talán nem volt, de nem adnak hozzá az olvasatokhoz, csupán elnyújtják a szöveg terjedelmét. Nincs igazán fokozatosság, nem építünk ívet, csak jön egyik elem a másik után. Persze érvelhetünk azzal, hogy a kocka teljes pontossággal így ábrázolható, és ha valóban kockákról beszélgetnénk, akkor ez tán még igaz is lenne. De ez nem kocka, hanem irodalom. Az irodalomban pedig a teljes pontosság nem elérhető, és talán nem is kívánatos. Nem is azért, mert untatja az olvasót, hanem mert nem hagy neki teret az önálló értelmezésekhez. Aki ragaszkodik a pontos és félreérthetetlen prózához, az olvasgasson bútor-összeszerelési útmutatókat – még lehet, úgy is csalódni fog.

És a másik baj: a nyelv. Nem az van, hogy rossz. Sőt: masszív, erős cucc. Itt van például ez a dél-amerikai visszaemlékezés-betét, az valami pazar, tele van illattal, színnel. És úgy általában: a nyelv mindenhol megfelel a célnak, ha a cél alatt azt értjük, hogy az olvasó le tudja képezni magának ezt a mélységes parttalanságot, amin az elbeszélő átvánszorog. („Lehoz az életről”, ahogy mondani szokás.) De egy idő után azt éreztem, hogy ez a nyelv egyszerűen leválik az elbeszélőről. Külön univerzummá alakul, túlnő a koncepción – van az elbeszélő, aki tesz-vesz, akiről megtudunk dolgokat, és tőle külön van a nyelv, aminek sokkal több köze van Tolvaj magyar nyelvvel kapcsolatos elképzeléseihez, mint bármihez, ami a regényben tételesen történik. Mintha nem lenne híd a kettő között. Nem egymásért dolgoznak, hanem egymástól külön.

És itt közbevetnék valamit. Nem tudom, idén mi történt a költőkkel, de szakmányban kezdtek el prózát írni. Pion István, Mohácsi Balázs, Fehér Renátó, Vajna Ádám és most Tolvaj Zoltán is számos verseskötet után döntött úgy, hogy akkor ők most prózát fognak írni. És mind mást akartak elérni a nyelvvel. Pion talán addig a pontig akarta „irodalomtalanítani” a prózát, amíg egy trauma elmondhatóvá válik. Várkonyinál a nyelv nem akadályt képez a sztori és az olvasó között, hanem játék, amivel elbíbelődhetünk menet közben. Fehér Renátó – az az érzésem – igazából nem is regényt ír, egyszerűen olyan szabadverset, ahol a sorok lapszéltől lapszélig tartanak, és minden egy erős metafora körül kering: hogy csak addig vagyunk biztonságban, amíg a mű még nincs kész. Mert ami utána jön, az a robbanás. Mohácsit még nem olvastam, ha megtörténik, ígérem, referálok.

És akkor itt van Tolvaj, aki szemre a legnagyobb szándékokkal rendelkezik közülük – már ha a szándékokról a könyv dekagrammban mért tömege tanúskodik. Ami a kompromisszummentességet illeti, Tolvaj nyelve még Fehér Renátóhoz áll közelebb – mindketten úgy tartják, a nyelv lehet fal, mert nem baj, ha az olvasó megizzad, míg eljut a túloldalra. Dolgozzon csak meg a lényegért. Csakhogy van itt egy fontos különbség: úgy 430 oldal. (Sőt ha a szedés sűrűségét nézzük, még több.)

Azon gondolkodom, milyen olvasó lenne ideális ehhez a könyvhöz. Talán egy olyan, aki hajlandó csaknem annyi energiát feccölni a könyv olvasásába, mint amennyit az író fektetett a megírásba. Persze ez túlzás, fogalmazzuk inkább át kicsit: akinek majd annyira fontos a purgatórium maradéktalan bejárása, mint Tolvajnak. Akit nem zavar, hogy gyanúja szerint már a századik oldal táján érti, mit akarnak neki elmondani, de azért csak megy tovább, hogy az író ne legyen egyedül. Mert tudja, hogy az írónak ez fontos. Én nem voltam ilyen olvasó. És igazából nem is vagyok benne biztos, hogy ennyit egy író elvárhat bármelyik olvasótól.

Tolvaj Zoltán: Árvajel
Corvina, 2026, 8490 Ft