Mikor az ember olyan állapotban van, mint amilyenben én is voltam, nem éled fel benne az öntudatos Kossuth-díjas

A május 6-ra meghirdetett arénakoncertjét egy héttel az esemény előtt betegség miatt lemondta, az új dátum szeptember 6-a lett. Akkor nem osztott meg részleteket erről, most elárulja, mi történt?

A hangszálaimat támadta meg egy súlyos betegség. Megoperáltak, és még utána is hosszas kezeléseken estem át. Erre jött rá még két másik betegség, emiatt a gyógyulás közel fél évig elhúzódott. De hál’ istennek mostanra kijöttem belőle, a hangom és a hangszálaim is rendbe jöttek, már túl vagyok több nyári koncerten.

Megijedt?

Megijedtem, persze. Már csak amiatt is, mert előadóként a hangom az egyik munkaeszközöm, és féltem, hogy ennek akár életre szóló következményei is lehetnek. És sok más rossz gondolat is megfordult a fejemben, de tartottam magam, és bíztam. Nem vagyok hívő ember, de hittem abban, hogy nekem nem most van itt az időm, mert még tele vagyok tervekkel. Volt bennem egy nyugodt erő, mint ahogy azt az MDF hajtogatta a 90-es években. Nem viselkedtem hisztérikusan, de rendesen el voltam keseredve, a feleségemmel együtt. A feleségem nagyon sokat tett azért, hogy tartani tudjam magam.

Az egészségügyi intézményekben milyen tapasztalatai voltak?

Összesen három kórházat jártam meg. A viszonyok, az egészségügy általános állapota eléggé rémes. Az orvosok és az ápolónők viszont szenzációsak voltak.

Ebben volt szerepe az ismertségének? Érzékelt kitüntetett figyelmet?

Az az igazság, hogy amikor az ember olyan állapotban van, mint amilyenben az elmúlt fél évben többször én is voltam, nem éled fel benne az öntudatos Kossuth-díjas. Olyankor az ember beteg, és a többi beteggel együtt beteg – az egész egy nagy betegdemokrácia. Feküdtem intenzíven, és voltam sokféle kórházi szituációban, de nem érzékeltem jelentős különbséget abban, kit hogyan látnak el. Volt, ahol azt sem tudták, hogy ki vagyok. Egyedül abban kaptam némi protekciót, milyen orvosokhoz kerülök.

De ha már ott van az ember a darálóban, senkinek sincs kegyelem.

Átértékelt dolgokat az életében?

A betegség alatt megszülető bölcsességeket én nem venném túl komolyan, és önbecsapásnak tartom, ha valaki ilyenkor kezd sajnálkozni azon, hogy mennyivel fontosabb lett volna a család, vagy hogy mit mulasztott el. Nem, ha valaki egészséges, akkor így viselkedik, amikor meg beteg, akkor másképpen. Mikor jól vagyok, dolgozni is szeretnék és az unokáimmal is lenni, de hogy minek van éppen prioritása, azt mindig az adott helyzet dönti el. Egy betegség közben azon nyavalyogni, hogy másképpen kellett volna priorizálni, önbecsapás.

Kétségtelen viszont, hogy a másik irányból néha bennem is vannak ilyen érzések. Az apámmal például nehéz kapcsolatom volt, mert nehéz ember volt. Hatéves koromban esett át az első infarktusán, majd évekkel később a hetedikbe halt bele. És mióta meghalt, sokszor eszembe jut, hogy jó lett volna többet beszélgetni vele, többet megtudni a múltról, a gondolkodásáról, mindenféléről. Pedig teljesen hiábavaló ezen siránkozni utólag.

Új dala született az elmúlt időszakban?

Született, mégpedig az arénakoncert kedvéért. A nyári koncertek pedig abban erősítettek meg, hogy az Aréna is nagyon jó lesz.

A korábbi duókból már csak Básti Juli maradt: Kulka János helyét Mácsai Pál, Udvaros Dorottyáét Für Anikó, Cserhalmi Györgyét Nagy Ervin vette át. Hogyan castingolta őket?

Nagy Ervint több zenés darabban láttam a Katonában, és egyértelmű volt, hogy nagyon jó ritmusérzéke és hangja van, ezért egy ideje már élt a fejemben a gondolat, hogy jól állna Julinak. Mácsai Pállal jelenleg is van egy közös Radnóti-estünk, de az ötlet nem itt született. Pali egyszer átjött a nyaralónkba a Balatonon, én éppen kavartam az ételt a bográcsban, amikor hülyéskedni kezdett velem, hogy nyugodtan hívhatom őt énekelni, ha esetleg úgy gondolom. A szaván fogtam. Für Anikót ő javasolta a partnerének, aki szintén nagyon muzikális.

Fiatal zenészekkel is szívesen kalandozik néha, közreműködött Random Trip esteken és a Dalfutárban is. A kalandozásban meddig menne el? Ha Krúbi vagy Beton.Hofi hívná, vállalná? Beton.Hofinak például van egy klassz közös felvétele a Jazzbois formációval.

Nézze, Beton.Hofit nem ismerem, de ha kapnék egy ilyen felkérést, nyilván utánanéznék a srácnak, és ha jónak találom, miért ne vállalnám el?

A húszéves, ortodox dzsesszista önmagamhoz képest ma már nagyon nyitott srác vagyok.

Az internet megjelenése óta rendkívül tág lett a zenei paletta, kiadóra sem kell várni ahhoz, hogy valakiből sztár legyen. Méghozzá iszonyatosan nagy sztár, mint Billie Eilish, aki kifejezetten az interneten csinálta meg magát. Vagy itthon Azahriah, aki nagyon ügyes gyerek, marha jó hanggal. Szóval ennyire azért követem a fiatalokat, mindenkit persze nem ismerek.

Amikor arról szokták kérdezni, elárulja-e a szakmát azzal, hogy dzsesszzenészként populáris irányokba megy el, rendre azt válaszolja, hogy ez egy baromság. Az értelmiség jó része ezzel nem ennyire megengedő. Hogyhogy önből hiányzik az elitizmus?

Soha nem volt bennem ilyen típusú előítéletesség. Gyerekkorom óta nagyon sokat olvasok, de nem azért, hogy művelt srác legyek, hanem mert szenvedélyesen szeretem az irodalmat, és bármit leemelhettem apám kétezer kötetből álló könyvtárából. De bölcsészkarra nem jártam, ezért nem is kerültem be bizonyos szűk körökbe és klubokba, ahol az elitizmusnak inkább tere volt. Igaz, én meg az ország legelitebb zeneiskolájába jártam, ahol klasszikus zenét és népzenét tanultunk, de amikor eljutottak hozzánk a Beatles- és Rolling Stones-lemezek, elájultunk, hogy nemcsak Schubert írhat fantasztikus dalokat? Aztán ehhez jött még a dzsessz is. Hát hogy legyek így elitista?

Udvaros Dorottya Átutazó című lemezét éppen negyven éve írták Bereményi Gézával, akivel nemrég újra zongora mellé ült. A negyven évvel ezelőttivel összehasonlítva milyen hangulatban készültek az új dalok?

Nyilvánvalóan teljesen másban. ’83 nyarán a Pozsonyi úti lakásunkban jöttünk össze, én egy alig 30 éves, ambiciózus fiatalember voltam, Dorottya ráérő terhes, és Géza is nagy formában dolgozott. Épp mosolyszünetük volt Cseh Tamással, ami aztán elég sokáig eltartott. Nekem fogalmam sem volt erről, bár Cseh Tamást én sem kedveltem különösebben, amire megvolt az okom. Gézával találkozni viszont mindig jó, és mint minden komoly alkotótárs, ő is kontinuitást és biztonságot jelent az életemben. Szóval ’83-ban egymás után, szinte órák alatt születtek meg a dalok, és ez a hangulat negyven évvel később reprodukálhatatlan. Ma rosszabb a közérzetünk, ezzel viszont nagyon vigyázni kell: az alkotókedvet, a kreativitást nem lehet feláldozni egy éppen kellemetlen hatalom okán.

A generációjából sok félbeszakadt barátsága van? Presser Gáborral például ma már nincsenek beszélő viszonyban.

Van egy-kettő. Ennyi idő alatt adódik néhány.

Politikai ellentétek miatt is?

Érdekes módon az kevésbé jellemző. Pedig a volt apósom, Vásárhelyi Miklós révén ’76-tól kifejezetten aktívan érdeklődtem a politika iránt, de a kapcsolataim erre valamiért nem mentek rá. Nem úgy, mint Esterházynak: neki a rendszerváltozás után rengeteg csalódása volt, és csak nézett, hogy kiből mi lett. Nagyon sok ember szakította meg vele a kapcsolatot, és fordítva.

Esterházy Péter is szakított másokkal?

Olyan is volt, hogyne. Fantasztikusan béketűrő, nagyvonalú és toleráns pali volt, de azért mindennek van határa. Emlékszem két bulira náluk a Római-parton: az egyik ’91 karácsonyán történt, a másik ’95-ben, a felesége, Gitta születésnapján, és az utóbbira szinte teljesen kicserélődött a korábbi társaság. Ekkor már zsidózott és hazaárulózott Csurka, és beindult a népi-urbánus őrület. A zenészek egyébként sokkal kevésbé politizáltak, nekem pedig amúgy is inkább az írókkal volt szorosabb a kapcsolatom, Kertész Imrével, Spiróval, Závadával, Parti Naggyal. Nincs olyan barátom, aki a politikai gondolkodása, netán az előítéletessége vagy a rasszizmusa miatt csalódást okozott volna nekem.

És a megalkuvásai miatt?

Hát olyan van egypár, de spongyát rá.

A legutóbbi albuma címadó dalát például az a Müller Péter Sziámi írta, akit miután erős kritikák értek a Petőfi Zenei Tanácsban való szerepvállalása miatt, egy posztban úgy reagált: a legdurvábbakat gondolja a „hogy állhat szóba? típusú acsarkodó, gyűlölködő dumákról”, és szerinte e miatt a „hormonzavaros gyűlölethullám” miatt rossz ebben az országban élni. Erről mit gondol?

Azt, hogy neki ebben nincs igaza, és ezt személyesen is megbeszéltem vele. De ettől még Péterrel nem vagyok hajlandó semmilyen módon rontani a kapcsolatunkon. És nem csak azért, mert kivételesen tehetséges embernek gondolom.

Péter kétségtelenül a naivitásig hisz ebben a kiegyenlítősdiben meg a pártoskodáson való felülemelkedésben, és nem érti, hogy itt nem erről van szó.

Itt nem arról van szó, hogy a jobboldal rossz, a baloldal meg jó, vagy fordítva. Hanem itt egy társaság kisajátította ezt az országot. Viszont azoknak sincs igazuk, akik szerint egy ilyen zenei gittegylet miatt nekem össze kéne vesznem a barátommal, mert ő mégsem megalkuvásból vagy számításból vállalta el ezt a tagságot. Ülnek abban a társaságban olyanok is, akik kötelező gyakorlatból csatlakoztak, mert annyi pénzt meg díjat kaptak már a hatalomtól, hogy ugrani kell, ha hívják őket.

A hatalomhoz igazodók motivációi mögött gyakran régóta hurcolt sértettségeket sejtenek. Önben van sértettség?

Nincs, azt aztán tényleg totál feleslegesnek tartom. Voltak szerencséim, voltak sikereim, és volt olyan is, hogy kicsesztek velem. De hordozzak magamban 30-40 éves sértettségeket? Pedig jól emlékszem rájuk, nagyon szomorú dolgok is vannak közöttük, olyanok, amiket már nem lehet visszacsinálni. De ha ezeken búslakodnék, akkor esténként üthetném a kocsmaasztalt.

A fia, a dzsesszdobos Dés András a családjával öt évvel ezelőtt Bécsbe költözött, így több unokája is jó eséllyel egy másik országban fog felnőni. Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban?

Ambivalensek. Egyrészt az unokáim rendkívül jó iskolába járnak, ami nem alapítványit jelent, hanem rendes, államit. Beszélnek két idegen nyelvet, kinyílt számukra a világ, és nem kell nekik itthon ezt a sok bornírtságot hallgatni, vagy látni, ahogy a tanárokat, ezt a végletesen kiszolgáltatott társadalmi réteget lehetetlen helyzetbe hozza a kormány, miközben még mindig nagyon kicsi mellettük a szolidaritás. Mert azt hiszik, hogy így megússzák. De ha betagozódnak, akkor sem ússzák meg, mert akkor meg kell tanulni a tükörbe nézni, ami nehéz dolog. A nyugati demokráciákat a szolidaritás élteti, a citoyen magatartás, a civil kurázsi. Ha viszont az autóban van elég benzin, és van esetleg még egy hétvégi ház is, akkor a magyar középosztály nagy részének már jó, már elégedett. Nagyon nagy baj, hogy ennyivel ki lehet fizetni egy társadalmat.

Innen nézve tehát örülök annak, hogy az unokáim már külföldön élnek. Annak persze nem örülök, hogy távolabb kerültek tőlem, de Bécs mégsem Amerika, kocsival két és fél óra az út. A távolság másképpen hatalmas.