Már nem kell bizonygatni, hogy Szendrey Júlia méltó feleség és özvegy volt

„Rendkívül széles szakadék tátong Szendrey Júlia nyilvános imázsa, valamint a saját írásaiból kibontakozó önképe és világképe között. Ennek az áthidalását fontos feladatnak érzem” – mondja Gyimesi Emese irodalomtörténész, akit az 1828. december 29-én született Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharcáról, a George Sand-párhuzam helytállóságáról, a Most vagy soha! filmről és a további kutatási irányokról kérdeztünk.

2010-ben, másodéves egyetemistaként kezdtem el szisztematikusan kutatni Szendrey Júlia verskéziratait. Egy 1928-as aukció katalógusából jöttem rá arra, hogy volt valaha egy 90 oldalas versgyűjteménye. A kutatás során azonban nemcsak ezt találtam meg, hanem számos más, mindaddig szintén feldolgozatlan kéziratát is, például a bevásárlócédulák hátuljára írt verstöredékeit, a gyermekkori leveleit, a meséit, elbeszéléseit, valamint a családja hagyatékát, amely rendkívül változatos forrástípusokból áll. Eközben a kutatói érdeklődésem egyre inkább az olyan izgalmas módszertannal dolgozó történetírói irányzatok felé fordult, mint például a mikrotörténet vagy az érzelemtörténet. Így olyan megközelítéseket alkalmaztam a korábban kiadatlan források sajtó alá rendezése során, amelyek túlmutattak a hagyományos irodalomtörténetírás keretein, és új fénytörésben mutatták meg, milyen volt a 19. század közepének Pest-Budáján női szerzőként élni, írni, a korabeli sajtóban publikálni, vitatkozni, vagy éppen gyerekeket nevelni.

Engem az izgatott, hogy minél közelebb kerüljek az eredeti forrásokhoz. Ezekből egészen más kép rajzolódott ki Szendrey Júlia gondolkodásmódjáról, személyiségéről és alkotói küzdelmeiről, mint ami az említett előítéletek és sztereotípiák következtében a köztudatban rögzült. Rendkívül széles szakadék tátong Szendrey Júlia nyilvános imázsa, valamint a saját írásaiból kibontakozó önképe és világképe között. Ennek az áthidalását fontos feladatnak érzem. Gyakran tartok előadásokat az ország különböző pontjain, és eközben örömmel tapasztalom azt, hogy mennyire kíváncsiak az olvasók mindarra, ami a sztereotípiák mögött van.

Rehabilitációra nem szorul, hiszen ez már megtörtént 1930-ban, amikor Mikes Lajos kiadta a naplóit, és határozottan érvelt amellett, hogy Szendrey Júlia méltó párja volt Petőfi Sándornak. Most már éppen annak lenne itt az ideje, hogy túllépjünk ezen a fázison, és felismerjük azt, hogy Szendrey Júlia nem szorul az utókor nagylelkű felmentő gesztusaira vagy éppen annak bizonygatására, hogy méltó feleség és özvegy volt. Ennél sokkal fontosabb minél szélesebb körben tudatosítani azt, hogy önálló alkotó és rendkívül sokrétű személyiség volt, így rajta keresztül másként ismerhetjük meg a reformkort, valamint az 1850–1860-as évek világát, mint a régóta kanonizált szerzőkön keresztül.

A külsőségekre fókuszálva hangzik el gyakran ez a párhuzam, ami elsősorban a nyugatosoknak köszönhető, akik a modern magyar nő szimbólumává tették Szendrey Júliát, azt állítva, hogy ő is nadrágban járt, dohányzott és rövid hajat viselt, mint a George Sand álnéven publikáló francia írónő. Ez azonban ebben a formában nem igaz: semmilyen forrás nem bizonyítja azt, hogy Szendrey Júlia valaha is nadrágban jelent volna meg a nyilvánosság előtt. A párhuzam azért alakulhatott ki, mert a 19. századi magyar sajtóban George Sand neve egyet jelentett a női szerzőséggel, a botránnyal és a nőemancipációval. Bár napjainkban sokkal többen olvassák Jane Austen vagy Charlotte Brontë könyveit, a korabeli Magyarországon nem az angol, hanem a francia írónők jelentettek fontos referenciapontot, ezen belül pedig kiemelten George Sand.

Az Andersen-fordításai jelentőségét a kortársai is elismerték, ahogyan az anyaságról szóló verseit is, mai szemmel nézve azonban éppen azok a művei tűnnek a legizgalmasabbnak, amelyek a saját korában visszhangtalanok maradtak, vagy felháborodást váltottak ki, vagy nem is jelentek meg nyomtatásban. Szendrey Júlia költészetének egyik legnagyobb feszültségét az adja, hogy miközben szellemi élményekben, impulzusokban gazdag, intenzív életre vágyik, sokszor vegetatív létként érzékeli saját életét. Az Élni vagy meghalni! című versében írja:

„Zárt levegőben elalél a szellem, / S az ember nem más, mint állati test.”

A női költőkkel szemben támasztott korabeli elvárások fényében nemcsak szokatlannak, hanem megdöbbentően nyersnek tűnhetett ez a kép az olvasók számára.

Prózaíróként is ízig-vérig romantikus szerző volt, a szó eredeti értelmében. Ennek következtében tűnnek fel írásaiban olyan alakok, mint a hűtlen szeretőjének szívét kivágó huszár vagy a koporsóban felébredő tetszhalott. Ahogyan a versírás során sem riadt vissza a szimbolikus erővel bíró, olykor szélsőséges túlzásokban kiteljesedő költői képek használatától, úgy elbeszéléseiben is gyakoriak a „rémségesnek” tűnő jelenetek és az olyan súlyos témák, mint például a gyermekhalál. A romantika világképének és stílusjegyeinek hatását kétségtelenül magukon viselő alkotások kifejezetten sokrétűek, bonyolult pszichológiai folyamatokat is kiválóan érzékeltetnek. Szendrey Júlia elbeszélőként sokat bíz az olvasó fantáziájára, írásait gyakran nem lineáris történetvezetés jellemzi, az események fonalát – megnyugtató lezárás helyett – olykor épp a dramaturgiai csúcsponton szakítja meg. Műveinek változatos elbeszéléstechnikája, különböző irodalmi hagyományok metszéspontjában elhelyezkedő, mégis egyéni látásmódja a korszak figyelemre méltó alkotásaivá teszik írásait.

Három szinten értelmeztem ezt a fogalmat a könyvben. Ezek közül a legkézenfekvőbb az a külső szerelmi szabadságharc, amely az ifjú szerelmesek és a társadalmi környezetük között zajlott, hiszen ez volt a leglátványosabb: a szembeszegülés az apával, Szendrey Ignáccal. Rendkívül bátor cselekedet volt ez a részükről, ma már nehéz is érzékelni, hogy mennyire. Ezért arra törekedtem, hogy az olvasók bele tudják képzelni magukat a korabeli Szatmár megye világába, a rendi társadalom elvárásokkal teli rendszerébe, és megérezzék, milyen súllyal bírt egy ilyen döntés egy fiatal lány részéről.

Ugyanakkor a szerelmi szabadságharc nemcsak külső színtereken zajlott, hanem olyan belső küzdelmet is jelentett a főszereplők számára, amelyet elsősorban önmagukkal kellett megvívniuk. Komplex pszichológiai folyamatok rajzolódnak ki a fennmaradt naplófeljegyzésekből és levelekből, ezeken keresztül nyomon követhető, hogyan érlelődött egyre erősebbé a főszereplők belső világában ez a kívülről nagyon is viharosnak tűnő szerelem.

Mivel a házasságkötés bonyodalmait Petőfi a legkevésbé sem titkolta el a nyilvánosság elől, Szendrey Júlia naplófeljegyzéseinek megjelenése pedig 1847 őszének irodalmi szenzációja volt, a szerelmi szabadságharc harmadik szintjének az tekinthető, amikor maguk a főszereplők mesélték el az olvasóközönségnek a saját történetüket. Olyan nyílt kiállás volt ez a státuszbeli és vagyoni különbségeket áthidaló szerelmi házasság mellett, amely félreérthetetlenül jelezte, hogy recseg-ropog az addigi rendi társadalom szövete, és nem lehet bármeddig fenntartani az egyéni vágyait a közösségi elvárásoknak folyamatosan alárendelő állampolgár képzetét.

Régi vágyam volt, hogy olyan könyvet írjak, amely teljesen közérthető formában közvetít friss kutatási eredményeket. Égető problémának látom azt, hogy a történelmi és irodalmi ismeretterjesztő könyvek döntő többségét nem szakértők írják, miközben a legavatottabb kutatók eredményei gyakran nem jutnak el élvezhető és széles körben befogadható formában az olvasókhoz. A közérthetőség mellett valóban érzékeltetni akartam a történet filmszerűségét is, ez pedig alapvető hatást gyakorolt az írásmódomra. Forgatókönyvírói módszereket is alkalmaztam, kiemelt figyelmet fordítottam az egyes karakterekre, hiszen a „cselekmény” minden egyes szála a főszereplők személyiségének összetettségéből és a külvilággal való konfrontációikból fakad. Kíváncsi voltam, hogy lehet-e érzékeltetni ebben a formában az olvasókkal a korabeli nagy ívű társadalmi változások esszenciáját. Lényegében egy olyan kísérletként tekintettem a könyvre, amelynek az a tétje, hogy kiegészítheti-e egymást a kutatói gondolkodás, a filmes látásmód és történetmesélés, valamint a kreatív nonfiction műfaja.

Megtévesztőnek. Látszólag merész és formabontó megoldás volt az alkotók részéről, hogy egy rendkívül rutinosnak tűnő utcai harcost formáltak belőle, aki terhesen verekszik és küzd a férje életére törő titkosrendőrök ellen. Csakhogy eközben épp azt vették el tőle a forgatókönyvírók, amiben az igazi forradalmi jelentősége megragadható: a szellemi hozzájárulását március 15-e előkészítéséhez. A filmben március 14-e éjszakáját külön tölti Petőfi és a felesége: Szendrey Júlia aludni próbál, miközben a költő a Nemzeti dalt írja. A valóság ennél sokkal izgalmasabb volt: a házaspár a másnapi lehetőségekről beszélgetve az egész éjszakát együtt töltötte. Volt is miről beszélniük: gyökeresen újra kellett tervezniük mindent, hiszen a Nemzeti dal egy nappal korábban a március 19-re tervezett reformlakomára készülve született, március 14-én azonban egyértelművé vált, hogy nem lehet addig várni, másnap cselekedni kell. Ennek a szellemi feszültségéből és izgalmából semmit nem érzékeltet a film, pedig Szendrey Júlia szerepe ezen az estén igencsak jelentős lehetett.

A többi nőalak megjelenítése is nagyon problematikus. Külön kiemelném Szilágyi Lillát, Bulyovszky Gyula későbbi feleségét, aki a valóságban egyenesen a Nemzeti Színházban zajló próbájáról érkezett a Landerer nyomdához, a film nézői azonban csak egy virágokat osztogató lányt ismerhetnek meg a személyében, még arról sem értesülnek, hogy színésznő.

Igen, sok pozitív eredménye volt ezeknek a nagyszabású kerek évfordulóknak, de úgy látom, hogy ezek többsége nem a nagy állami támogatással rendelkező projekteken keresztül valósult meg, hanem az elhivatott közgyűjteményi dolgozók, kutatók és művelődésszervezők munkájának köszönhetően. Rengeteg vidéki könyvtárban, múzeumban, művelődési házban tapasztaltam ennek a jelentőségét a Petőfi-bicentenárium során Berettyóújfalutól Zalaszentgrótig. Természetesen külön kiemelendő a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, és a keszthelyi Szendrey Emlékház szerepe az emlékévben. Fontos eredménynek tartom azt is, hogy a koltói Teleki-kastélyban megnyithattunk egy új állandó kiállítást, amely Szendrey Júlia és Petőfi Sándor másfél hónapos nászútjának időszakát mutatja be. Kurátorként arra törekedtem, hogy Koltót ne csupán a mézeshetek helyszíneként jelenítsük meg, hanem egyben olyan alkotói műhelyként is, ahonnan Szendrey Júlia irodalmi pályafutása elindult.

Igen, bőségesen vannak még nyitott kérdések, például Szendrey Júlia felmenőivel, a családja származásával és a korai gyermekkorával kapcsolatban. Újra kell értékelni az 1848–1849-es tevékenységét is, most éppen erre vonatkozóan végzek kutatásokat, mert a következő könyvem arról fog szólni, hogy miként alakult ki feloldhatatlan feszültség a szabadságharc idején a Szendrey–Petőfi házaspár magánéleti és közéleti szerepei között, és miként váltak bizonyos értelemben saját imázsuk foglyaivá.