„Nem a nemzethalál fenyeget, hanem a közepességből adódó pangás és lecsúszás” – összeszedték Magyarország 33 legfontosabb problémáját és ezek megoldásait

„Magyarország mára minden fontosabb mutató alapján a középszerűségben ragadt. Valójában nem a nemzethalál fenyeget bennünket, hanem a közepességből adódó pangás és lecsúszás veszélye. Annyira belemerültünk az acsarkodásba, hogy elfelejtettünk közös országot építeni. Közben pedig egymás után húztak el mellettünk régiós versenytársaink, amelyek közül nem egy sokkal rosszabb helyzetből indult a szocializmus összeomlása után” – írja az Egyensúly Intézet nemrég megjelent, Magyarország-kézikönyv, 33 megoldás 33 égető problémára című könyvének előszava.

A Boros Tamás és Filippov Gábor szerkesztésében megjelent kötet a címének megfelelően 33 olyan témakört jelöl meg és dolgoz fel, amelyekben Magyarország akár a régiós versenytársakhoz, akár más országokhoz képest súlyos problémákkal küzd. A szerzők amellett érvelnek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldásához nincs szükség forradalomra, csodára, megváltásra, elég lenne, ha az országot vezető politikusok jó szakpolitikai döntéseket hoznának.

Ahogy írják, „úgy tűnik, hogy a sikeres, irigyelt országokban mintha nem a nemzet sorsa múlna az épp aktuális választások eredményén. (...) Ezekben az országokban a politika a parlamenti váltógazdálkodás ellenére is sokkal inkább szól a közös célok elérésének unalmas részleteiről, mint a nemzethalál közelgő réméről.” A szerzők amellett érvelnek, hogy valami hasonlóra lenne szükség Magyarországon is: a legfontosabb kérdéseket meg kellene vitatni, és politikai oldalaktól függetlenül igyekeznünk kellene megtalálni ezekre a kérdésekre a legjobb válaszokat.

Arról, hogy melyek Magyarország legfontosabb problémái, hogyan lehet ezekre megoldást találni, és van-e esély arra, hogy ez megvalósuljon, a kötet egyik szerkesztőjével, az Egyensúly Intézet igazgatójával, Boros Tamással beszélgettünk.

Azt tapasztaltuk, hogy minden olyan apró-cseprő problémára vagy kérdésre, amellyel az emberek szembetalálják magukat az életükben, létezik valamilyen lista. Van például lista arról, melyik a 100 legjobb magyar bor, vagy hogy hol van az 50 legjobb túraútvonal. Ezek a listák azonban általában nem a sorskérdésekről szólnak, hanem ezeknél egyszerűbb kérdésekről, például arról, melyik termelőt válasszam, ha borozni szeretnék, vagy merre induljak, ha kirándulni szeretnék. A Magyarország-kézikönyv egy szándékos intellektuális provokáció: azt szeretnénk, hogy az olvasók kezdjenek el gondolkodni azon, ők mit tartanak az ország legnagyobb problémáinak, és milyen megoldásokat tudnak elképzelni ezekre a problémákra.

Azzal a kötettel az volt a célunk, hogy egyfajta iránytűként megmutassuk, szerintünk milyen lenne az az ország, ahol boldogabbak, gazdagabbak, sikeresebbek lennének a magyarok, milyen irányba kellene fejlődnie Magyarországnak. Ha a mostani könyvvel kell összehasonlítani, akkor azt tudom mondani, hogy az volt a zászló, és ez a könyv most a térkép, amivel el tudunk jutni ahhoz a zászlóhoz.

Azt a könyvet minden fontos magyarországi döntéshozóhoz eljuttattuk, és a visszajelzések alapján sokan közülük nemcsak kézbe vették, hanem azóta is használják. A könyvből egyébként több mint 10 ezer példány fogyott el, ami társadalomtudományos könyveknél nagyon nagy szám, ebből mi azt a következtetést vontuk le, hogy sokan érdeklődnek a mi jövőképünk iránt.

Számos területen történt előrelépés, de természetesen azt nem tudjuk, hogy egy-egy szakpolitikai ötletet nálunk olvastak-e, vagy valahonnan máshonnan jutottak nagyon hasonló következtetésekre. Mi egyébként is azt mondjuk, hogy ha valaki olvas nálunk valamit, ami megtetszik neki, azt ne hivatkozza le, hanem nyugodtan lopja el, vegye át. Nekünk a célok megvalósulása a fontos, nem az, hogy mindenhol szerepeljen a nevünk.

Jó pár javaslat van, amit a kormány azóta megvalósított, ilyen volt például a közmunkások bérének emelése, a nyugdíjas pedagógusok visszafoglalkozatásának könnyítése, a kollégiumépítési program, vagy az épületfelújítási programok, amelyeket a kormány az elmúlt években indított. Az ellenzéknél nyilván azt tudjuk nézni, hogy mit tettek be a programjukba, és azt látjuk, hogy elég sok elemet átvettek ők is.

Az Egyensúly Intézet neve arra utal, hogy szerintünk a politikában szükség lenne egy egészségesebb egyensúlyra aközött, hogy a politikusok döntéseiben mekkora szerepet játszik kizárólag a hatalom megszerzése, és mekkorát, a szakpolitikai szempontok. Nem vagyunk naivak, nyilván a politika elsősorban a hatalom megszerzéséről szól, de a legtöbb országban a választók kikényszerítik a politikusoktól a valós szakpolitikai teljesítményt is.

Azt látjuk, hogy Magyarországon a hatalmi politika és a szakpolitika helyes aránya már évtizedekkel ezelőtt felborult, az egyre jelentősebb polarizáció miatt a „sajátjainak” mindent megbocsátanak a szavazók, nem az eredményeket, hanem a felszínes ideológiákat nézik, és így a politikusok mindent a hatalom megszerzésének vagy megtartásának rendelnek alá. A választók Magyarországon azt várják el a politikusoktól, hogy mentsék meg az országot a másik oldaltól, az nem szempont, hogy legyen mondjuk egy egyszerű és jól működő szociális rendszerünk vagy versenyképes gazdaságunk.

A most kiadott könyvünkkel az az elsődleges célunk, hogy az ország fejlődését leginkább akadályozó mindennapi problémákra felhívjuk a figyelmet. Kezdjük egy nagyon aprónak tűnő kérdéssel: Magyarországon például döbbenetesen kevés adat elérhető a legfontosabb sorskérdésekben. A piaci cégek például mind tudják, hogy csak adatok alapján tudnak jó döntéseket hozni, és nagy mennyiségű pontos adat nélkül nem tudnák, milyen irányba induljanak el. A magyar állam viszont ezt valamiért nem így gondolja, sok fontos témában egyáltalán nem gyűjt adatokat.

Évente nagyjából 30 ezren halnak meg Magyarországon megelőzhető okokból, mégsem állnak rendelkezésre anonimizált részletes egészségügyi adatok olyan kulcskérdésekről, mint az elhízás, az alkoholizmus, vagy a mentális betegségek. De hogy egy másik példát mondjak: az Európai Unión belül a magyarok pazarolják arányaiban a legtöbb energiát a házaik fűtésére és hűtésére, mégsincsenek elérhető adataink arról, milyen állapotban van a magyar lakásállomány, hány ház van leszigetelve, milyenek a lakóingatlanok energetikai besorolása. Ennek megfelelően azt se tudjuk megállapítani, hogy ennek a kérdésnek a megoldása, tíz-, száz-, vagy ezermilliárd forintba kerülne.

A történet végén, amikor eljutunk a megvalósításig, akkor a politikus mindenképp a saját ideológiája, világlátása alapján fog dönteni, és ezzel nincs is gond. Nem hiszek a teljesen értékmentes kormányzásban. A probléma inkább az, hogy az ideológia Magyarországon teljesen átvette a szakpolitika helyét, és az ország sorskérdéseire meg sem próbálunk már szakmai megoldásokat keresni.

Vannak olyan kérdések, amelyek nem ideológiához kötöttek. Mindenki azt akarja például, hogy tisztább legyen a levegő, hogy Magyarország népessége ne csökkenjen a jelenlegi mértékben. Az is közös cél, hogy Magyarország a mostaninál gazdagabb legyen – nincs olyan politikai irányzat, ami azt képviseli, hogy szegényebbek legyünk.

Erre azt szoktam mondani, hogy az állam szűkmarkúságának árát végső soron nem csak a szegények, hanem minden magyar, így a gazdagok is megfizetik. A szegények közül sokan lesznek reménytelen helyzetük miatt sajnos alkoholisták vagy követnek el apróbb bűncselekményeket, sokan kezdenek el – pénz híján – szeméttel és műanyaggal fűteni. Ez pedig nemcsak nekik, hanem a többségi társadalomnak is rossz.

Közkeletű tévhit, hogy Magyarország rengeteget költ a nyugdíjakra, a valóság ehhez képest az, hogy nemzetközi összehasonlításban kifejezetten keveset költünk erre, sőt, az Európai Unióban mi költünk GDP-arányában az idősek juttatásaira az egyik legkevesebbet. Szerintünk egyszerűen ki kellene mondani, hogy senki ne éljen nyugdíjas korában a létminimum alatt, az államnak pedig rá kellene szánnia a nyugdíjakra annyi pénzt, amennyit a többi európai országban rászánnak erre.

Egyszerűen nem igaz az, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának a kérdése ma Magyarországon akut probléma lenne. Nincs ilyen. 30-40 év múlva előreláthatólag valóban akut probléma lesz, de most nem ahhoz kell igazítani a közpolitikákat, hogy mi lesz 30-40 év múlva. Nem lehet több évtizedre előre reális szcenáriókat készíteni ilyen területeken. Gondoljunk csak bele, 30 éve még Google sem létezett, valójában csak találgatni tudunk, hogy mi lesz mondjuk 2050-ben.

Ha jól ki lenne találva az alapnyugdíj és a teljesítményalapú nyugdíj rendszere, akkor az szerintem ugyanúgy munkára motiválná az embereket. De egyébként, ha az a cél, hogy többen dolgozzanak az országban, vagy tovább dolgozzanak az emberek, akkor azt számos szabályozási változással el tudjuk érni. Magyarországon nemzetközi összehasonlításban magas a foglalkoztatottság, de pont a legidősebbeknél le vagyunk maradva az európai országok többségétől.

Most csak egy példát mondok: sok közhivatalban és minisztériumban egyszerűen tilos nyugdíjasként dolgozni. Ezt valószínűleg azért találták ki, hogy megfiatalítsák ezeket a hivatalokat, ne hagyják „beragadni” az idősebb munkavállalókat, de ma már el lehetne gondolkodni azon, hogy ennek van-e értelme, ha a nyugdíjazott kollégák tudnak és akarnak dolgozni. Ez egy szabályozási kérdés, egy tollvonással meg lehetne változtatni.

Az valóban igaz, hogy a régió legtöbb országából lakosságarányosan többen vándorolnak ki, mint Magyarországról, és az is, hogy ez részben egy természetes folyamat, de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne egy fontos kérdés. Itt valójában nem a kivándorlással van a probléma, hanem azzal, hogy az alacsony születésszám miatt elöregedik a társadalom és csökken a népesség. Erre az egyik megoldás más országokban a bevándorlás ösztönzése, de Magyarországon ennek nincs politikai támogatottsága. A másik megoldás, hogy minél több gyerek születik, és ők felnövésük után az országban maradnak. Ha innen nézzük, akkor kulcskérdés, hogy minél kevesebben vándoroljanak el, és akik elmentek, azok közül minél többen jöjjenek haza.

A mi kutatásaink szerint a legtöbben az alacsony fizetések és a rossz közszolgáltatások miatt mennek el, és azok, akik hazajönnek, elsősorban a magány, a szociális izoláció miatt teszik ezt.

Ez azért történhetett meg, mert a 2010-es évek második felében, és különösen az évtized végén nagyon komoly reálbér-növekedés történt Magyarországon, vagyis az itteni fizetések ebben a néhány évben közeledtek a nyugat-európai fizetésekhez. Az, hogy akkor sokan hazaköltöztek, jól mutatja, hogy az emberek valójában nem várják el, hogy Magyarországon nyugat-európai fizetések legyenek, elegendő, ha néhány évig folyamatosan pozitív irányú trendek vannak a gazdaságban.

Azért, mert a fizetések érdemi felzárkózása és a magyar gazdaság növekedése valamikor a Covid-járvány után megtorpant, az elmúlt néhány évben már egyáltalán nem, vagy csak minimálisan közeledtünk Nyugat-Európához. Ebben komoly szerepe volt annak is, hogy az utóbbi öt évben a forint jelentősen gyengült az euróhoz képest.

Az egyik kulcs nyilván a bérek emelkedése, tehát ha megint lesz egy hosszabb időszak, amikor a magyar fizetések – euróban átszámolva is – jelentősen közelednek a nyugat-európai fizetésekhez. A másik kulcskérdés viszont a közszolgáltatások minősége: az emberek jobb egészségügyet és jobb oktatást szeretnének, és a felméréseink szerint sokan hazaköltöznének, ha a magyar állam ezeken a területeken előrelépéseket tudna elérni.

Valamennyire a kampányok is hatással lehetnek, mivel az embereknek fontosak az érzelmi kötődések is. A nemzetközi példák viszont azt mutatják, hogy a lokálpatriotizmusra épülő kampányok jobban szoktak működni, mint az országimázs-kampányok. Ha például olyan kampányt csinálnának a kiköltözött magyaroknak, hogy gyertek haza szülőhelyetekre, Székesfehérvárra vagy a VIII. kerületbe, mert ott nagyon jó élni, az jobban működne, mintha a Hortobágyot és a Túró Rudit tesszük egy reklámszpotba.

Volt időszak, amikor ezek az államilag támogatott külföldi beruházások valóban hozzájárultak a magyar gazdaság fejlődéséhez. A probléma az, hogy Magyarország már nem azon a fejlettségi szinten van, amikor ilyen beruházásokat kell behozni. A politika úgy tesz, mintha még mindig a munkahelyek létrehozása, a foglalkoztatottság növelése lenne a cél, de valójában nem ezen kellene dolgozni, hanem a termelékenység növelésén.

A 2004-es EU-s csatlakozás óta az új uniós tagállamok közül Magyarországon nőtt a legkevésbé a termelékenység. A magyar állam gyakorlatilag azt csinálja, hogy a kis- és közepes vállalatoktól adó formájában elveszi a pénzt, hogy aztán odaadhassa egyedi kormányzati döntésekkel a multiknak. A külföldi cégek támogatásának Magyarország mostani fejlettségi szintjén akkor lenne értelme, ha ezek a cégek magyar alvállalkozóktól vásárolnák az alapanyagokat, alkatrészeket, a működésükhöz szükséges szolgáltatásokat, ezt azonban a legtöbben nem teszik meg, és ez legtöbbször nem is feltétele a támogatásoknak.

Azért, mert a magyar kis- és középvállalatok ezen keresztül tudnának fejlődni és nőni. Létezik olyan magyar élelmiszer-feldolgozó vállalat, amely egy külföldi cég beszállítójaként tudott nagyra nőni, és most már egész Európába exportál csirkéket. Ilyen jó példából azonban fájóan kevés van, és azon kellene dolgozni, hogy ezen változtassunk.

Magyarország csak akkor lesz gazdag ország, ha vannak olyan cégei, amelyek helyt tudnak állni a nemzetközi versenyben, el tudják adni a termékeiket és a szolgáltatásaikat más országokban. Ezeket hívom én nemzetközi bajnokoknak. Nincs olyan gazdag ország a világon, amelynek nincsenek nagy és erős saját cégei. Ebben viszont Magyarország régiós összehasonlításban is elég rosszul áll. Csak hogy néhány példát mondjak, a Bolt, az Alza és a Kifli mind volt szocialista országokból elindult cégek. A magyar gazdaság akkor tud a következő szintre lépni, ha megkérdezünk egy lengyelt, hogy mondjon egy innovatív magyar céget, amelytől napi szinten vásárol, és tud mondani egyet.

Unalmas dolgokra: kiszámítható gazdasági környezetre, jogállamra, arra, hogy a korrupció ne fojtsa meg a versenyt. Olyan oktatásra amely a cégek megalapításához és irányításához szükséges képességek kifejlődését segíti elő, tehát megtanítják a gyerekeknek az autonómiát és a kreativitást, az együttműködő-készséget és az empátiát, a tanulni tudást és a világra való nyitottságot. De a könyvben szereplő 33 probléma legtöbbjének megoldása előrébb vinne minket ezeken a területeken.