Párhuzamos pályán haladnak a popzenéhez képest, és most kapcsoltak turbófokozatba

2021. december 30. – 18:15

Párhuzamos pályán haladnak a popzenéhez képest, és most kapcsoltak turbófokozatba
Ron és Russell Mael – Fotó: Paul Harris / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Ha nem tudsz fejből egy Sparks-számot sem, akkor is biztos, hogy láttad már őket. Az amerikai testvérpár a Ron és Russell Mael a hetvenes évek óta tartja életben különböző zenészekkel a zenekarukat, és ha valakinek már volt szerencséje egyszer Russell kappanhangjához, vagy Ron Chaplin/Hitler-bajszához (ami azóta már klasszikus cerkabajusz lett), az egészen biztosan nem felejtette el őket. Még ha a nagyközönség néha igen, a Sparks az évtizedek során talán a világ legjobb kultzenekarja lett, ami akkor is kitartott, amikor a figyelem pont elkerülte őket.

Pedig figyelemből is kijutott nekik bőven, bár valahogy sosem a szülőföldjükön, hanem inkább Európában, ahol sokkal jobban értékelték a zenekar stílusváltásait, Ron keserédes-ironikus szövegeit, néha bizarr videóikat. És a tényleg remek számaikat, This Town Ain’t Big Enough For The Both Of Us, The Number One Song in Heaven, When Do I Get to Sing 'My Way' – ezek csak a legismertebbek, de ha valaki nekiveselkedik a zenekar húsznál is több sorlemezt számláló diszkográfiájának, ott is találhat kincseket, ahol a legkevésbé számít rá.

A Mael testvérek bevallottan filmőrültek, életük egyik legjobban fájó, meg nem hiúsult projektje az volt, amikor Tim Burton közreműködésével filmet akartak készíteni a Mai, a pszichés lány című japán mangából. A terv sajnos kútba esett, de a Sparks mindig egy karnyújtásnyira maradt a filmipartól: az egyik lemezen a hongkongi Tsui Hark beszél magáról, egy másikon Leos Carax (Holy Motors, Rossz vér) harmonikázik, és többször közreműködtek a hasonlóan kultuszteremtő kanadai filmessel, Guy Maddinnel. Nem olyan régen készült el a The Sparks Brothers című dokumentumfilm Edgar Wright (Shaun Of The Dead, Utolsó éjszaka Sohóban) rendezésében, ami a Mael testvérek karrierjét veszi át pályatársak, munkatársak, és híres rajongók segítségével. Ezt a dokumentumfilmet itthon csak a miskolci Cinefesten lehetett látni.

Carax segítségével 2021-re viszont elkészült az első játékfilmjük, az Annette című musical, amiben Adam Driver egy elviselhetetlen, magának való komikust, bizonyos Henry McHenry-t alakít, aki az operaénekes feleségével (Marion Cotillard) és újszülött lányukkal boldogan él, amíg egyszer csak már nem. Driver, Cotillard és a fontos mellékszerepben feltűnő, leginkább itthon az Agymenőkből ismert Simon Helberg maguk éneklik dalokat. Az Annette méltó Carax és a Mael testvérek munkásságához is: embert próbáló, minden elemében egyedi, tele olyan dalokkal, amiket utána napokig lehet dúdolni, és olyanokkal, amiket képtelenség. Még novemberben, Zoom segítségével tudtunk interjúzni a Mael testvérekkel, és megkérdezni őket arról, hogy milyen megfontolásból írtak vagy ötven dalt ehhez a filmhez, milyen volt látni azt, hogy Adam Driver énekli a dalaikat, és hogyan írtak egyszer popócentrikus betétdalt egy másik filmhez.

Az Annette december 30-tól látható a magyar mozikban.

Adam Driver és Marion Cotillard az Anette című musicalben – Fotó: Mozinet
Adam Driver és Marion Cotillard az Anette című musicalben – Fotó: Mozinet

Pár éve volt egy közös számuk a Franz Ferdinanddal, aminek az volt a címe, hogy a kollaborációk nem működnek. Az Annette után is így gondolják?

Ron Mael: Egy film esetében még jobban fel kell adnia az embernek az irányítást, mint a zenében, mint a Franz Ferdinand esetében. A zenében mindent lehet kontrollálni, maximum a másik zenészt kell észben tartani. Egy filmnél viszont egy sokkal nagyobb gépezet apró kis része voltunk, és bele kellett nyugodnunk, hogy hol a helyünk. Az sokat könnyített a helyzeten, hogy Leos Carax megértette, hogy mit szerettünk volna, és nem változtatott rajta, hanem csak továbbfejlesztette, azzal, hogy sikerült behoznia Adam Drivert és Marion Cotillardot, és azzal is, hogy az egyedi látásmódjával dolgozta fel. Tudtuk, hogy sosem lesz olyan szintű irányítás a kezünkben, mint a Sparksszal, de erről önként mondtunk le.

Russell Mael: Azt is tudni kell, hogy Leos Carax saját bevallása szerint nagyjából 15 éves kora óta óriási Sparks-rajongó. Ezért sosem kellett alaposan átbeszélni a zenei stílust, vagy az Annette sajátos történetét, mert Leos annyira szeret és ért minket, hogy sosem volt kérdés, mire fut ki az egész. Részleteket átbeszéltünk, de az egészet nem kellett.

Az Annette stáblistáján nincsen feltüntetve forgatókönyvíró, csak annyi, hogy a történet önöktől származik. Mi ennek az oka?

Ron Mael: Mi nem úgy szoktuk írni a musicaleket, hogy létezik egy írott szövegkönyv a cselekménnyel. Ahogy mi dolgozunk, annak nem sok köze van a szokásos hollywoodi forgatókönyvekhez. Mi a dalokból, az énekből, és a dalszövegekből indulunk ki, ebből lesz aztán a cselekmény is. Az, hogy nem vagyunk feltüntetve, csak ennyit takar.

A végefőcímen nagyjából ötven dalt számoltam össze. Ez iszonyatos mennyiség, hogy sikerült ennyit összehozni?

Russell Mael: Mazochisták vagyunk, ennyi az egész. Amikor az ember írja őket, akkor nem a mennyiségen gondolkodik, az csak utólag esik le neki, hogy mennyi anyag készült el. Egyszerűen muszáj volt, hogy legyen ennyi dal, hogy a teljes történetet el tudjuk mondani. De bevallom, tényleg sok meló volt.

Melyik volt először készen?

Russell Mael: Azt hiszem, hogy az első dal a filmből, a nyitás, a So May We Start. Ami ironikus a maga módján, mert nem szerves része az Annette-nek. Valamennyit sejtet abból, hogy mi vár a nézőre, felbukkan benne az összes karakter, felvillantja, hogy milyen lesz a stílus, de történet szempontjából igazából lényegtelen. A másik, ami az egész történetív szempontjából fontos volt, az az We Love Each Other So Much.

Ron Mael: Fontos volt azt érzékeltetni, hogy a néző itt egy filmet néz. Erről szól a So May We Start, amit egyenesen neki énekelnek a szereplők. Több ilyen jelenet is van a filmben, Simon Helberg karaktere is belenéz a kamerába. Szeretjük ezt az érzést, hogy áttörjük az úgynevezett negyedik falat, hogy a néző nem merül el teljesen a filmben, hanem folyamatosan szembesítik azzal, hogy mit néz.

És melyik dallal szenvedtek a legtöbbet?

Ron Mael: Volt egy dal, ami nem szerepelt azok között, amiket évekkel ezelőtt odaadtunk Leosnak. Volt egy, amit kifejezetten ő kért, a címe az lett, hogy Sympathy For The Abyss. Megszenvedtünk vele, azért is, mert ez egy duett, Adam Driver és egy hatéves kislány között. Szembesültünk azzal, hogy mik a lehetőségek és korlátok olyankor, amikor egy hatéves gyereket arra kérünk dalban, hogy ilyen témában énekeljen. Nehéz volt a kettejüket összehangolni. Leos ráadásul azt is kérte, hogy a dal tartalmazzon több információt, úgyhogy ezt is észben kellett tartani. De sikerült, és büszkék vagyunk rá.

Volt arra példa, hogy valamit meg kellett egy dalban változtatniuk, mert mondjuk megtudták, hogy Adam Driver vagy Marion Cotillard fogja énekelni?

Russell Mael: Még évekkel a forgatás előtt leültünk Adam Driverrel beszélgetni, és átvettük, milyen hangokra gondoltunk bizonyos daloknál. Teljes egyetértésben voltunk, ugyanúgy látta azt, hogyan énekelne az ő karaktere, mint ahogy mi kigondoltuk. Henry McHenry énekstílusa nem a klasszikus broadwayi tradíciókat idézi, nem az a bombasztikus pózolás, hanem inkább olyan, mintha egy banda tagja lenne. És ez pont összevágott azzal, hogy mire képes énekesként. Nagyon elégedettek vagyunk azzal, hogyan játszotta a karaktert, és azzal is, ahogyan énekelt.

Ron, Russel és a szerző videóinterjú közben – Fotó: Szombat Éva
Ron, Russel és a szerző videóinterjú közben – Fotó: Szombat Éva

A Sparks stílusához szervesen hozzátartozik, hogy ki énekli a dalokat. Milyen érzés azt látni, hogy ezeket a szerzeményeket mások adják elő?

Russell Mael: Nagyon furcsa. Azért is, mert például Henry McHenry karakterét a forgatás előtt nyolc évig én énekeltem, az én hangomon szólalt meg. Amikor azt halljuk, hogy mások dolgoznak fel Sparks-dalokat, néha nagyon tetszik, néha azért meghökkenünk.

Ha már filmekhez írt dalokról beszélgetünk, muszáj megragadnom az alkalmat, és rákérdezni az egyik kedvenc Sparks-számomra, ami a The Final Derriere a The Forbidden Room című filmből. Ez hogyan készült?

Ron Mael: Régóta jóban vagyunk Guy Maddin rendezővel, korábban azt reméltük, hogy valahogy tudunk majd egy közös filmen dolgozni, amiből végül a The Seduction of Ingmar Bergman című musical és album lett, de film nem. Ennek ellenére kapcsolatban maradtunk, főleg azért, mert az egyik abszolút kedvenc rendezőmről van szó. Egy alkalommal valamit motyogott arról, hogy de jó lenne neki még egy dal egy új filmjéhez, de igazából csak hangosan gondolkodott, hátha ráharapunk. Mi meg kaptunk az alkalmon, hogy szerepeljen egy számunk egy Guy Maddin-filmben, mert fantasztikusnak tartjuk, sokkal fantasztikusabbnak, mint amilyennek ő tartja magát.

Felvettük azt a dalt, ő pedig imádta, de fennállt a veszélye, hogy nem fog bekerülni a The Forbidden Roomba, mégpedig azért, mert túl jó minőségben volt felvéve. Az ő filmjeiben pedig a zene mindig torz, egyáltalán nem amerikai filmekhez hasonló, és popdalokra meg végképp nem hasonlít. Aggódott, hogy ki fog lógni az elkészült dal, de végül belerakta, és ez annyira megtisztelő érzés. Azért is, mert annyira szokatlan dologról szól, de hát ehhez mi már hozzá vagyunk szokva.

A Final Derriere, ami arról szól, hogy egy férfit (Udo Kier) annyira megbabonáznak a női fenekek, hogy arra kér egy orvost, szedjen ki darabokat az agyából, hátha segít neki. Az ostort csattogtató szenvedélyes vágyat Geraldine Chaplin testesíti meg:

Tudom, hogy óriási filmrajongók. Ismernek magyar rendezőket?

Ron Mael: Nagyon tetszettek Tarr Béla filmjei, amiket eddig láttam. Van valami csodaszép abban a lassúságban, ami árad belőlük.

Példaértékű, ahogy egy fél évszázada tart a karrierjük, töretlen sebességgel. Hogyan lehet ezt még mindig ilyen intenzíven művelni?

Russell Mael: Edgar Wright rólunk készült dokumentumfilmje pont erről szól. Az volt az egyik fő motívum, hogy hogyan lehet egyszerre kitartani, és olyan dolgokat létrehozni, amit az ember kreatívnak és érvényesnek tart, a jutalmaktól és akadályoktól teljesen függetlenül. A kulcs az, hogy élvezni kell azt, amit csinálunk. Mi úgy gondoljuk, hogy a saját munkánk meglehetősen egyedi. Egy párhuzamos pályán haladunk a popzenéhez, de a musicalekhez képest is. Erre pedig nagyon büszkék vagyunk, hogy

nem felelünk meg senki elképzelésének, hogy mit kellene csinálunk. Ez százszázalékosan belőlünk jön.

Az pedig motivációnak elég, hogy ebben a korban már 25 album van a hátunk mögött, és most készültünk egy olyan filmmel, amiben semmi kompromisszumot nem kellett kötnünk.

Hogy viselik ezt a figyelmet, ami a dokumentumfilm és az Annette miatt is kialakult önök körül?

Russell Mael: A művészi kiteljesedés mellett azért fontos igény, hogy eljusson az emberekhez az, amit létrehoz. Mindkét filmnek köszönhetően többen hallanak rólunk, ezt a figyelmet pedig bele tudjuk csatornázni a Sparks zenéjébe is. Már készül a következő album, és még jobban motivál minket a közönség. Egy olyan lemezen dolgozunk, ami azoknak is különleges lesz, akik csak most találkoztak velünk először. Miközben egy új musicalen is dolgozunk. Szóval most bekapcsoltuk a turbófokozatot.

Ron, muszáj megkérdeznem, mik azok a polcon a háta mögött?

Ron Mael: Óriási Michael Jordan-rajongó vagyok. Az Air Jordan volt az első komolyabb kollaborációja a sportnak és a divatnak, ezek pedig eredeti Air Jordan 1 sneakerek 1985-ből. Szeretem őket úgy tartani, mintha múzeumi tárlat részei lennének, amikhez nem szabad hozzányúlni. Elég kiterjedt gyűjteményem van Air Jordan-cipőkből, tetszik az esztétikájuk, és az is, hogy közük van az egyik kedvenc sportolómhoz. Mindig próbálnak kihozni új, retró stílusú cipőket az Air Jordan-szériából, de ezek itt a hátam mögött az eredetiek. Óvatosan kell velük bánni, volt egy, amit megfogtam, és a kezemben maradt a talpa. Nem arra tervezték őket, hogy 35 évig kibírják.

Kövess minket Facebookon is!