Végy egy romkomot, fűszerezd meg halállal, és zsebeld be a kiadód elismerését!
Jó sok dolog történt a krimivel azóta, hogy Poe gyilkos orangutánja kimászott az ablakon. A klasszikus krimik – ideértve Sherlockot éppúgy, mint Agatha Christie detektívjeit – alapvetően megelégedtek a „whodunnit?” okozta izgalommal. Ezekben a gyilkosság szimpla keresztrejtvény, amit nyomozó és olvasó együtt fejt meg – legalábbis elméletben, mert valójában az író tisztességtelen előnyök egész sorát biztosítja hősének. Hisz hogy is venné ki magát, ha a mezei olvasó úgy jönne ki a szövegből, hogy okosabbnak érzi magát, mint az agyonhájpolt detektív?
Poirot és barátai pont arról ismerszenek meg, hogy emberfeletti agymunkára képesek: akár egy kabát hajtókáján talált szöszből is levezetik a delikvens komplett családfáját egész a mezozoikumig, ami azért nem a realitások világa, valljuk meg. Ezek a regények azért tudnak felhőtlenül szórakoztatóak lenni, mert alapvetően egy harmonikus univerzumban játszódnak, ahol a bűn anomália, de szerencsére a zsenik jó oldalon állnak, megbütykölik a kizökkent időt, és máris zakatolhat tovább a normál ügymenet. Az áldozat megbosszulva, a gyilkos összetört a tojásfejű belga súlyos monológja alatt, a regény legszimpatikusabb fiatalembere pedig elveszi a regény legkedvesebb ifjú hölgyét, és az egész bagázs Mendelssohn taktusaira keringőzik bele a lemenő napba.
Aztán jöttek a sötét amerikaiak, Hammett meg Chandler, és jól az orrunk alá dörgölték, hogy a világ nem ilyen.
A noir műfajában a bűn nem kivétel, hanem normalitás, a detektív pedig nem kedélyes sakknagymester, hanem a létezés nyilvános illemhelyeinek takarítója, aki pontosan tudja, amit ma kisikált, az holnap ugyanúgy csupa redva.
De azért csinálja, mert nem tehet mást. Szeretem ezeket a szomorú szemű Grál-lovagokat, a moralitás Don Quijotéit, mert amíg Poirot-ék azért tesznek rendet, mert hiszik, hogy a rend lehetséges, addig Marlowe nem hiszi, és mégis próbálkozik. Én ezt egészen felemelőnek tartom.
Dermesztő történetek letisztult stílusban
Ám ezen a ponton megjelentek a skandinávok, és eltolták az egész műfajt a falig. Amiben újat hoztak, az nem annyira a krimit érinti. Persze átléptek bizonyos tabukat, ami a kegyetlenséget illeti – elmebeteg sorozatgyilkosok, elmondhatatlan családi bűnök pettyezik ezeket a regényeket, de hát ez végtére is csak a külcsín. Az sem forradalmi változás, hogy komolyabban vették a társadalmi problémákat, mert ezek Chandlernél vagy E. S. Gardnernél is világosan kirajzolódnak, csak épp nem szántak a kibontásukra ennyi karaktert.
Maga a nyomozó is a noir jegyeit viseli magát, bár tény, hogy sokkal esendőbb és sérülékenyebb, gyakran nem annyira Grál-lovagnak tűnik, mint inkább bukott angyalnak, akinél minden újabb gyilkossági ügy egy bonyolult vezeklési folyamat, maga a purgatórium. Ahogy látom, a skandináv bűnregény azért tudott trenddé válni, mert a legjobbjai visszahozták a krimibe azt a szépirodalmi igényességet, ami a futószalag-krimik idején kissé megkopott. Simenon a Wikipédia szerint 105 Maigret-történetet írt (és 55 másikat) – imádjuk a nyugodt (bár kissé iszákos) párizsi főfelügyelőt, de azért lássuk be, ilyen mennyiség óhatatlanul a minőség rovására megy. Nyilván pont a trenddé válás miatt a skandináv krimiírók kasztját is vádolhatjuk felhígulással, de azért összességében sikeresen ötvözték az északi irodalom letisztultságát a dermesztő bűntörténetekkel.
Mindez már abból sejthető, hogy amíg a klasszikus krimik ritkán kúsztak kétszáz oldal fölé, addig Kepler vagy Nesbø rendszeresen félezer oldalakkal zúzza hókon a zsáner szerelmeseit. Vegyük például Nesbøt, aki rögtön az első Harry Hole-történetben, a Denevéremberben alulról karistolta a négyszáz oldalt, de minden mondatának megvolt a helye. A krimiszálban ugyan voltak hibák, de a többi elemen látszott, hogy ez a szerző egyszerűen tud írni. Képes színes-szagos helyszínt rakni a szereplők köré, és ami fő: ezeket a szereplőket úgy tudja odatenni, hogy az ember érzelmileg viszonyulni kezd hozzájuk.
Pont ezért fáj annyira, amikor aztán Nesbø végez velük. Mert sajnos az van, hogy gyakran végez velük, különösen azokkal, akiket nemcsak az olvasó, hanem Harry Hole is megszeretett. Van is az a norvég átok, hogy „kedveljen meg téged a Harry Hole”. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy szerencsétlen detektív az alkoholizmusba menekül, és folyamatos lecsúszása a sorozat egyik meghatározó és egyre jobban részletezett pillérévé válik. Mondjuk, szerintem Harry jobban járt volna, ha nem a pohár után nyúl, hanem simán bepereli a saját íróját az abúzus miatt.
Akárhogy is, de a skandináv krimi eljutott arra a szintre, hogy kiadók tudtak megélni pusztán rájuk támaszkodva – az Animus sorozatának jellegzetes fekete-vörös borítói manapság sok könyvtárban külön szekciót harcoltak ki maguknak –, ugyanakkor a műfaj népszerűsége, úgy fest, túljutott a csúcson. Erre utal, hogy egyes szerzők műfajváltással kísérleteznek – Nesbø például horrorban próbálja ki magát, Kepler (amely álnév amúgy egy szerzőpárost takar) pedig elhatározta, hogy visszatér a klasszikus gyökerekhez, és Ahndoril névvel a lágyabb detektívsztorikban is kipróbálja magát. Mondjuk, nem nagy kritikai sikerrel. De ezzel legalább eljutottunk a következő szakaszig – az ún. „cosy crime”-ig.
A bekuckózos krimik kozmikus sikere
Könnyed krimik persze mindig is voltak. Itt van például az Agatha Raisin-sorozat, ahol egy, a nagyvilági életbe belefásult reklámügynök leköltözik a bukolikus angol vidékre, mert ott nyugalmat remél, erre tessék, egyet pislant, és máris nyakig ül egy gyilkossági ügyben. Sőt, 35 darab gyilkossági ügyben, mert M. C. Beaton botcsinálta detektívje már 35 epizód óta sikeresen leköti az olvasókat. A recept egyszerű: végy egy romkomot, fűszerezd meg emberhalállal, és zsebeld be a kiadód elismerését.
Vagy említhetjük Lawrence Blockot, aki egyik nap a sötét, vigasztalan (már-már skandináv) Matt Scudder-sorozatot írja, a másikon meg Bernie Rhodenbarr történeteit, aki simán csak úri betörő szeretne lenni, de a sors szeszélyéből állandóan gyilkosságokba keveredik. Nyilván mindig is voltak olvasók, akik azért vettek krimit a kezükbe, mert szembe akartak nézni a lét feloldhatatlan morális kérdéseivel. Meg voltak, akik csak jól akarták érezni magukat. És valószínűleg akadtak olyanok is, akik ezt a két állapotot váltogatták. Szóval simán lehet, szó sincs itt egy trend kialakulásáról, a skandináv krimi kifáradásáról – lehet, hogy csak az történt, hogy jött egy angol úriember, bizonyos Richard Osman, aki rátapintott valami elemi emberi igényre, és most kiadók és szerzők lóhalálában próbálják ezt a sikert lemásolni.
Nyugodtan lehet elfogultsággal vádolni, de szerintem Osman a legjobb dolog ebben a században, ami a krimivel történhetett. A csütörtöki nyomozóklub sorozat négy agg történetfolyama, akik egy (magyar szemmel) meseszerű angliai nyugdíjasotthonban akadnak egymásra, és ha már így alakult, elkezdenek szakmányban gyilkosságokat megoldani. Ott van Elisabeth, a volt MI6 nagykutya, Ron, a rettenthetetlen szakszervezeti vezető, Ibrahim, a pszichiáter és Joyce, az egykori ápolónő, aki egyfajta második számú elbeszélőként is funkcionál, monológbetétei pedig üde színfoltjai a regényeknek. No most az, hogy szépkorúak erednek a bűn nyomába, nevezhető eredeti ötletnek, de forradalminak azért aligha. Önmagában egy ilyen kiindulópont nem lehetne alapja egy kozmikus sikernek, ami épp idén csúcsosodott ki egy Netflix-feldolgozásban.
Vajon mi az Osman-regények titka?
Kezdjük azzal, hogy mi nem. A krimiszál. Töredelmesen bevallom, hogy csak komoly energiabefektetéssel tudom felidézni, az első négy részben ki volt a gyilkos, és milyen zseniális machinációval csalták lépre őt Elisabethék. Az a gyanúm, Osmannál a bűncselekmény aktusa nem is lényeges. Mert ugye, ha csak azt néznénk, hogy négy nyugdíjas rablórömit játszik, az nem annyira ragadná meg a fantáziánkat. Ellenben ha ez a négy nyugdíjas egy gyilkos után nyomoz, akkor a veszély állandó jelenléte felerősíti a szereplők közti kémiát, és új jelentést ad az olyan fogalmaknak, mint a bizalom meg a szeretet. Osman az ilyen kapcsolódási pontok ábrázolásának nagymestere. Tulajdonképpen botegyszerű dolgot művel: megír pár szórakoztató karaktert, és elkezdi őket beszéltetni egymással. Közben persze cselekmény is van: valakit rútul meggyilkolnak, sötét fellegek gyűlnek a nyugdíjas-otthon felett – de a lényeg nem ez. Hanem az immár ötrészesre duzzadt sorozaton végigkúszó sziporkázó párbeszédfolyam. Amely párbeszédet olvasva tanúi lehetünk, ahogy különböző emberek előbb megismerik, aztán elfogadják, végül megszeretik egymást. Szükségük lesz a másikra, és nem azért, mert együtt könnyebb gyilkosokra vadászni. Hanem mert muszáj, hogy az embernek szüksége legyen másokra.
Ez a szikrázó, élő, lélegző párbeszéd, ami a hosszadalmas leírásoknál pontosabban és szórakoztatóbban rajzolja meg a figurák jellemvonásait, az egyik a legnehezebb feladat az irodalomban. Ne becsüljük le Osmant, amiért „csak” zsánerszerző, hisz olyat tud, amire rajta kívül kevesen képesek. A csütörtöki nyomozóklub egy olyan struktúra, ami részről részre fejlődik, írója pedig egyre bátrabb vállalásokkal rukkol elő, miközben az erényeit is megőrzi. A negyedik részbe például olyan finom intenzitással szövi bele az egyik fontos mellékszereplő súlyosbodó Alzheimer-kórját, hogy az nem lógna ki egy Booker-díjas regényből sem. Nem emlékszem, hogy hívták a gyilkost? Kit érdekel. Elisabeth és Stephen páros jelenetei akkor is megmaradnak.
De szerintem az Osman-titok nem ez, hanem egy ennél triviálisabb dolog. Hogy ez az író szereti a szereplőit. Azt akarja, hogy jó legyen nekik. Jó, néha rossz történik velük, de akkor a közelben tart egy barátot, aki segít. Ez egy nagyon speciális írói készség, amit nem szeretnék univerzálni, de fontos látni, hogy ez kulcsfontosságú a „feel good” érzéshez, ami ezeknek a könyveknek az olvasásakor eluralkodik rajtunk. Mert ebből a figyelemből, amit a szerző a figuráinak szentel, az olvasónak is jut. Osman ugyanis az irodalomnak azt a Dickensig visszanyúló hagyományát követi: hogy az írás végső soron az olvasóval folytatott kommunikáció. Nem a kapitalista értékláncolat végén ülő láthatatlan személynek kell lássuk, hanem barátunknak (igaz, távoli barátunknak), akit szívesen szórakoztatunk. Ilyen értelemben árulkodóak Osman elő- és utószavai, amelyek példátlanul elbűvölő produktumok – hogy mást ne mondjak, még a világ könyvesboltosainak is köszönetet mond bennük, Osman el tudja hitetni, hogy az olvasó számít. Ez szerintem elég vagány dolog.
Amikor az ember Osman-recenziót ír, úgy kerülgeti a „tündéri” szót, mint valami taposóaknát. Keresi a szinonimát, ami kevésbé giccsesen fejezi ki kábé ugyanezt. De hát ez a könyvek magja, kár tagadni. Arról van szó, hogy Osman világosan hitet tesz amellett, hogy az élet nevű hullámvasúton a legjobb dolog a személyes kapcsolatok rendszere. Ebből nyerhetünk ki a legtöbb energiát, ettől érdemes kinyitni a szemünket egy nyálkás téli hajnalon. Tisztában vagyok vele, hogy mindez úgy hangzik, mintha a szavak rózsaszín zseléből lennének – az ember magenta borítós önsegítő könyvekben olvashat ilyet. De Osman van olyan előzékeny, hogy ezt az egészet becsomagolja egy szórakoztató krimibe, olyan teret alkotva, ahová az ember szívesen bekuckósodik, ha elege van a zajos világból.
