A rutin hiányát a vagányságunkkal igyekszünk kompenzálni

Szülővárosa, Ózd harmadosztályú csapatában már 13 évesen bemutatkozott a felnőttek között. Akkor is irányító poszton?

Erről az időszakról már csak halványabb emlékeket őrzök. Az utánpótláscsapatból akkor az számított előrelépésnek, hogy a felnőttek között szerepelhettem. 13-as mezben játszottam, talán még egy kicsit lógott is rajtam. Valamiért akkor ez a szám tetszett. Igyekeztem tanulni az idősebb játékosoktól, az sem zavart, ha eleinte gyakran szélre kerültem. Később aztán a belső posztok mindegyikén játszottam, nem azzal foglalkoztam, hogy a felnőtt csapatban vagyok, hanem a szó szerinti játékkal. Sikerült a nagyok közé bedolgoznom magam, és már ekkor körvonalazódott bennem, hogy mindezt komolyabb szinten szeretném csinálni. A szüleim is támogattak, együtt próbáltuk kiválasztani a legmegfelelőbb lehetőséget. Így kerültem az általános iskola utolsó évében Balatonboglárra, a Nemzeti Kézilabda Akadémiára.

Az atlétika után nem fájt a szíve? Kislabdadobásban megnyerte a diákolimpiát a régi Puskás Stadionban.

Az atlétikában elért eredményeim visszaigazolást jelentettek számomra, hogy jól végzem az edzéseket, mérhető volt a fejlődés. De igazán akkor éreztem jól magam, ha a mozgáshoz labda és csapattársak is csatlakoztak. Így hamar a kézilabdáé lett a főszerep.

Hogy engedték útra a szülei?

Kettős érzés volt bennük. Nagyon fiatalon és nagyon messzire kerültem a családomtól. Otthonról mindig megerősítést kaptam, hogy a céljainkért tenni és dolgozni kell. Erre pedig a NEKA-n remek lehetőségem adódott. A váltás nem volt egyszerű, hiszen a családot felváltotta a kollégium, messze kerültem Ózdtól. Csupa tehetséges kézilabdázó közé csöppentem, ahol hamar megtanultam, hogy itt még keményebben kell dolgozni.

Voltak hullámvölgyek, néha honvágy gyötört, de az álmaimat szem előtt tartva mindig sikerült megőrizni a motivációmat.

Sokat kaptam az akadémiától, a mai napig jó szívvel gondolok az itt töltött éveimre, a tanáraimra, az edzőimre a középiskolámra.

Alig tizenkilenc évesen a junior Európa-bajnok csapat irányítója volt 2019 nyarán. Még ez év decemberében az akkori kapitány, Kim Rasmussen benevezte a felnőtt világbajnoki csapatba, elutazhatott Japánba. Másfél év múlva az olimpián már a felnőtt válogatott irányítója volt, és az első meccsen a későbbi győztes franciáknak hét gólt lőtt. Irigylésre méltó pályaív. Az átmenet a felnőttkorba, aminek a nehézségeiről annyit hallunk ma, önnél látszólag zökkenőmentesen ment. Miért?

Érettségi előtt hoztam egy váratlan döntést, és Debrecenbe igazoltam. Ebben az is megerősített, hogy az Eb-bronzérmes Bulath Anita mellé kerülhettem irányító pozícióba, ami pluszmotivációt jelentett nekem. Ez volt a legmegfelelőbb döntés. Azt vallom, hogy nem elég csak letudni az edzést, annál jóval több kell. A tréning nem egyenlő az edzésen eltöltött idővel. A maximumra kell törekedni, hiszen csak így lehetünk biztosak abban, hogy a meccsen ebből visszakaphatunk valamit. Csak így profitálhatunk belőle. Épphogy csak belekóstoltam az NB I. légkörébe, amikor Kim Rasmussen meghívott a felnőtt válogatottba. Hihetetlen volt, hogy a világbajnokságra utazó kerethez csatlakozhattam, és komoly tapasztalatokat gyűjthettem. Az olimpiai felkészülést két rutinos irányító, Szucsánszki Zita és Kovacsics Anikó segítségével kezdhettem meg.

Sajnos az olimpián az a kényszer szülte helyzet adódott, hogy mindkét játékos rövid időn belül megsérült, egyedül maradtam irányítóban. Ez a szituáció új feladatok elé állított mindannyiunkat. Próbáltam lerázni magamról a terhet, és sulykoltam magamnak, hogy képes vagyok rá, ha koncentrált tudok maradni, és önmagamat adom. A társaktól és az edzői stábtól kapott segítség átlendített a nehézségeken. Egy álmom vált valóra ekkor, életre szóló élménnyel gazdagodtam.

Az egyik oldalán Zácsik Szandra, a másikon Klujber Katrin vagy Tomori Zsuzsa. A játékot viszont önnek kellett kitalálnia, hogy melyik figura lesz a hatásos, melyik oldalra cselezzen, hová passzoljon, hogyan hozza helyzetbe az átlövőket.

Megszeppenésre, ijedtségre nem volt idő. Szerettem volna mindent jól csinálni, és hamar letisztult bennem, mit várnak el tőlem. Egy fiatal, ha a felnőttek közé kerül, egy összeszokott magba, kell némi idő a beilleszkedéséhez, de a segítőkészség miatt gyorsan megtaláltam önmagam a rendszerben és a közegben.

Feltette a kérdést akkor önmagának, hogy hol tart most?

Nemcsak az olimpia, hanem tavaly decemberben a világbajnokság is nagy kérdőjel volt számomra, nem tudtam, hogy mire leszek képes. Debrecenben sok meccsem volt, de olyan nemzetközi tapasztalatot, amit a Bajnokok Ligájában lehet szerezni, nem gyűjtöttem. Olyan rutin, amire bármikor hagyatkozhatok, amit csak úgy előhúzok a fiókból, nekem nem volt. Amennyire csak lehet, próbáltam elengedni ezt, hiszen csak az a 40×20 méter számít, és az a 60 perc. Igyekeztem magammal elhitetni, hogy igenis jó és versenyképes vagyok, fiatal, motivált, fókuszált, vagány. Az akadályokat pedig együttes erővel át lehet ugrani.

A dinamikust szándékosan nem mondja magáról?

Ehhez a jelenlegi gyors játékhoz, azt hiszem, jól alkalmazkodom. A gyorsaság az erősségem, azt kell kihasználnom a meccseken, de egyúttal óvakodni kell attól, hogy ez véletlenül se csapjon át kapkodásba.

Szokta nézni az ellenfél tekintetét, amikor döntéseket hoz karmesterként?

A tekintetet nem, a játékhelyzeteket, a mozgásokat szoktam figyelni. Tizedmásodpercek alatt születnek döntések, melyek sikeres kivitelezéséhez jó és gyors helyzetfelismerésre van szükség.

Mit szeret ebben a posztban?

Egy dolgot nagyon nehéz kiemelni. Az egyik legfontosabb számomra a csapat mozgatása. Jó érzés, hogy kontroll alatt tudom tartani a játékot, hogy helyzetbe tudom hozni a társaimat. Bár időnként alárendelem magam a csapatnak, nem feledkezem el arról sem, hogy olykor befejező emberré kell válnom. Édesapám szintén sportol, ezért sokat beszélgettünk vele arról,

milyen szép kihívás az, hogy jobbá tegyük a másikat. Számomra a komplexitás nemcsak a góllövést jelenti, hanem a kiszolgálást is. A társam erősségét felszínre hozni fontos készség, amiből csapatszinten sokat lehet profitálni.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a Győrben játszó norvég Stine Oftedal az egyik példaképe. Válogatott szinten is szembekerülnek egymással. Mit lehet ellesni tőle?

Komplex játékos és tipikus irányítóalkat. Mind mentalitásban, mind fizikálisan nagyon domináns. Egy az egyben gyors, talpról remekül lő. Jó látni, hogy mindig élvezi a játékot, és sokat mosolyog a pályán. Minden mozdulatát érdemes figyelni, hiszen jelenleg a világ legjobb játékosai közé tartozik.

Mikor tette fel utoljára a kérdést önmagának, hogy elég jó-e? Az eddigi nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy ezt időről időre megtette.

Az egészséges kételkedés a személyiségem része, azonban reális az önértékelésem. Tudom, hogy mely játékelemekben kell előbbre lépnem, és ezeket tudatosan fejlesztem. Több átlövést, több talpról lövést, egy-egyezést igyekszem vállalni. Vannak persze nehezebb periódusok, hiszen sportolók vagyunk, jó és rossz napokkal. Maximalista és sikerorientált vagyok, ezért mindig többet szeretnék kihozni magamból. A célom az Európa-bajnokságon sem lehet más.

Mit várhatunk ettől az Eb-től? A 2018-ban és 2019-ben sikeres junior válogatottakra épül a mostani felnőtt válogatott. Benne van az a játékosok fejében, hogy a szurkolók, szakemberek, a média mennyire várják már az áttörést?

Valóban sok játékost ad ez a két korosztály a felnőtt válogatott keretébe. Azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy míg más nemzeteknél néhány ilyen korú játékos kerül be a felnőttek közé, nálunk ez a két generáció a csapat gerincét alkotja. A rutin és a tapasztalat hiányát a fiatalos lendületünkkel és vagányságunkkal igyekszünk kompenzálni.

Legutóbb a két évvel ezelőtti Eb-n hangzott el, hogy a nyomás miatt alulteljesítettek egyének, ezzel együtt a csapat is. Ez a nyomás ott van a mindennapokban a felkészülés alatt?

Nyomás mindig van. Érezzük a külső nyomást, sokan írják, mondják, hogy előrébb kellene tartania már ennek a csapatnak. Higgyék el, mi lennénk a legboldogabbak, ha elégedettséget okoznánk. Nem vitatom, sok esetben a nyomás át tud váltani nyomasztó hatássá.

Mindig azt mondom, hogy emeljük fel a fejünket, mert egy meccsnek ünnepnek kell lennie. Itt a lehetőség, jó csapatok ellen, igenis, lépjük át a saját árnyékunkat, próbáljuk meg a belső és a külső célok elérését.

Sok tényező kell hozzá, persze, de csak együtt működhet. A két sérült jobbátlövő, Háfra Noémi és Zácsik Szandra nélkül utazunk Ljubljanába, de akik csatlakoztak hozzánk, garantáltan odateszik magukat. A nyolc közé vágyunk. Nem egyszerű, még papíron sem egyszerű, de bravúrgyőzelem nélkül nem lehet jó helyezést elérni, ez mindig így volt, és így is van rendjén.

Abszolút pozitívan állok hozzá, élményszerzésekben bízom. Jól kell álljanak a csillagok a következő napokban, és nálunk nincs Cristina Neagu, aki egymaga lő tíz gólt, és viszi a románokat, nekünk más értékeink vannak, de ha mindenki hozzáteszi a maga kis góljait, blokkjait, védéseit, akkor a legjobb nyolc nem elérhetetlen. Az olimpiai kvalifikációban a legjobb nyolc már nyújt egyfajta védőhálót, ahogy legutóbb is történt, és az olimpiai részvétel nem irreális.

A németek elleni utolsó felkészülési mérkőzésen elszenvedett súlyos vereség változtatott valamelyest a célokon?

Ez a pofon időben érkezett. Tudásunk alatt játszottunk Tatabányán. Bár megvoltak a helyzeteink, mégis sok ziccert hibáztunk. A hátralévő napokban rendezhetjük a gondolatainkat, belerázódhatunk abba az állapotba, ami egy Eb-n feltétlenül szükséges.

Milyennek látja a csapatot az Eb végére?

A meccsek sorrendje szerintem ideális. Elsőre Svájc jön pénteken, egy könnyebb ellenfél, aztán vasárnap a horvátok, akik két éve épp a magyar válogatott legyőzése után felültek egy hullámra, és meglepetésre harmadikok lettek. Örülnék, ha mi is elcsíphetnénk egy ilyen jó hullámot. Aztán a harmadik csoportmeccsen a norvégok következnek. A csoportból továbbjutva valódi céljainkat a középdöntőben mutatott jó játékkal érhetjük el. Bízom benne, hogy az Eb végére jobb csapat leszünk. Miért ne lehetnénk mi a norvégok, vagy a dánok, akik mindig mosolyognak meccs közben?

Ha hibáznak, akkor is ott van a mosoly az arcukon, a görcsöt és az indokolatlan ráfeszülést nem látjuk. Amikor gyerekek voltunk, mindannyian örömmel kezdtük ezt a játékot, miért ne vehetnénk elő ezt a játékszeretet újra és újra? Mi változott?

A horvátok önmaguk sem várták a két évvel ezelőtti szárnyalást, de egy csapásra minden összeállt náluk arra a két hétre, meccsről meccsre javultak, és eljutottak a bronzéremig. Miért ne ülhetnénk fel egyszer mi is egy ilyen hullámra?