Ha észreveszik a képeimet, akkor már kibillentek a hétköznapi sodrásból

A kiállítás címe I Have The Power To Build A Time Machine, azaz Tudom, hogy kell időgépet építeni. Mit jelent ez neked?

Ez egy idézet a Donnie Darkóból. Én általában a nosztalgiával foglalkozom, ami már önmagában egy mozgás az idő síkján. Számomra a műveim mögött mindig van egy felnövéstörténet is. Azok a karakterek, akiket felhasználok, sokkal felnőttesebb dolgokat csinálnak, mint ahogy gyerekkorunkban láttuk őket. Trombi hasist szív egy pipából, Mézga Aladár graffitizik. Úgy érzem, hogy ezeket a karaktereket megidézem a múltból, de a jövőbe is küldöm őket. És a segítségükkel megszólítok egy olyan korosztályt, ami vissza tud repülni az időben, ahogy én is időutazom a gyerekkoromba alkotás közben.

Először graffitivel kezdted a pályafutásodat, ugye?

Tizenhat éves koromban graffitiztem két-három évig. Nem voltam jó, és nem is festettem sokat. Magával ragadott a közösség, mindannyian tudtuk, hogy rosszban sántikálunk. Mentünk együtt, jártuk az éjszakát, tizenhat évesen tök menő olyat csinálni, amibe senkinek nincsen beleszólása. Aztán megvolt a rendőrök előli első futkorászás. Egy idő után elég sok lett a futkorászásból, és a továbbtanulásomat is veszélyeztette, ha összehozok egy büntetett előéletet. Olyan ez, mint a drog, maximum azt lehet mondani, hogy az ember éppen tiszta, de ha egyszer elkezdte, akkor nem biztos, hogy abba tudja hagyni. Húz az ember egy csíkot a kannával, és a festékszag magával ragadja.

Az első fújás is ilyen élmény volt?

Az adrenalinlöket nagyobb volt az első éjszakai akciónál, mint hogy azzal foglalkozzak, milyen kellemes a szag. De aztán a kettő összekapcsolódott. Ugyanezt érzem a ragasztgatásnál is. Kirakok valamit, amiről tudom, hogy az enyém. Az is nagyon tetszett, hogy csak én tudom, hogy ez miért van itt, meg ki csinálta.

Milyen látni, amikor emberek megállnak megnézni?

Szuper. Ha észreveszik, akkor már kibillentek abból a hétköznapi sodrásból.

És milyen érzés volt felragasztani az elsőt?

Nagyon izgultam. Egy pici, A4-es méretű dolgot ragasztottam fel, ráadásul karácsonykor, huszonötödikén. Bazi hideg volt, azt sem tudtam, hogy a ragasztó fog majd, vagy meg fog fagyni. Még azon is izgultam, hogy hogyan jutok haza. Elszoktam ettől a parától. Most már öt éve csinálom, ha úgy jön ki, akár fényes nappal is.

Milyen gyakran raksz ki képet?

Teljesen változó, valamikor elkap a hév, és négyet-ötöt vagy akár tízet ragasztok egyszerre. Néha csak éppen van nálam valami rajz, sétálok a városban, észreveszem, hogy hopp, ez egy jó szpot.

Az első ragasztás már ez a stílus volt?

Abszolút, nekem nem is nagyon változott a stílusom. Nem is nagyon merem megváltoztatni. Tudnék merre menni, de ez az első pillanattól fogva annyira megtetszett, hogy nem is akartam mással foglalkozni. Ezért is volt a kiállítás egy baromi nagy kihívás. Én általában kinyomtatok egy papírdarabot, körbevágom, kiragasztom, és kész. A galériába már ennél többet kellett gondolkodni, hogy ne vesszen el ez az egyszerűség, de közben adjak is hozzá.

Életemben két opció volt: vagy tesitanár leszek, vagy művészettörténész. A kettő ég és föld. Jelentkeztem az ELTE-re művtörire, jártam előkészítőre is, csomó minden beakadt a témában, és azóta is rá vagyok kattanva. Vannak olyan műveim, amik kimondottan klasszikus művek átdolgozásai. Azok tudnak működni galériában, mert azok duchamp-i poénok, mint a Mona Lisa bajusszal. Viszont minden művemre ezt nem tudom ráhúzni.

Az Instagramra is kiírtad egy képalában, hogy nem vettek fel művtörire.

Igen, ez egy igaz történet. De a tesiszakkal sem kezdtem semmit.

Reisz Gábor filmrendező is a Testnevelési Egyetemen végzett.

Imádom az ő cuccait! Most nagyon várom az új filmjét. Párom nagyon sok művészfilmet néz, és belerántott ebbe a világba. Az első randinkon azzal fogtam meg, hogy bevallottam, háromszor láttam a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant moziban. Persze aztán kiderült, hogy a nyolcvanas évek trashfilmjeire is ugyanígy rá tudok izgulni, de az már nem aratott akkora sikert.

Ezt az anonimitást meddig lehet még csinálni?

Ez a dilemmám, hogy hogyan legyek a kiállításon úgy, hogy nem vagyok ott. Egyelőre nem tudom, hogy felvállaljam-e magam. Szeretném megtartani az inkognitót. Jólesik, hogy arc nélkül kapom a visszajelzést. De ez itthon nagyon nehéz. Fél évig a hozzám legközelebb álló emberek sem tudták, hogy én szórakoztatom magam ezzel, de nem lehet ezt a Banksy-vonalat a végtelenségig húzni, nagyon kicsi az urban art közösség. Bár Banksyről is nagyon sok elmélet van, szerintem azt már egy egész csapat csinálja.

Azt hiszem, a legutóbbi elmélet az, hogy a Massive Attack egyik tagja.

Erre rá is ült a Kétfarkú Kutya Párt az orbános képpel. A kétfarkúak szerintem ebben zseniálisak. Kovács Gergővel még akkor találkoztam, amikor én még nem street artoztam, ő pedig még egy személyben volt a Kutyapárt. Nagyon működött, amit az internet hajnalán az utcán csinált, még ha nagyon sok minden Banksy és a Mobstr street artjainak a magyarítása volt is.

Mennyire vagy kritikus magaddal?

Szerintem a gépemen legalább harminc olyan mű van, ami félkész, és valameddig eljutottam vele, de a megvalósítás közben meguntam az ötletet, vagy nem éreztem annyira erősnek. Volt olyan, ami majdnem kuka volt, de egy évvel később kiraktam, és nagyon jó visszajelzések jöttek rá. Az első szűrő az mindenképpen én vagyok.

Van olyan, amire különösen büszke vagy?

Mindig ezt mondom, pedig azóta készült egy csomó jó dolog még, de az AntallTales. Azt viszonylag az elején csináltam, nagyon egyszerű grafikai megvalósítás volt. Szerintem jól sikerült azzal megszólítani a korosztályt, ami emlékszik arra, milyen volt megszakítani a Kacsameséket. Annak az egész korosztálynak a sokkját egy képen vissza tudtam adni úgy, hogy nagyon sokan rápislognak, hogy igen, emlékeznek. Az egy jó trigger, mert mindenki elkezd beszélni arról, hogy hol volt és mit csinált akkor.

Nekem van egy heppem, hogy Magyarország folyton nosztalgiázik. És amikor ezeket a munkákat nézem, akkor nem tudom eldönteni, hogy a képek ennek a nosztalgiának a tünetei vagy pont a kritikái.

Sokszor én sem tudom. Kaptam már kritikát, hogy amit csinálok, az köldökvakarós nosztalgia. A köldökvakaróssal nem feltétlenül értek egyet. De a nosztalgia benne van. Nyilván azért kreálom újra ezeket a karaktereket, mert a gyerekkoromra emlékeztetnek. És miközben csinálom, akkor jólesik, mert amíg velük foglalkozom, újra gyerek tudok lenni. Az abszolút rám van bízva, hogy a korosztályfrissítésben meddig megyek el. Nincsen bennem az a kényszer, hogy mindenkinek tetsszen, amit csinálok. Nincs egy mostani Macskafogó. Én ezt sajnálom. Hiányolom is, de sajnálom. Pedig a magyar animáció most is nagyon sikeres, és nagy dolgokat ér el.

Talán a Bogyó és Babócát ismerik a legtöbben.

De ahhoz meg én nem tudok kapcsolódni. A gyerekkori karaktereimből válogatok, modern környezetbe maximum a témaválasztást tudom belehúzni és úgy megcsinálni. Ha a legfrissebb utalást kérdezed, Ari Aster itt forgatta a Midsommart. Arról készült egy olyan képem, hogy a Balu bőrébe belevarrtam Mauglit A dzsungel könyvéből. Florence Pugh meg is osztotta az Instáján, neki nagyon tetszett, és kirakta sztoriba. Nyilván sokat építkezek a filmes élményeimből, de a legtöbb filmes élményemet a VHS-korszakra lehet visszavezetni.

Most abban a világban élünk, hogy kirakod, és másnapra elévül. Nehéz megfogni azt, hogy mi a kult, és mi az, amit mindenki látott. Amikor például a Netflixen olyan dömping érkezik rendszeresen, akkor nehezen maradnak fenn a klasszikus pillanatok. Van tervben egy Stranger Things-átirat, de az nekem egy zsánerdolog, hiszen szintén visszarepít a gyerekkoromba. De azt sokan látták, az kult lett. A Trónok harca is ilyen. Még én is tudom, hogy Hodor, pedig egy részt nem láttam belőle.

Üzleti megkereséseket kaptál már? Vagy, mondjuk, önkormányzatok kerestek?

Önkormányzatok hála istennek nem, azok elől úgy hajolnék el, mint Neo a Mátrixban. De nem szeretném ezt az egészet üzleti vonalról megközelíteni. Azért nem grafikus a hétköznapi munkám, mert én ezt hobbiként, szenvedélyként élem meg. Jó kikapcsolódás a kilenctől fél hatig után, hogy ezzel tudok foglalkozni. Ha ezen pénz múlna, akkor félek, hogy változna a hozzáállásom.

Volt olyan megkeresés, amire igent mondtam: a Helsinki Bizottság kért tőlem grafikát, de sajnos jogi okokból nem tudták felhasználni. Mondtam igent sörcímkére is, mert a sört szeretem. A címke más gondolkodást kíván, az ember a kezébe fogja, megforgatja, annak máshogy kell működnie. Az aktuálpolitikát tudatosan kerülöm. Inkább olyan témákat szeretek feldolgozni, amik mindenkit érintenek, politikai hovatartozástól vagy beállítottságtól függetlenül. Azért sem megyek rá a politikára, mert nem akarom a saját nézeteimet kivetíteni a karakterekre, besározni őket aktuálpolitikával, vagy az alkotókat megbántani, ha esetleg eltérőek a politikai nézeteink.

Szólt már bárki, hogy nem szeretné, ha használnád a karaktereit? Mondjuk, a Magyar népmesékből?

A Magyar népmesék pont valahol cinkes, mert hungarikumnak számít, de bízom benne, hogy a jogutódoknak is tetszik, amit csinálok.

De közben meg mit tudnának csinálni egy street artossal?

Nem érdekel. Ha nagyon akarnának, meg tudnának találni, de remélem, ez nekik is valahol jó lehet. Abban, amit én csinálok, van egy pici értékmentés, egy kultúrmisszió. Több olyan emberrel találkoztam, aki örült, amikor egy karaktert kiraktam, mert felismerte, és ment megnézetni a gyerekeivel a Süsüt. Ezek a mesék a műveimen keresztül az utcán is újra beszédtémává válhatnak, és nem csak az ismétlések tartják a köztudatban őket.

Mik a ragasztásnak a jogi következményei? Ez rongálásnak számít?

Nehéz behatárolni, mert egy olyan országban élünk, hogy ha nem a megfelelő plakátot ragasztod át, az graffitinek számít, és az pedig rongálás. Én mindig azzal védekezem, hogy amit én csinálok, az nem tér el attól technikájában, mint azok, akik felragasztják, hogy „ingatlant keresek a környéken” vagy „jógaóra itt”. Annyi, hogy nekem nincs ott telefonszám, csak a @0036Mark. Meg nem is árulok semmit, csak szórakoztatom magam és az utca népét. Eddig nem volt még semmi olyan, hogy tetten értek volna. Tudnék azzal védekezni, hogy le lehet mosni, kaparófa vagy oldószer sem kell hozzá. Van rendőrismerősöm, aki vett a cuccaimból, mert mondta, hogy imádja. Vett egy Pityke témájú művet. Ráadásul rendőrfroclizósat. Aki érti a poént, azzal lehet mit kezdeni. Néha nekem is szükségem van rendőrre, pedig állítólag az nem rendes vandál, aki rendőrt hív. Volt olyan, hogy lerobbantam autóval külföldön, és a rendőrt volt a legegyszerűbb leinteni, hogy hol a legközelebbi szerviz.

Mi nagyobb inspiráció, a geg a képben vagy annak a mondanivalója?

Jobban szeretem, amikor van benne tudatosság, amikor tudok valamire reflektálni vagy egy üzenetet elrejteni benne. Azt szeretem a legjobban, amikor ez a street art passzol az utcaképbe, például amikor egy rendelőhöz sikerült egy Dr. Bubó-képet feltenni. A Kazinczy utcai sárkányfűárus kimondottan oda készült. Van egy általam nagyra tartott régi graffitis, aki most már csempéket csinál. A Dohány utcában volt egy csempéje, amire az volt írva, hogy I Love Rap. Beraktam alá Aladárt, ahogy fogja a régi magnóját, mint a boomboxot, és felnéz a csempére, mint egy idolra. Ezeket szeretem a legjobban. De csomószor annyi történik, hogy beugrik, milyen vicces lenne ezt párosítani ezzel. Az is jó. A sárkányfűárusnál kifejezetten készültem arra, hogy megmutassam a problémát.

Milyen érzés az, hogy a képeid eltűnnek?

Tudni kell elfogadni. Senkinek sem esik jól, ha látja, hogy kopik, vagy nem olyan, mint aznap, amikor kiraktam. Ez benne van a játékban. Az utca az nem állandó. Ahogy a város alakul, senki sem várhatja el, hogy az a fal ugyanúgy öt év múlva meglesz. Jólesik néha belefutni olyasmibe, ami három vagy négy éve kint van.

Hogyan látod, hogyan változott meg Budapest az utóbbi években?

Az nekem is nyilván szemet szúrt, hogy mennyi turista volt a Covid előtt, mennyire eltűntek alatta, és mennyire visszajöttek utána. Most, hogy lefölözik a budapesti pénzeket az önkormányzatoktól, sokkal szemetesebb lett Budapest. Az alapítványi átmeneti szállásokat ellehetetlenítették, több a hajléktalan és a perifériákon élő az utcákon. Az áremelkedések, a munkaerőpiaci változások mind kitaszították ezeket az embereket, és látom, hogy Budapest nehezebben élhető az utóbbi ötéves időszakban, mint amikor én elkezdtem. Én is jobban keresem már bulinegyed helyett azokat a helyeket, amik kijjebb esnek a szigorúan vett belvárostól, a nyolcadik kerületet vagy a Bartók Béla utat.

A street art hogyan változott?

A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején volt az 1000% nevű csoport, ami nagyon komolyan vette ezt, ők már majdnem mind a kreatív szakmában dolgoznak, és lefektették a hazai street art alapjait. A graffitis boomnak a metrófestésekkel és a térfigyelő kamerák kihelyezésével lett vége. Rengeteg tehetséges graffitisünk van azóta is, aki úgy tud bánni a színekkel vagy a kannával, hogy a fél karomat odaadnám érte. De az egész egy hullámzás, vannak, akik pár évig aktívak, aztán nem csinálnak semmit. Én például most vagyok aktív az utcán, de én is érzem, hogy darabszámban már megyek lefelé. Ez a másodvirágzásom. Vagy a kapuzárási pánikom.

A Mézga Géza Apokalipszis Szekta megvan?

Igen, néha oda is szoktak tagelni. De azon már látszik, hogy egy fiatalabb korosztály. Vannak azok a poénok, amiket már nem tudok feltétlenül magamévá tenni. Értem őket, de ezekben a sztorikban én tíz-húsz éve voltam, és most máshol tartok.

Jó látni, hogy egy teljesen új korosztály is hozzányúl a Mézga családhoz.

Ettől is olyan zseniális, hogy a különböző generációk ugyanúgy megtalálják benne magukat. Külföldiek szokták látni a képeimet, és a felét, a filmes utalást mindig felismerik, de érdekli őket, hogy mi a másik fele. Amikor elmesélem nekik, akkor csak vakarják a fejüket, de próbálják megérteni. Amikor kérdezik, hogy mi a Mézga család, azt szoktam válaszolni, hogy olyan, mint a Rick és Morty, csak ötven évvel ezelőtt, Magyarországon. „Aha, hát jó” – mondják.

Az I Have The Power To Build A Time Machine szeptember 8-tól látható a budapesti Unmute Galleryben a Csengery utca 11.-ben. További információk a kiállítás Facebook-oldalán.