Krasznahorkai László tavalyi Nobel-díja nemcsak a Krasznahorkai-szövegekre irányította rá a figyelmet, de bizonyos mértékben az egész kortárs magyar irodalomra is, lehetővé téve annak átgondolását, hogyan is állunk a 2020-as évek közepén. Krasznahorkai díjazása például engem egyáltalán nem lepett meg, mint ahogy az sem, hogy sokan várják – talán túlságosan is optimistán – Nádas Péter hasonló elismerését a közeljövőben, hiszen ő szintén egyszerre ismert nemzetközileg, és áll mögötte olyan súlyú életmű, ami bőven Nobel-díjat érhet. Bár szerintem minimum újabb két évtizedet kell várnunk a következő magyar irodalmi Nobelre, Nádason kívül még van legalább két olyan szerzőnk, akinek az életműve megérne egy ilyen elismerést, igaz, az esetükben azért sajnos hiányzik a kellő nemzetközi ismertség. Ez a két alkotó pedig nem más, mint Bodor Ádám és Oravecz Imre.
Oravecz, a lírikus és a prózaíró
Oravecz Imre azon kevés szerzőink egyike, akik egyaránt maradandót alkottak a líra és a próza terén. Ha a lírára gondolunk, egyfelől ott van a korai Héj, amely úgy vált a magyar irodalom megkerülhetetlen kötetévé, hogy a maga idejében nem igazán tudtak mit kezdeni vele (való igaz, ez a mű teljességgel társtalan, utánozhatatlan és folytathatatlan), másfelől a hazai szerelmi költészet egyik legszebb darabja, az 1972. szeptember, de mindenképpen meg kell említenem a későbbi Szajla-regények előtanulmányaként is felfogható Halászóembert is.
E kötetek miatt sokáig inkább költőként tekintettek a szerzőre, aki aztán szép sorban összehozta a kortárs magyar irodalom talán legfontosabb trilógiáját, A rög gyermekei sorozatot, amely nemcsak saját családjának fájdalmas-realista históriája, de egyben egy olyan mű is, amely emléket állít a régi, mára már tökéletesen és szinte nyom nélkül eltűnt paraszti világnak és az Amerikába kivándorolt magyarok százezreinek is.
Már ebből is látszik, hogy Oravecz egész életében otthonosan mozgott az irodalom két nagy területe között, így nem számított túl nagy meglepetésnek, hogy a 2024-ben megjelent Alkonynaplóban sikeresen ötvözte a lírát és a prózát, intim és őszinte bepillantást nyújtva a jobbára magányosan élő, és testileg is egyre több problémával küszködő szerző életébe. Aztán ez év elején némileg váratlanul érkezett a folytatás, az Alkonynapló II., amely pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt.
Még mindig a magány, a fájdalom és az önmarcangolás
Oravecz sem stílusában, sem tartalmában nem tér el ebben az új kötetben az előzőtől, így a nyolcvanas éveit taposó író jobbára annál a témánál és annál a személynél folytatja, aki már az előző kötetben is központi szerepet kapott, a nála jóval fiatalabb egykori szerelemnél, J.-nél. Már ahogy erről a nőről, illetve a vele kapcsolatos véleményéről ír, abból is kitűnik ennek a naplónak az érzékenysége, őszintesége és a benne bemutatott lelki vívódások mélysége, hiszen bejegyzésről bejegyzésre más és más oldalát látjuk Oravecznek, bármiféle szépítgetés vagy kozmetikázás nélkül.
„(Hiányos arc) Nem emlékszem J. arcára, teljes arcára. Látom keskeny ajkait, a függőleges ráncocskákat a felső ajak felett, a bal orcáját, annak alján, szinte az állkapcsán a szemölcsöket, melyeket nem akart levetetni, de nem találom a jobb orcáját, az orrát, a szemeit, a homlokát, a haját, a hajszálak festésről árulkodó fehér tövét. Négy hónappal azután, hogy utoljára találkoztunk! Mit jelent ez? Mégsem olyan fontos ő nekem, mint gondolom?”
„(Elismerés) J. viszonyunk idején először burkoltan, később nyíltan többször hangot adott abbéli félelmének, hogy engem egyszer majd ápolnia kell. Még nem szorulok ilyen segítségre, de úton vagyok ez állapot felé. Utólag minden elismerésem az övé. Jó érzékkel és időben felismerte, hogyan kerülhető el, hogy áldozatot kelljen hoznia értem.”
De ugyanez a végtelen őszinteség és szókimondás jellemzi akkor is, amikor saját testi-lelki öregedéséről, leépüléséről mesél. Oravecznél az öregség többnyire nem a megnyugvás, a beérkezés vagy a bölcsesség terepe, hanem az egyre fokozódó kínoké, az elveszett, elvesztett lehetőségeké (és a fölöttük való kesergésé), és azé az időszaké, amikor már nincs is igazán mire várni többé. És mint ilyen kérdéseket is felvető alkotás, olyan szinte szociografikus témákat is felvet, mint például hogy hogyan él egy egyedülálló, falusi nyugdíjas.
„(Kétely) Betöltöttem a nyolcvanegyet. Nem terveztem, de tovább írom az Alkonynaplót. Nem haltam bele J. elvesztésébe. Olykor már félek is M. L.-től. Önző, rosszhiszemű és kicsinyes vagyok. Mindent aszerint ítélek meg, hogy jó‑e nekem és mennyi többletmunkával jár. Neheztelek a fiatalokra, és irigylem szerencsésebb nemzedéktársaimat. Nagyon bánt, ha rosszat írnak rólam. Néha annyira reszket a bal kezem, hogy le kell fognom a jobbal. Éjjel égetem a hálószobában a villanyt, mert rémeket látnék a sötétben. Nem várom már a tavaszt, a nyarat. Nem remélek többé nőt, társat, és el tudom képzelni, hogy egyszer mindennel megalkuszom, amit ellenzek. Én vagyok én még?”
És bár a hangvétel az előző kötethez hasonlóan inkább lemondó, keserű, gyakran felcsillan az élet pozitív oldala is, vagy olyan lírai természetmegfigyelések is, amelyek megfogalmazásai már-már közelebb vannak a költő hasonló témájú verseihez.
„(Az ősz vége) Nagy pelyhekben hull a vizes hó, és vastagon megtapad a vadcseresznyefa ágán. Aztán lefordul, letépi és magával viszi az utolsó levelet a földre.”
Letisztult, tárgyailagos, puritán próza
Az Alkonynapló II. egyik legnagyobb ereje éppen abban áll, hogy nem akar többnek látszani annál, ami: következetesen, napról napra rögzíti egy idősödő ember gondolatait, testi tapasztalatait, félelmeit és apró örömeit. A naplóforma szabadsága lehetővé teszi, hogy a bejegyzések között ne legyen szükség szoros dramaturgiai ívre; a szöveg lüktetését maga az élet adja annak ismétlődéseivel, visszatéréseivel, rögeszméivel együtt.
Oravecz prózája itt is letisztult, tárgyilagos, szinte puritán. Nem keres nagy mondatokat, nem stilizál túl, mégis minden bejegyzés mögött ott vibrál az a nyelvi fegyelem, amely a költőt jellemzi. Egy-egy rövid természetleírás, egy jól elkapott környezeti élmény hirtelen tágas teret nyit a szövegben. A falusi környezet, az évszakok váltakozása, a kert, az udvar mind olyan biztos pontok, amelyekhez a szerző újra és újra visszatér.
A J.-hez fűződő kapcsolat felidézése nem csupán szerelmi történet, hanem önvizsgálat is. A hiány, a sértettség, az önvád és az önirónia folyamatosan váltják egymást, miközben a naplóíró nem kíméli saját magát. Éppen ez az önmagára irányuló szigor ad hitelt a szövegnek: nem akarja szebbé vagy drámaibbá tenni a múltat, mint amilyen volt.
Az öregség ábrázolása nyers és konkrét, mégsem válik kizárólag sötétté. A testi tünetek, a reszketés, az alvászavar, a magány mellé odaíródik az írás ténye is: hogy a napló folytatódik. Már önmagában ez a gesztus – a rögzítés, a reflektálás, a nyelvbe emelés – ellenpontja a leépülésnek.
Amíg mondat születik, addig jelenlét is van.
Az Alkonynapló II. így nem csupán az elmúlás dokumentuma, hanem az önazonosság keresésének folytatása. A kérdés – „Én vagyok én még?” – nem végleges kétségbeesésként hangzik el, hanem nyitott vizsgálódásként. A kötet ereje abban rejlik, hogy nem ad kész válaszokat, de következetesen végiggondolja a felmerülő kérdéseket, és ezzel az olvasót is bevonja ebbe a csendes, kitartó önszembesítésbe. És mivel többször is szerepel ebben a naplóban az, hogy a szerzőnek idős korára talán túlságosan is fontos lett az, hogy miként számol be a művéről a kritika, leírom: még sok ilyen művet szeretnénk, kedves Imre!
Oravecz Imre: Alkonynapló II.
Magvető, 2026, 5499 Ft
