Mi történik a használt ruhánkkal, miután a Mohu utcai konténereibe dobjuk?
Megáll egy nagy bevásárlóközpontnál, és a parkolóban keres egy textilgyűjtő konténert. Egykori kedvenc felsőjét szorongatja a kezében, évek óta nem húzta már fel. Változott a stílusa, már nem hord ilyen ruhákat, a felső pedig csak a helyet foglalja a szekrényében. Még mielőtt bedobná, eszébe jut a kérdés: ki fogja vajon hordani, és fogják hordani még egyáltalán?
Közel 3600 mohus textilgyűjtő konténerrel találkozhatunk az országban, a cél az, hogy a jövőben minden kétezer főnél nagyobb településre jusson legalább egy belőlük. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy egy adományboltban fog kikötni, esetleg az országon belül rászorulókhoz kerül a már nem kellő felsőnk. Ám ez egyáltalán nem így van: márkájuktól és állapotuktól függően a ruháink rengeteg helyre eljuthatnak, és az sem biztos, hogy a kontinensen találnak új gazdára.
Az Európai Unió hulladékokról szóló keretirányelve szerint 2025-től a tagállamoknak kötelező szelektíven gyűjteniük a textilhulladékot, igaz, Magyarországon már korábban is üzemeltettek textilgyűjtő konténereket. A ruhák begyűjtését a hulladékkoncesszió kezdete óta – más hulladéktípusokhoz hasonlóan – a Mohu végzi, így őket is megkerestük az újrahasznosítási számok kapcsán.
A cég szerint míg a koncesszió kezdete után, 2023 második fél évében 5 ezer tonna ruhát gyűjtöttek be, addig 2024-ben, az egész évet vizsgálva 14 ezer tonnát, 2025-ben pedig már 16 ezer tonnát. Az sem egyenletesen oszlik el, hogy éppen mikor mennyi ruhát dobnak a konténerekbe az emberek: míg a begyűjtött mennyiségben a téli időszakban visszaesés tapasztalható, addig tavasztól ősz végéig folyamatos a növekedés.
Géprongy vagy vintage
Magyarországon a Mohu egyetlen alvállalkozóval dolgozik ennél a hulladéktípusnál, ez a Textrade Kft., egy profitorientált vállalkozás, így a hozzá érkező ruhákat nem jótékonyság keretében hasznosítja. A Textrade-et 2007-ben alapították, de a csoport 1990-ben kezdte eredetileg használtruha-nagykereskedéssel, mielőtt fő tevékenységük a textil-újrahasznosítás lett. A cégnek több mint 300 alkalmazottja van, a tavalyi évet 11,9 milliárd forintos árbevétellel zárták, amiből végül 50 millió forint adózott nyereségük származott.
Miután a ruha bekerült a konténerbe, már ez a cég fogja kiüríteni, majd a textilhulladék hasznosítható részét megvásárolja a Mohutól, így tulajdonképpen a koncessziós vállalat csak a begyűjtésig felel a ruhák utóéletéért. Mint azt a Textrade-től megtudtuk, a textíliák a cég székesfehérvári üzemében kötnek ki, ahol aztán átválogatás után eldöntik, hogy hova kerüljenek az adott ruhadarabok. Az üzemben évente körülbelül 35 ezer tonna használt textíliát dolgoznak fel, amiből már kiolvasható, hogy nem csak a magyarok ruhái kerülnek ide. A cég által feldolgozott textíliák több mint fele külföldi lakossági gyűjtésből származik, nagyrészt Angliából, Svájcból, Németországból és Ausztriából.
Miután a ruhák bekerülnek a Textrade válogatóközpontjába, két fő kategóriába csoportosítják őket. Eldöntik, hogy az adott textília újrahasználható-e ruhaként, géprongyként vagy textilipari alapanyagként – amennyiben nem, az első kategóriából kiesik. Ilyenkor azt kell eldönteni, hogy az adott textília megfelelhet-e még energetikai hasznosításra, vagyis köznapibban fogalmazva: el lehet-e égetni egy erőműben energiatermelési céllal.
Ha a válogató munkatárs az első, újrahasználható kategóriába sorolta a textíliát, egy újabb soklépcsős válogatási folyamat vár a ruhadarabra. Az üzemben 400 kategóriát különböztetnek meg, ami a használat módja – például nadrág, kabát vagy ing – és az adott textília minősége szerint tér el egymástól. „A napi munka mennyiségét jól mutatja, hogy a válogatás során egy ember átlagban napi 2-3 tonna ruha sorsáról dönt” – írta a Textrade.
A beérkező textíliák körülbelül 50 százaléka lesz az, aminek újrahasználatára kerül sor, vagyis ruhaként használják tovább. Ha tovább bontjuk, ennek körülbelül 20 százaléka köt ki európai second hand üzletekben, míg
80 százaléka az afrikai piacon.
A beérkező textíliák másik felét a cég ruhaként már használhatatlannak ítéli ugyan, mégis talál neki valamilyen funkciót. Itt körülbelül 20 százalék lesz az, ami anyagában fog újrahasznosulni, például úgy, hogy a kötött ruhákból kinyerik a fonalat, míg másik 40 százalékból géptörlő rongy lesz.
A maradék 40 százalékot azok a textíliák adják, amiket a legelső válogatási fázisnál energetikai hasznosításra ítéltek. Persze újrahasználni sem lehet mindent, bekerülhetnek a konténerekbe például olyan régi cipők vagy éppen fémcsatok, amikkel a Textrade sem tud mit kezdeni. Ez lesz az a maradék körülbelül egy százalék, ami végül a szemétlerakóban végzi.
Na és persze a konténerekbe időnként olyan ruhadarabok is bekerülnek, amin a legtöbben csak hüledeznénk, miért éppen így vált meg tőle a tulajdonosa. Ezek lesznek a vintage, a vállalat által gyakran hippinek titulált márkás és minőségi ruhadarabok, amikért koruk ellenére – vagy épp annak köszönhetően – a mai napig rengeteg pénzt elkérnek. Épp ezért ahelyett, hogy a Textrade ezeket a darabokat is bálákba csomagolná és úgy értékesítené, egyesével vizsgálja őket, és az árukat is darabonként szabja meg. Ehhez azonban már jóval nagyobb trendismeretre van szükség, így a Textrade-nek külön munkatársa van, aki ezekkel a darabokkal foglalkozik.
A textil begyűjtésének és hasznosításának természetesen vannak költségei is, amit a Mohu alapvetően a textiltermékeket gyártó és forgalmazó cégek által befizetett EPR-díjakból finanszíroz. A Mohutól azt is szerettük volna megtudni, hogy mennyi bevételük és kiadásuk származott tavaly a textil szegmensből (vagyis mennyit fizet nekik a Textrade alvállalkozóként a textilért, mennyi pénz folyik be a textilterméket gyártó cégek EPR-díjából, és mennyit költenek ők), de nem kaptunk választ a kérdésünkre. Azt azonban elárulták, hogy a Textrade-nek fizetnek egyrészt a begyűjtésért és előkezelésért, majd a Textrade kiválogatja, hogy mely textíliákra van szüksége, és a körülbelül egyszázaléknyi használhatatlan, lerakóba kerülő hulladékon kívül egységárban vásárolja meg a Mohutól a begyűjtött ruhát. A korábbi kategóriák alapján ezután a cég továbbértékesíti a textíliát. A Textrade szerint a legjövedelmezőbb termékcsoportnak jelenleg a vintage és a gyerekruhák számítanak.
Túl sok a ruha
A Textrade a kérdésünkre azt is elmondta, jelenleg több mint 20 afrikai országba exportálnak válogatott használt ruhát. Elsősorban Nyugat-Afrikába, Kelet-Afrikában főként Kenyába értékesítenek, és a cég állítása szerint minden esetben megbízható helyi partnerekkel dolgoznak. Elsőre furcsának tűnhet, hogy mégis hogyan kerülnek a ruháink Afrikába, és a szomorú igazság az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy új életre találnak leadott darabjaink.
Ahogy két évvel ezelőtti, a ruhák inflációját vizsgáló cikkünkben már feldolgoztuk, az elmúlt évtizedekben jelentősen megemelkedett az évente elhasznált ruhadarabok száma, így például Nagy-Britanniában 2019-ben átlagosan már ötször annyi ruhát vásároltak az emberek, mint 1980-ban. A márkák, hogy jobb áron gyártathassák a termékeiket, olcsóbb anyagokkal kezdtek el dolgozni: a gyapjút és pamutot egyre inkább különböző műanyagalapú szintetikus szálakkal keverték, a ruhák könnyebbé, rugalmasabbá és sok esetben kényelmesebbé is váltak. Így olcsóbbak lettek, de az anyaghasználat miatt már nem minden esetben voltak olyan tartósak, mint elődeik.
A túlfogyasztáshoz hatalmas túltermelés társul, amelynek pontos mértékét meghatározni sem tudják: a divatipar évente valahol 80 és 150 milliárd közötti ruhadarabot gyárt le, miközben ezek jelentős, 10 és 40 százalék közötti részét valójában sosem adják el.
A helyzet az utóbbi években sem javult, sőt. Dobos Emese, az ELTE KRTK Világgazdasági Intézet tudományos munkatársa szerint „az biztos, hogy exponenciálisan nőtt a textilhulladékok mennyisége, és az is, hogy csökkent a minősége, ráadásul sokkal több a kevert szálas textília, amit a jelenlegi technológiák alkalmazásával nem lehet ipari léptékben és gazdaságosan újrahasznosítani”.
A szakértő szerint tovább rontotta a helyzetet az olyan ultra fast fashion ruhákat forgalmazó cégek megjelenése, mint a Shein vagy a Temu. A nagy, jellemzően Kínából és Ázsiából szállító cégek az elmúlt három évben tarolták le az európai piacokat, így a ruhaipart is. Korábban már sok kritika érte őket, hogy üzleti modelljük a túlfogyasztásra épül, míg mások azt kifogásolták, hogy silányabb minőségű, de nagyon olcsó termékeikkel az európai vállalkozások nem tudják felvenni a versenyt. Részben emiatt született meg az EU július elején életbe lépett Temu-vámja is, ami a legolcsóbb csomagokat is 3 eurós vámmal sújtja, ha azok az EU-n kívülről érkeznek.
De Dobos Emese szerint a minőségromlás csak egy szelete a problémának. „Globális tendencia, hogy hamarabb megszabadulnak az emberek a ruháiktól, mint amit a minőségromlás indokolna” – mondta. Adott tehát ez a hatalmas ruhamennyiség, amivel már a piac sem igazán tud mit kezdeni. Gondolhatnánk, hogy jó, akkor eladományozzuk a ruháinkat, akkor legalább újrahasznosul, de a kutató szerint a legtöbb ilyen szervezet is annyi ruhát kap, hogy a nagy részének már ők sem tudnak új gazdát találni.
Irány Afrika
Épp ezért az évek során egyre nő az első vásárlója által lepasszolt használt ruha mennyisége, és mivel sok országban sem az igény nem volt meg az újrahasználatra, sem az újrahasznosítási kapacitások nem álltak rendelkezésre, Afrikába kezdték exportálni a használt ruhákat. Dobos Emese szerint azonban míg a magyar gyakorlat ebből a szempontból jobbnak számít, hiszen a Textrade kiválogatja a ruhákat, és csak a valóban ruhaként még hordható darabokat exportálja, egyes országok ténylegesen textilhulladékot visznek Afrikába.
A jelenséget hulladékkolonializmusnak nevezték el, de arról, hogy mindez mekkora probléma, a szakértők között sincsen egyetértés. Komoly aggályokat vet fel például, hogy mivel sok országban nincsenek meg a megfelelően implementált újrahasznosítási technológiák és a jogszabályi védelem, jóval nagyobb ökológiai károkat lehet okozni a ruhahulladékkal is. Máshogy látja azonban a Ghánai Használtruha-kereskedők Szövetsége, aminek egy tagja szerint a különböző nonprofit szervezetek által köröztetett, szenzációhajhásznak minősített adatok egyáltalán nem tükrözik a valóságot arról, hogy mennyi Afrikába érkező ruha végzi hulladékként.
Egy biztos: az Afrikába kerülő ruhák jelentős részével már a helyiek sem tudnak mit kezdeni. Mivel a legtöbb kereskedőnek ellenőrzés nélkül, teljesen vakon kell megvennie az árut, Mozambikban elkezdték totobolának, azaz lottózásnak hívni a bálabontást. A néhány márkás ruhadarab mellett a csomagok rengeteg rosszabb minőségű ruhát is tartalmaznak: egyes tanulmányok szerint olyan sokat, hogy az Afrikába importált ruhadarabok 30-40 százaléka hordhatatlan és eladhatatlan. Hasonló a helyzet a világ legnagyobb second hand ruhapiacán, a 30 ezer kereskedőnek otthont adó ghánai Kantamantóban is, ahol a környezeti igazságossággal foglalkozó Or Alapítvány szerint a ruhák 40 százaléka hulladékként hagyja el a piacot.
Tovább nehezíti azonban a helyzetet, hogy a hatalmas mennyiségben felhalmozódó textilhulladék kezelésére a legtöbb fogadó országnak nincs meg a megfelelő infrastruktúrája. Sok helyen a legális, engedéllyel bíró és szakszerűen kezelt városi hulladéklerakók teljes egészében megteltek. És mivel sok helyen a legális lerakóhelyek már megteltek, a kereskedők máshol szabadulnak meg a hulladéktól.
Minderre jó példa Ghána fővárosa, a kantamantói piacnak otthont adó Accra is, aminek szemétlerakóját egy 11 hónapig tartó tűz miatt 2019-ben, az eredeti határidő előtt 9 évvel kellett lezárni. A legális lerakóhelyek hiánya miatt elkezdték a textilhulladékot a városon kívüli, vidéki informális lerakókba szállítani, amelyek szintén rendkívül gyorsan megtelnek. Ezzel szemben a belvárosi, például a piac környékén található illegális lerakóhelyeket a nagy szállító járművekkel képtelenség megközelíteni az utak hiánya és a sűrű beépítettség miatt, így a helyi árusok kénytelenek kisebb, motorral húzott kocsikkal elvitetni a szemetet. Ezek után a belvároshoz közelebbi üres területeken, folyópartokon és utak mellett vagy lagúnákban szabadulnak meg a textiltől.
Szintén probléma, hogy – mint azt a szemétlerakós tűzeset is mutatja – a felhalmozott textilhegyek rendkívül tűzveszélyesek. Időnként a helyiek maguk próbálják meg égetéssel megsemmisíteni az illegálisan lerakott ruhákat, de azok a szintetikus szálak vegyi alapú festékei miatt mérgező gázokat és fekete füstöt bocsáthatnak ki, súlyosan szennyezve a levegőt és a közeli vizeket. A ruhák ráadásul egyre nagyobb arányban tartalmaznak poliésztert, ami valójában nem is bomlik le, így ha szabálytalanul rakják le őket, újabb környezeti nehézségeket okozhatnak: eltömíthetik a vízelvezető árkokat, áradást előidézve.
Azzal kapcsolatban, hogy mi lehetne a megoldás a problémára, több elképzeléssel is találkozhatunk. Egyes vélemények szerint be kell tiltani a használhatatlan textilhulladék fejlődő országokba történő exportálását. A Greenpeace szerint a gyökerénél kellene megfogni a problémát, és a fast fashion piacát kellene megregulázni: a szervezet egy olyan új üzleti modellt alakítana ki, amelyben a ruhakereskedelem 60 százalékát a megosztás, bérlés, javítás, upcycling és valódi körforgásos újrahasznosítás tenné ki, és csak a fennmaradó 40 százalék lenne újonnan gyártott ruha. A tartósságra is feltételeket szabnának, és egy digitális termékútlevelet csatolnának a ruhákhoz, amivel nyomon követhetővé válna az életútjuk. Mások a szintetikus anyagok kivezetése mellett érvelnek, mivel ezek rendkívül lassan bomlanak le, és mikroműanyaggal mérgezik a környezetüket.
Az EU-ban hamarosan, várhatóan 2028-tól már a ruhamárkákat is érinteni fogják az EPR-díjak, miután egy tavalyi revízióval a textilipart is bevonták a gyártói felelősség rendszerébe. Dobos Emese szerint azonban a jelenlegi szabályozás „egy katyvasz”, és nincs összhangban a realitásokkal. Mint egy korábbi, a Portfolióra írt cikkében kifejtette, a kiszabott EPR-díjak távolról sem fedezik a textilhulladék válogatásának és kezelésének valós költségeit, és a jelenleg a textilhulladékot fogadó országok nem is részesülnek az ebből befolyó összegből. A rendszer emellett igazságtalan is, mert míg a szabályosan működő európai gyártók évente sok millió forintot fizethetnek EPR-díjként, nem tisztázott, hogy az olyan ultra fast fashion ruhákat forgalmazó cégek, mint a Shein vagy a Temu, fizetnek-e egyáltalán bármit. És ha igen, melyik országban és mennyit.
Dobos Emese szerint hiba lenne emellett pusztán a divatipari újrahasznosításra fókuszálni, hiszen ezzel ismételten egy olyan darabot állítanánk elő, amit a fogyasztók rendkívül gyorsan kidobnak. Helyette downcyclingban, vagyis értékcsökkentő újrahasznosításban kellene gondolkodni, amikor a textilhulladék egy másik területen hasznosul újra, például építőipari szigetelőanyagot vagy geotextíliát gyártanak a már nem kellő ruháinkból. Ezeket így sokkal tovább lehetne használni, mint ha ismét ruhát készítenének belőle. Mivel erre azonban nem áll rendelkezésre megfelelő és kellően olcsó infrastruktúra, az EU-nak több pénzt kellene fordítania az ilyen technológiák kifejlesztésére.
