Petőfi szlovák volt, és akkor mi van?

Milbacher Róbert számomra egy olyan író, akinél egyrészt a minőség mindig garantált, másrészt sosem tudhatjuk, hogy mivel fog minket meglepni. A teljesség igénye nélkül írt már archaikus nyelven előadott, valós események által ihletett posztmodern bűnregényt (Léleknyavalyák), rövid, egymáshoz kapcsolódó történetekből felépülő, anekdotázó regényt a pár évtizeddel korábbi magyar vidékről (Szűz ​Mária jegyese), bibliai történéseket egy magyar falusi rejtéllyel összegubancoló vékony kötetet (Angyali ​üdvözletek), személyes ihletettségű falukrónikát (Keserű víz), de 19. századi írók, költők korábban ismeretlen oldalát bemutató ismeretterjesztő műveket is (Legendahántás; Ködképek az irodalom láthatárán). Ezek után ember legyen a talpán, aki meg tudta volna tippelni, hogy most mivel fog előállni a pécsi alkotó.

Persze hogy megint új utakon

A januárban megjelent Variációk a múltra két áltörténelmi kisregényt tartalmaz, melyek közül az első, a P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez Petőfi Sándor eltűnésének vagy sokak szerint el nem tűnésének egy igazán érdekes vetületét állítja középpontba.

Bár már a fülszövegből tudhatjuk, hogy itt bizony a talán legismertebb költőnk és a hozzá kapcsolódó leghíresebb rejtély (segesvári halála vagy éppen hogy túlélése) fog központi szerepet kapni, az első néhány bevezető oldal sokakat így is meglephet, ugyanis csak viszonylag lassan és meglehetősen szürrealista szemüvegen keresztül rajzolódik ki a helyszín és az itt lévő magányos figura: a híres-neves kukoricaföld közepén haldokló költő képe. Hogy aztán jöjjön az első jellemzően posztmodern csavar is: mi van, ha ez mégsem pontosan így történt?

„Persze mindennek csak abban az esetben van bármiféle értelme, ha nem hátulról döfték le, ahogyan azt beszélik mindenfelé. (Igaz, összehordanak róla mindent meg annak az ellenkezőjét is, ahogyan az már ilyenkor lenni szokott.) Persze mindannyiunknak úgy lenne a legjobb, ha mégsem menekülés közben érte volna a halál, vagy legalábbis lett volna ideje szembefordulni. Mert különben biztosan előre kellett zuhannia, arccal a sárba. Így értelemszerűen nem láthatott mást, csak a szanaszét guruló, leszakadt zubbony- meg inggombokat. Gyöngyöket a lószaros göröngyök között. Meg a pocsolyában megcsillanó tört ég egy darabkáját.

Ráadásul azt is csak rövid időre.

A szája sarkából a piszkos vízbe ugyanis biztosan vér szivárgott, végképp elhomályosítva a benne tükröződő mindenséget.”

Aztán jön az első fejezet, amiben már máshol és máskor vagyunk: egy ravatal mellett akar egy levél miatt egymásnak esni két férfi, egy idősebb és egy fiatalabb. Itt még nagyon a történet elején járunk, de már levonhatunk bizonyos következtetéseket: ez a szöveg sűrű, nehéz, spekulatív, korhű (a levelek esetén mindenképpen, itt igyekszik követni a korabeli helyesírást is), és kihagyásokkal dolgozik, így valószínűleg nem lesz túl egyszerű megfejteni. Ha így gondoljuk, igazunk lesz? Hát persze hogy nem!

Ugyanis elég hamar tisztázódik a helyzet: a halott Petőfi egykori özvegye, Szendrey Júlia, a két kakaskodó férfi pedig Horvát Árpád, akiért annak idején a nő elég hamar „levetette az özvegyi fátylat”, illetve Tóth József, Júlia titkos szerelme. A vita tárgya természetesen az alig 39 évet élt asszonnyal való viszonyuk, hiszen Júlia ekkorra már szíve mélyéből gyűlölte kéjsóvár és pornófüggő férjét (bizony, ez egy ilyen régi műfaj), akit élete végén el is hagyott, ám arra már sem ideje, sem lehetősége nem volt, hogy hozzámenjen a nálánál jóval fiatalabb nagy szerelemhez.

Ekkor már az 1867-es kiegyezés előestéjén járunk, amikor már jó lenne, ha nem pattanna ki semmiféle botrány a lassan kultikus rangú és ismeretlen helyen eltemetett (?) poétával kapcsolatban, ám mi van akkor, ha a szeretett nő halálába belenyugodni képtelen Tóth olyan dolgokat derít ki, amelyek gyökeresen más fényben mutatják be az egykori Petrovicsot?

Ez az első kisregény tulajdonképpen egy kétfenekű elbeszélés, amelyben a mindvégig névtelenül maradó, ám azért beazonosítható narrátorunk, a neves irodalomtörténész, Gyulai Pál meséli el, hogy mit tudott meg Tóthtól Petőfivel kapcsolatban. Bár sem tér, sem idő nincs arra, hogy bármiféle hosszadalmas vagy összetettebb nyomozásról olvashassunk, én meg persze spoilerezni nem fogok (mindössze annyit árulok el, hogy a költő származása kap igen nagy szerepet), a végére egy egészen furcsa és megdöbbentő teóriát kapunk (előre látom, hogy sokan lesznek, akik esetleg kiakadnak rajta), amely remek vitaindító lehet a nemzeti emlékezet működése és létrejötte témája ügyében, meglepően kitágítva egy ilyen rövidke szöveg határait.

Boszorkányok márpedig vannak?

A második szöveg, ahogyan a címéből is sejthető (Kései tudósítás egy törvényszéki eljárásról, mely városunk utolsó, boszorkányosnak mondott asszonyszemélye ügyében tartatott), ismét csak egy korhűnek ható nyelven előadott történet, amely Magyarország utolsó boszorkányperéről tudósít minket.

„Miután elcsendesedett a terem, Miskolczi dörgő hangon jelentette be jelen per tárgyát, mondván, hogy az Úr 1808. esztendejének szeptember 15. napján Nemes Bihar Vármegye Magistratialis Esküdtszékének nevében jár el, mégpediglen azon oknál fogva, hogy az esküdtszék színe előtt megjelent nemes Gali Istvánt és tettestársát, nevezetesen nemtelen Füsüs Nagy Jánost vádolja Veress Rebeka nagyszalontai, nemtelen lakos. Ezt persze tudtuk mind, akik összegyűltünk, hiszen már mindenki erről beszélt a városban hetek óta, azt latolgatva, hogy valójában mi is történhetett, ott a Gali István büdöskamarájában. Már-már odáig fajultak a dolgok, hogy két felekezetre szakadt a város, ki a vádló, ki a vádlottak mellett emelve szót. Ezért is volt annyira fontos a mindent tisztázó bírói ítélet mindannyiunk számára, hogy végre a törvény erejével kimondassék az igazság, s egyszer s mindekorra vége szakadjon a pártoskodásnak és a nyomában fellépő zűrzavarnak, helyreállítva a békességet s a közbizodalmat az amúgy jámbor, istenfélő községünkben.”

Történt ugyanis, hogy 1808-ban Nagyszalontán egy bizonyos Vörös Rébék néven ismert bába és javasasszony fogva tartás, nemi erőszak és testi sértés vádjával feljelentett két férfit, ám hiába ő volt a sértett, az ügy elég hamar elkanyarodott arra, hogy nemcsak a vádlottak, de a tanúk is a nőt kezdték el boszorkánysággal vádolni. Vörös Rébék? Ismerős név? Hát persze, az ő történetét vette alapul a nevezetes Arany-ballada, Milbacher pedig a korabeli dokumentumokat felhasználva írta meg ezt a 19. századi tárgyalótermi tudósítást.

„– Ügyész úr, magáé a tanú. Vagyis ez az istenbarma – ezt az utolsó megjegyzést már a foga között szűrte ki, de azért hallhatta, aki hallani akarta.”

Ez a második sztori még az elsőnél is jóval rövidebb (alig ötven oldal), így itt tényleg nem kapunk mást, mint egy egykori szemtanú visszaemlékezését a perről, melynek végső soron már nem is ezek a bűncselekmények voltak a tárgyai, hanem az, hogy az 1800-as években még valakit meg lehet-e gyanúsítani ilyesmivel.

Bevallom, az elején itt még volt egy kis hiányérzetem, úgy gondoltam, hogy kevés lesz ez a maga cikornyás módján is gyors előadás (a szöveg rövidsége miatt tényleg csak jön egyik tanú a másik után, majd egy-két rövid kérdés után balra el), de aztán ráéreztem ennek is az ízére, és a felvilágosult bíróval együtt én is fogtam a fejem az emberi butaság és korlátoltság alig két évszázada történt eseményeit olvasva.

Összességében a két szöveg együtt különösen erősen mutat rá arra, hogy a múlt nem lezárt, hanem mindig újraírható, újraértelmezhető anyag.

És nem azért, mert bármit bele lehetne magyarázni, hanem mert a hozzáférés eleve közvetett: leveleken, jegyzőkönyveken, tanúvallomásokon, másod- és harmadkézből származó elbeszéléseken keresztül. Ami fennmarad, az nem az igazság, hanem annak egy változata.

A Variációk a múltra nem nagy terjedelmű könyv, mégis sűrű és gondolkodásra késztető. Nem kínál egyértelmű válaszokat, és nem is akar rendet tenni ott, ahol eleve nincs. Ehelyett megmutatja, hogyan lesz a bizonytalanságból történet, a történetből hagyomány, a hagyományból pedig megkérdőjelezhetetlennek hitt múlt. És talán ebben a felismerésben rejlik a kötet igazi súlya.

Milbacher Róbert: Variációk a múltra
Magvető, 2026, 4499 Ft