A legszomorúbb dolgokban is meg kell találnunk az örömöt

Amikor megkérdezem interjú közben Koltai Róbertet, hogy most hogy van, akkor egy pillanatra úgy tesz, mintha meghalna. Nevetünk rajta, pedig komoly a kérdés: Koltai tavaly egy komolyabb agyműtéten esett át, most decemberben pedig a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. A műtétből sikeresen felépült, a halált pedig csak eljátssza, ahogy a filmjeiben is sokszor: a Sose halunk meg vállfás Gyuszi bácsija a szemünk előtt múlik ki egy padon, Csocsó bácsi pedig elszáll Sztálinváros egén egy jobb hely felé.

Öt évvel ezelőtt, Koltai 75. születésnapján az élettársával, Gaál Ildikóval közösen adta ki a Sose halok meg? című könyvet, idén pedig az ilyen nehéz kérdések helyett a Filmkönyv című kötet jelent meg Gaál összeállításában, ami a színész filmes munkáiról gyűjt össze interjúkat és egykori kritikákat. A könyv megjelenése és a születésnap jó ürügy volt arra, hogy leüljünk Koltai Róberttel, és beszélgessünk azokról a szerepekről, és filmekről, amik még a mai napig emlékezetesek. Szóba kerül súlyos tériszonya, összeveszése Tarr Bélával, hogy miért nem volt szabad mosolyogni sem A miniszter félrelép forgatásán, és az, hogy mi is a viszonya a halállal, miután ennyit foglalkozott vele.

Előttünk egy nappal volt önnél látogatóban Dunaújváros polgármestere. Ön a gyerekkorát ott töltötte. Mit adott önnek Sztálinváros?

Mindent. Apukám labdarúgó szakosztályvezető volt, azért helyezték oda, hogy csináljon egy NB I.-es csapatot az első szocialista városban. Dehát ahhoz először az kellett, hogy besorolják az NB II.-be, mert nem volt semmilyen csapat. Akkor épült gyorsan egy focipálya.

Nyolctól tizenhárom éves koromig voltam sztálinvárosi gyerek. Harminc éve vagyok Dunaújváros díszpolgára, de nem egyedül, Nagy Ervin is dunaújvárosi. Két évvel ezelőtt együtt játszottunk ott egy darabban, és azon humorizáltak, hogy alig lehetett megmozdulni a sok díszpolgártól a színpadon. Nagyon szeretem Ervint, nagy színésznek tartom.

Az Ámbár tanár úrban is szerepel.

De ott még nem voltunk jóban. Öntudatos fiatal színész volt, és úgy érezte, hogy neki nem elég jó a szerep, bírálta. Én sem gondolom, hogy az a legjobb filmem. De neki ott volt a szemében a szeretet és az elismerés mellett az is, hogy azért lehetne ennél még jobb a film.

Én is dunaújvárosi vagyok, és mindig el szoktam azon gondolkodni azon, hogy az a város mit adott nekem.

A Csocsóval abszolút az akkori élményeket dolgoztam fel, a május 1-jét, az akkori osztálytársakat, kicsit apukámnak is emléket állítottam azzal, hogy ilyen nagy szavakat használjak. Az a város mindent adott nekem.

A Sose halunk meg milyen élményeket dolgozott fel?

Annak idején a lóversenyző nagybátyámnak mondogattam, hogy a Gyuszi bácsiról egyszer film lesz. De álmomban sem mertem gondolni, hogy azt én fogom csinálni, ütős lesz, és tényleg szeretni fogják. Gyuszi bácsi egy nem mindennapi fazon volt. Akárhol megjelent, mindenki imádta. Csak a közvetlen családjának volt egy igazi atombomba. Nagyon súlyos zűrökbe keveredett, és keverte apukámat is magával. Néha megjelent nálunk, anyukám már ismerte a csöngetését, olyankor mindig pénzt jött tarhálni, részben a lóversenyre.

Közel két méter magas volt, ezért sem akartam először én eljátszani. Gyerekkoromban mindig láttam, hogy ez a kétméteres ember meghajol apukám előtt, aki sokkal alacsonyabb volt, és mindig esküdözik. „Anyuka emlékére esküdözöm, hogy már nem járok lóversenyre!” – mondta. Volt, hogy a börtönből kellett kimenteni. Iszonyatos hangereje volt, ezt használom is a filmben. „Pistukám” – mondta apukámnak. „Becsület úristenemre, ne lássam anyukát, ha én még mindig kijárok, azt sem tudom már, hol van a lóverseny!” Anyuka addigra már bőven meghalt.

Annyira fájt ez, hogy van egy nagybátyám, és egész nap szégyenszemre meghajol apukám előtt, és kéri a bocsánatát. Én úgy képzeltem, hogy aki lóversenyre jár, az effektíve ül a lovon. Az ötéves fejemig annyi eljutott, hogy Gyuszi bácsi mindig veszít a lóversenyen. Arra gondoltam, hogy szegény, nem elég, hogy mindig veszít, valószínűleg le is esik a lóról, és még le is szidják érte.

Hogyan lett ebből végül film?

Az egy külön tíz év volt. Amikor valami elindult, onnantól számítva is kellett nyolc év. Simó Sándor a másfél oldalas szinopszisra azt mondta, hogy olyan szagot érez, hogy ebből esetleg lehetne sikerfilm. De csak akkor tudja támogatni a Hunnia Filmstúdió, ha nemcsak rendezem, hanem én játszom a főszerepet is. Én, aki filmet addig csak moziban láttam. Plusz azt is kérte, hogy Nógrádi Gábor íróval hozzuk mi össze legalább a költségvetés felét. Ebben maradtunk. Járkáltunk pénzért mindenhova. Kávét mindenhol kaptunk, de pénzt az jóval kevesebb helyen.

De a sikerhez szerencse is kell. M. Kiss Csaba hívott meg egy beszélgetős műsorba Balassagyarmatra. Le akartam mondani, mert teljes letargiába süllyedtem, de nem értem el őt, ezért elmentem. Micsoda szerencse, hogy ott találkoztam Juhász Judittal, egykori rádiós műsorvezetővel, Antall József szóvivőjével, aki nagy szeretettel üdvözölt, és kérdezte, hogy miért vagyok ilyen szomorú. Mire én: életem első filmje előtt állok, és a közelébe se tudunk jutni a Szerencsejáték Rt.-nek, ami éppen akkor vásárolta meg a lóversenycéget. Erre mondta Juhász Judit, hogy pénzt nem tud szerezni, de telefonszámot tud adni Pősze Lajoshoz, a cég akkori vezetőjéhez. Hétfőn csörgött a produkciós irodából a telefon, a Parlamentből hívtak, Juhász megadta az egyenes számot. Pősze felvette, megkérdezte, mennyire lenne szükség. Mondtam a számot. Erre azt mondta, hogy de ahhoz be kellene jönni. Én boldogan bementem.

A rendezéshez milyen volt ekkor a viszonya?

Kapásból azt mondtam Simó Sándornak, hogy hogyan fogom egyszerre játszani és rendezni? Azt mondta, hogy majd segítenek. Kollégák közül Lukáts Andor és Jordán Tamás a játék mellett figyelték a dolgaimat, de elég hamar kiderült, hogy ez nekem kézre áll. Balogh Kálmán technikai rendező is segített. Jobbnál jobb operatőreim is voltak, Halász Gábor is csodálatos volt, a Csocsóban Máthé Tibor még azt is megcsinálta, hogy a tériszonyom ellenére repkedtem Dunaújváros fölött. Jó volt az a jelenet, mert egyszer csak azt láttam, hogy jön szembe egy szúnyogirtó repülő.

Tériszonyos? A Sose halunk meg-ben repülőgépet is vezet.

Igen, mondjuk ott csak játékból vezettem. Andy Vajnával és Kern Andrással viszont igazi repülőgépet vezettem. Vajna elvitt minket egy megelőlegezett jutalomútra Rómába A miniszter félrelép előtt. Engem beültetett a pilóta mellé. Kétpilótás gép volt, azt hittem, hogy mellettem a másodpilóta vezet igazából. Mögöttem megszólalt Vajna, hogy ugye tudom, hogy most én vezetek. Ahogy megtudtam, hogy én vezetem a gépet, elindultunk merőlegesen lefelé. Szerencsére bőven volt még a sokezer méterből. Aztán átadtam Kernnek, ő se vezette sokkal jobban. Egyébként elég szomorú a vége ennek a történetnek, egyszer olvastam valahol, talán tíz évvel később, hogy az a repülőgép lezuhant, azzal a pilótával és utaskísérővel, akikkel mi is utaztunk.

Első szerepe a Princ, a katona című tévésorozatban volt. Hogy emlékszik erre vissza?

Azt inkább a statisztálás fakkjába tenném, bár volt egy pár mondatom, meg volt mit játszanom. Legjobb barátom, Kiss István játszotta benne Szirom Jenő honvédot. Róla készítettem később a Szambát. A Princ, a katonában is magasból kellett ugrálnom az előkészületek közben.

Annak ellenére, hogy tériszonyos, valahogy mindig belekerül ilyen helyzetekbe.

Sorozatosan, pedig papírom van a tériszonyomról. A Princ után szerepeltem az Őrjárat az égen című repülős sorozatban, ott kirúgnak egy repülőből, de nagyon sok emberben megmaradt az alakítás, mert bőgtem közben.

Milyen volt viszontlátni magát a tévében?

Inkább nagyanyámnak volt drámai. Ő egyébként alig látott. Amikor a család először nézte együtt a Princ, a katonát, bejött a filmben egy hatalmas tank, nagymamám pedig elsírta magát, hogy „Drága kisapám!” Azt hitte, hogy én vagyok az.

Első nagyobb filmszerepe a Bástyasétány hetvennégyben, Gazdag Gyula filmjében van. Hogyan emlékszik vissza a forgatásra?

A csúcs az a Monori Lilivel közös játék volt. Nagyon jó barátok voltunk. A Sose halunk meg egyik legmegrendítőbb jelenete a menyasszonyi ruhabolt Lilivel. Ördögi humora van, és ördögien nagy színésznő. Gyönyörű emlék, ahogy ott közösen énekeltünk, pedig akkor még egyáltalán nem tudtam énekelni. Állítólag gépileg kiigazították, hogy ne legyen hamis. Ámor a szerelmesek cinkosa rég, és szaladgálunk a zuhogó vízben a Gázművekben. Minden csöpögött ott, a gáz, a víz. Annyira fáztunk, hideg is volt, meg csurom víz lett a ruhánk. Amikor vége volt, akkor nem törődtünk azzal, hogy ki fiú, ki lány, berongyoltunk mind a forró zuhany alá.

Közvetlen közelről láthatta Honthy Hannát is. Az milyen élmény volt?

A Bástyasétány hetvennégy arról szól, hogy kötelező boldognak lenni, és amikor valamikor valakik összevesznek, akkor megszólal egy égi hang, mintha az ég rácsörögne az emberekre, hogy „tessék normálisnak lenni, tessék örülni!” És amikor az Operett Istenasszonya nem tűri a sok bajt a Földön, akkor eljön közénk. És Honthy Hanna játssza. Az akkor is nagyon nagy pillanat volt, úgy is játsszuk a filmben, mindenki meg van hatódva. Akkor is olyan volt, mintha most jelenne meg. De annak idején ez a film szomorú esemény is volt. Kollégái elárulták Gazdag Gyulát, és ez a film tíz évig be volt tiltva. De nem mondom meg, hogy ki volt a ludas. Egy nagyon nagy rendező.

Gondolta volna, hogy az Indul a bakterház a mai napig népszerű lesz?

Mihályfy Sándor érdeme minden. Én nem vagyok alaptag abban a sikerben, két nappal a forgatás előtt még a Nemzeti Színház siófoki üdülőjében nyaraltam. Egyszer csak megérkezett egy filmgyári Volga, Mihályfy Sanyi ült benne. Kiderült, hogy Bencze Ferenc lett volna a bakter, de trombózist kapott a lábában, és zsupsz, be kellett ugranom. Ahhoz nagyon kevés közöm volt, de örömmel veszem ma is, hogy milyen siker lett.

Tarr Béla filmes karrierjének első profi színésze volt a Panelkapcsolatban. Arra hogyan emlékszik vissza?

A Panelkapcsolat előtt három hónappal ugyanezt az anyagot, de nem pont ugyanígy, megcsinálta már Salgótarjánban, főiskolai vizsgafilmnek. Az annyira tetszett neki, hogy akart még azzal valamit kezdeni. Abban is a saját fiunk játszotta a közös gyerekünket. Egy olyan film volt a fejében, amihez helyzeteket talált ki, és nekünk kellett rögtönözni a szöveget. Hatalmasat talált ki, nekünk csak bele kellett helyezkedni abba a helyzetbe, amit ő létrehozott: a férj, aki mindjárt elmegy Romániába dolgozni, és otthagyja a családját. Ugyanakkor oda van írva a főcímben, hogy írta és rendezte Tarr Béla. És valahol nyilatkoztam, hogy ezt a filmet nem ő írta, hiszen ő helyzeteket hozott létre, de a szövegét ott rögtönöztük. Egy érzékeny művészről van szó, megsértődött, évekig nem szólt hozzám. Nagyon rosszul esett neki, hogy ezt észrevételeztem egy nyilatkozatban.

Jó volt ebben az improvizációban, hosszú beállításokkal dolgozni?

Nagyon jó volt. Az külön öröm volt, hogy például Locarnóban a legjobb film díját nyerte el. Azt még muszáj elmondanom Tarr Béláról, hogy amikor a Szambával kinn voltam a Sao Paoló-i filmfesztiválon, mindenki azzal jött, hogy én ismerem „Bela Tarr”-t. Az én filmemet is szerették, de nekem folyton Bela Tarr-ról kellett beszélnem.

Sajnálom, hogy most is róla kérdeztem.

Én nagyon örülök. Ő a filmvilág egy óriása. Nagyon nagyra tartom.

Sajnos elég nehéz hozzáférni.

Lehet, hogy azért, mert Bélának is vannak még ehhez kapcsolódó fájdalmai.

Még mindig rosszban vannak?

Már nem. Egyszer az egyik filmjénél hívott, hogy csináljak próbát az egyik szereplő utószinkronjához. Nem kaptam meg a szerepet, de mondta, hogy még mindig milyen jó színész vagyok. Csodálkoztam, mert azt hittem, hogy a nyilatkozat után velem befejezte.

Ebben az időszakban tudott válogatni a szerepek közül, vagy mindent elvállalt?

Ha jött valami, és nem volt méltatlan, akkor elvállaltam.

Tímár Péter azt mondta önről, hogy egy abszolút játékos volt az Egészséges erotikában.

Az előkészületek alatt ismerkedtünk meg, és megkérdezte, hogy megtenném-e, hogy fordítva megyek. Először nem értettem. Amikor megláttam, hogy milyen ez levetítve, rögtön kedvem támadt hozzá. Még olyan jelenetekben is így mentem, amikben nem kellett olyan technika. Már alapból olyan hullámzóan járkáltam, mint ami a végeredmény lett.

Még egy filmre rá akarok kérdezni: András Ferenctől A nagy generáció. Milyen volt azon dolgozni?

Nagyon jó volt. A forgatáson egy nagyon nagy nevű, nagyon nagy színész kolléga, odament a rendezőhöz azzal, hogy ő nem tudja, hogy az én szerepem minek kell a filmbe. Ki kéne hagyni, meg ami már leforgott, azt is ki kellene vágni. A rendező meg rögtön elmesélte nekem, hogy milyen kollégák vannak. Az illetőnek most komoly szava van a Kossuth-díjak környékén. A nagy generáció egy jó film volt, szerettem, és nagyon büszke vagyok rá.

A Vajna-rendszerben nem készített filmet. Miért alakult ez így?

Azért én nem egy meg nem értett, szomorú filmrendező-zseni voltam. Voltak helyzetek, amiket ki tudtam használni. Jóban voltam a Vajnával, de nem volt oka arra, hogy engem előnyben részesítsen. Nem adtam be olyan forgatókönyvet, amiből filmem készülhetett volna. Így kilenc olyan saját rendezésem készült el, amiben játszottam is. Az elég szép szám.

Szeretne még filmet rendezni?

Most már egy kicsit kevésbé.

Clint Eastwood még mindig rendez. Kilencvenhárom éves.

De ő Amerikában van, ott valószínűleg még jobban segítenek neki.

Állítólag minden jelenetet egyszer, vagy maximum kétszer vesz fel, és ezért teljes csönd és koncentráció van a forgatásain.

Azért mindenkinél csönd van, nálam is az volt. A miniszter félrelép-nél mosolyogni is tilos volt. A mosolyt nagyon kevés választja el a röhögéstől. Ha jól játszottunk a próbák alatt, akkor a stáb elkezdett kacarászni, de a forgatás alatt mukkanni sem volt szabad. Hosszú ideig azt hittem, hogy A miniszter félrelép minden idők bukása lesz, mert egy mosoly nem volt közben senkitől. Jött az a jelenet, amikor Gáspár Sándor betámolyog, leül, és hatalmas dörrenéssel odacsapódik a homloka az asztalra. Akkor mindenkiből kirobbant a nevetés, de annyira, hogy leállt a forgatás. Akkor nyugodtam meg.

Készült volna folytatása?

Volt róla szó, hogy nagyjából ez a csapat összeáll, csak Vajna meghalt. Arról ne is beszéljünk, hogy azóta mi van. Sokkal nehezebb lett minden. Illetve bizonyos embereknek pehelykönnyű, csak attól a közönség még nem fog bemenni rá.

Van olyan, akár saját rendezése, vagy akár alakítása, ami ön szerint nem kapta meg a méltó figyelmet?

Inkább többet kaptam, mint amibe reménykedni lehetett. Sokkal több jó dolog ért, mint fordítva. Vámos Miklós mondta a Sose halunk meg után, hogy ne törődjek semmivel, bárki bármit mondhat, én rendező vagyok.

A második film forgatókönyvének is Nógrádi Gáborral álltunk neki együtt, de akkor nekem nem tetszett az irány, ahogyan ő alakította azt a történetet. Ő azt mondta, hogy nem ragaszkodik ahhoz, hogy ezen a filmen együtt dolgozzunk, nyugodtan próbáljam mással. Vámos Miklóssal kezdtünk el dolgozni a Csocsó korai verzióján, de állandóan az történt, hogy miközben a filmről beszélgettünk, belőlem állandóan a színházi történeteim buktak ki. Vámos látta, hogy azokkal vagyok tele, és kérdezte, hogy akkor miért nem azzal foglalkozom inkább. Egy pillanat alatt a Csocsóból Szamba lett. Abból az időszakban az fájt legjobban: barátom és osztálytársam, Kiss István története, aki öngyilkos lett. És mégis egy komédiát csináltunk belőle.

Érdekes, hogy ezek a filmek mind a halálról, valakinek az emlékéről szólnak. Gyuszi bácsi a szemünk előtt kap infarktust. Szamba Ottó fia a film végén autóbalesetben meghal. Csocsó bácsi már halott, amikor a film elkezdődik. Sose halok meg? – ez volt a könyv, ami öt éve jelent meg önről. Élettársa, Gaál Ildikó készített önnel egy tévéfilmet Surányi Andrással közreműködve, aminek az a címe, hogy Meghalni bárki tud. Önnek milyen a viszonya a halállal?

Ez egy jó megfigyelés. Talán akkor azt is észrevehette, hogy ezek a filmek megpróbálják kinevetni a halált. Megpróbálnak mosolyogni rajta. Az egész életünkben meghúzódik fölöttünk és bennünk a tragédia. Csocsó bácsi elrepül valahova, ahol biztos jobb élet van, mint itt lenn. A Szamba egy számomra rettenetesen fontos emberről, társamról szól, aki már régóta nincs velünk. De nem gyászolunk, hanem megpróbálunk mosolyogni a legrázósabb helyzetben is. A legszomorúbb dolgokban is meg kell találnunk az örömöt.

Ön meg tudja?

Hát, igyekszem.