Skandináviában megvan az a nagy kontraszt, ami kell a krimihez

„Északon egy kicsit más a földrajz, az éghajlat, a hőmérséklet, az évszakok, tehát van egy sajátos északi verziója annak a világnak, amit ismerünk. Rögtön ezután jön a történelem. Nem volt háború mondjuk kétszáz éve Svédországban. [...] És ennek vannak érdekes következményei. Ahol nincs háború, ott az emberek tudnak foglalkozni az élet minden egyéb dolgával. Tehát amire azt szoktuk mondani, hogy lélekboncolás, amögött van egy ilyen történelmi összefüggés is” – mondta Kúnos László József Attila-díjas műfordító a Buksó legújabb részében a skandináv irodalomról.

Rendkívül népszerűek Magyarországon a kortárs északi könyvek, és több mint egy évtizede nem is lanyhul a kereslet irántuk. Jón Kalman Stefánsson, Karl Ove Knausgård vagy az irodalmi Nobel-díjat 2023-ban elnyerő Jon Fosse nemcsak itthon, hanem Európa-szerte sztárszerzőnek számítanak, mégis mintha lenne valamilyen különös vonzódásunk a skandinávok szikár, olykor morózus és sötét történeteihez. Az északi irodalom persze messze nem ennyi, és nem kizárólag ezekre a hangulatokra épít. Nyáry Krisztián szerint ráadásul nemcsak a szépirodalmi, hanem a szórakoztató műfajok is közkedveltek, így a skandináv krimik sikere is töretlen. Kúnos László úgy látja, hogy a krimi eleve halhatatlan. „Örök műfaj, nem fog eltűnni. Mindig az a kérdés, hogy honnan jön valami új megközelítés, vagy új nézőpont, de biztos vagyok benne, hogy szerepet játszik a skandináv krimi népszerűségében az, hogy Skandinávia az összes északi országgal [...] ideális környezet, táptalaj, kiindulópont a krimiknek. Sötét, de egy rendezett, nyugodt, békés, civilizált élet, tehát megvan benne a kontrasztnak a lehetősége. Szerintem a krimi egyik nagy vivő ereje a nagy kontraszt.”

Patat Bence műfordító gyakran kapja meg az olvasóktól, hogy nem érzi-e terhesnek, hogy folyamatosan skandináv irodalmat fordít. „Gyakran kérdezik, hogy nem szörnyű ilyen északi könyveket fordítani, és biztos felvágod az ereidet, miközben olvasod ezeket a könyveket. Szerintem ez egy bizonyos körökben elterjedt nézet, tehát ez egyáltalán nem igaz. Ne vegyük általában egy kalap alá ezeket a könyveket, hogy mindegyik komor, depresszív, és elviselhetetlen, hanem nagyon sokszínűek, nagyon érdekesek és nagyon mélyek” – mondta.

Patat Bence norvég, svéd, izlandi, finn és észt szerzők műveit ülteti át magyarra. Stefánsson és Knausgård mellett az itthon szintén keresett Karin Smirnoff és Lars Saabye Christensen könyveit is fordította már. Szerinte azon túl, hogy kiváló írókról beszélünk, a kiugró siker egyebek mellett annak köszönhető, hogy átfogó és jól szervezett marketingstratégia, illetve támogatások segítik a szerzők nemzetközi érvényesülését.

Kúnos László az angol mellett svédből, dánból és norvégból fordít, gyakran ő Ingmar Bergman és Henrik Ibsen magyar hangja. Szerinte kitüntetett pillanatban van a magyar kortárs irodalom is, hiszen huszonöt év alatt két magyar, Kertész Imre és Krasznahorkai László is Nobel-díjat kapott. „Azt a hegyet, amit meg kell mászni ahhoz, hogy a csúcsra felérjenek, ők azt megtették, mielőtt megkapták a díjat. Nem fordítva történt. És ugyanez a norvégokra is igaz, tehát hogy itt már nagyon jelentős életművek kapják meg a díjakat. Inkább az valamelyest segíti vagy olajozhatja ezt a folyamatot, ha van egy fordítástámogatási rendszer, ami kisebb nyelveknél majdnem mindenhol van Európában, és ebben az északiak valóban elöljárnak. Támogatják a fordítást és ez által megkönnyítik a külföldi kiadók döntését.”

Patat Bence azt is kiemelte, hogy „ezek az országok nagyon nagy erőfeszítéseket tesznek nemcsak most, hanem évtizedek óta arra, hogy a műveiket eljuttassák külföldre, támogatják a fordításokat, támogatják a kiadók marketing tevékenységét, támogatják azt, hogy a szerzőiket meghívják nemzetközi könyves eseményekre, könyvefesztiválokra, bemutatókra. [...] Ez abszolút tudatos tevékenység, és ennek láthatóak az eredményei. [...] Nagyon fontos, általuk létrehozott adottság, hogy a belföldi irodalmat is támogatják. Tehát nagyon sok potenciális szerzőnek adják meg a lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát. [...] Például Norvégiában van egy könyvtári beszerzési rend, ami azt jelenti, hogy viszonylag kevés feltétel teljesítésével az adott szerzőnek a műveiből ezer példányt megvásárol az állam, különböző könyvtárak, kulturális intézmények számára. Nyilván, ha egy kiadó úgy indul neki egy könyv kiadásának, hogy tudja, hogy ezer példányt már biztosan el fog tudni adni, akkor máshogy áll hozzá, minthogyha fogalma sincs róla, hogy öt példányt el fog-e tudni adni egy verseskötetből vagy nem.”

Az, hogy Magyarországon nagy az olvasói étvágy a skandináv irodalom iránt, kiváló műfordítóinknak is köszönhető. Szerencsére egyre népszerűbb a #namethetranslater kampány, amely azt tűzte zászlajára, hogy kapjanak nagyobb teret a műfordítók, és igenis legyenek megnevezve akár a könyvek borítóin is. Kúnos László a fordítók szerepéről úgy fogalmazott: „A műfordító is olyan, hogy örül, ha látják, de tulajdonképpen az is jó, ha nem látják. Nekem ez egy régi vesszőparipám, hogy amikor valakinek tetszik egy idegen nyelvből fordított könyv, és elkezdi dicsérni, akkor nem kell, és én nem várom el, hogy neki legyen arra egy gondolata, hogy a szerző nem azon a nyelven írta azt a könyvet.”

Patat Bence részben értett ezzel egyet. Szerinte is szerencsés, ha egy szövegről nem derül ki rögtön az elején, hogy át lett ültetve egy másik nyelvre, hiszen az valahol egy dicséret a műfordító felé, ugyanakkor az sem baj, ha bizonyos mértékig látható a társalkotó is. „Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy előtérbe kell helyezni a műfordítókat, de azért az ő szerepüket se felejtsük el. Tehát ne csak azt mondjuk, hogy milyen jól írt ez a Shakespeare, hanem ismerjük el, hogy igen, Nádasdy Ádám fordította ezt a Shakespeare-darabot, akkor az nem csak a Shakespeare érdeme, hogy mi mennyire tudjuk élvezni, vagy értékelni azt a művet.”

Nemrég Grecsó Krisztán azt mondta a Buksóban, hogy írónak lenni rendkívül magányos műfaj. Joggal gondolhatnánk, hogy a műfordítói munka is ilyen. Kúnos László szerint ez azonban csak részben igaz. „Egyrészt magányos műfaj, mert az ember egyedül van, de az én fejemben ott van a magyar nyelvnek meg a magyar irodalmi hagyománynak a közege, és én bizonyos értelemben ezzel a láthatatlan közeggel vagyok egy folyamatos párbeszédben. [...] Van úgy, hogy felhív egy barátom, és mondom neki, hogy ezt a mondatot most fejeztem be, hallgasd meg. Rögtön tesztelem is, hogy mennyire gördülékeny, tehát ilyen értelemben egyáltalán nem magányos – csak egyedül csinálja az ember.” Patat Bence úgy látja, hogy valamennyire személyiség és alkat kérdése is, hogy ki mennyire szeret másokkal kölcsönhatásba kerülni a fordítói munka során. Nem ritka persze, hogy kollégákkal vagy akár a még élő szerzőkkel is egyeztessenek a műfordítók sajátos nyelvi kérdésekről.

„A skandináv vagy az észak-európai szerzők nagyon nyitottak az efféle kommunikációra, legalábbis az én tapasztalataim szerint. Én szeretek is velük kapcsolatba lépni, és nem feltétlenül csak kérdésekkel fordulok hozzájuk hanem, hogy tudjam, kicsodák, és ők is nyilvánvalóan örülnek annak, ha valaki az ő műveiket fordítja, és kíváncsi rájuk és ők is kíváncsiak ránk, fordítókra. Érdekeltek is persze abban, hogy segítsék a fordítókat, és az a szöveg minél jobb legyen, és az ő megítélésükön is javíthat, ha az a szöveg jobb lesz.”

Azt pedig, hogy sokan olvasnak rendszeresen skandináv nyelvekből fordított szövegeket, Patat Bence és Száraz Eszter közös irodalmi estje, a Bábel is igazolja. Havonta fut telt házzal a rendezvénysorozat, amelyről korábban itt írtunk.

A teljes adást itt lehet megnézni: