Aki járt idén bevásárlóközpontban, észrevehette, hogy miközben egy hamburger vagy egy gírosztál jóval többe kerül, mint egy évvel korábban, a ruhaüzletek kínálata nem lett annyival drágább. Már két nagyobb, 4 ezer forintos ebéd árából simán kijön egy új pulóver. Sőt, akár azt is gondolhatnánk, hogy más termékekhez képest a ruhák olcsóbbak lettek.
Az igazság az, hogy a ruhák ára is emelkedett, de messze nem olyan mértékben, mint minden más: míg 2023-ban az éves infláció átlagosan 17,6 százalék volt, addig ugyanez a ruhák esetében csak 8,3 százalék lett. Sajátos struktúrájuk jóval nagyobb mozgásteret hagyott a divatcégeknek a többi iparághoz képest, de a ruhák az azokat varró dolgozók rossz munkakörülményei és a környezetszennyezés miatt is olcsók tudnak maradni.
Amikor ruházkodásról beszélünk, ma elsősorban a fast fashionre, a H&M-hez, Zarához és C&A-hoz hasonló üzletekre gondolunk, ahol akár pár héten belül is változik az árukínálat. Ez nem mindig volt így, az elmúlt évtizedekben jelentősen megemelkedett az évente elhasznált ruhadarabok száma. A BBC szerint
Nagy-Britanniában 2019-ben átlagosan ötször annyi ruhát vásároltak, mint 1980-ban.
Nemcsak a szokások, de maguk a ruhák is megváltoztak. A gyapjút és pamutot egyre inkább elkezdték különböző műanyagalapú szintetikus szálakkal keverni – így a ruhák könnyebbé, rugalmasabbá és sok esetben kényelmesebbé is váltak, de az áraik is kedvezőbbek lettek. Míg egy átlagos amerikai háztartás 1950-ben a kiadásai 11,5 százalékát az öltözködésre költötte, addig ugyanez az arány 2022-ben már kevesebb mint 3 százalék volt. Drágább, jobb minőségű anyagokból készült ruhákat természetesen még mindig találhatunk, de a fast fashion térhódításával egyre inkább elkezdtek háttérbe szorulni a korábbi, hagyományos iparági szereplők – és kezdett elsorvadni a hazai textilipar.
A fast fashion kifejezést először a New York Times használta egy 1989-es cikkében, amelyben leírták, hogy a Zara háromhetente cseréli a készletét, és hogy „csak 15 napra van szükség, hogy egy új ötlet az üzlet polcaira kerüljön”. A fast fashion márkák néhány évtized alatt meghódították a világot, a H&M 77, a Zara pedig 96 országban volt már jelen 2023-ban.
Versenyfutás a legaljáig
A fast fashion cégeknek a folyamatosan frissülő kollekciók mellett a legnagyobb előnyük a hagyományos versenytársaiknál jóval alacsonyabb áraik voltak, amit egyrészről a minőség gyengítésével, másrészről a gyártás fejlődő országokba való kiszervezésével sikerült elérniük.
Mivel Indiában, Bangladesben vagy Kambodzsában jóval olcsóbban elvégzik ugyanazokat a munkákat, ráadásul kevesebb munka- vagy környezetvédelmi szabályozás mellett, a fast fashion vállalatok hamar elkezdték szegényebb régiókba szervezni a gyártási feladataikat. Az itt dolgozók körülményeiről a mai napig nagyon keveset közölnek a divatcégek. Dobos Emese, a HUN-REN KRTK Világgazdasági Intézet tudományos segédmunkatársa szerint általánosan
egy ruha eladási árának csupán 5 és 15 százaléka közé esik az az összeg, amelyet annak legyártására költött a vállalat,
beleértve ebbe a munkaerőt és az anyagköltséget is. Az évtizedek során nemcsak a fast fashion vállalatoknál, de az egész divatiparban megtörtént a gyártás kiszervezése, egy 2017-es kiadvány szerint egy 29 eurós pólónál mindössze 5 euró ment a ruha gyártására, ebből pedig csupán 18 cent jutott el az azt varró munkáshoz. Ezen kívül vannak szállítási és marketingköltségek is, amelyeket bele kell kalkulálni a termék árába, de végső soron 17 euró körüli a nyereség, amit magáénak tudhat a vállalat. Eközben az Oxfam 2019-es jelentése szerint Bangladesben a textilipari dolgozók 91 százaléka nem tudott a fizetéséből magának és a családjának elegendő élelmiszert vásárolni.
Nemcsak a bérek, de a munkakörülményeik is rosszak: fizetetlen túlórákról, munkahelyi zaklatásról és a nem biztonságos munkakörnyezetről is beszámoltak a varrodák dolgozói. A munkások kizsákmányolásának az egyik legerőteljesebb szimbóluma a Rana Plaza 2013-as összeomlása lett. A bangladesi Savarban április 24-én konstrukciós hiba és túlterhelés miatt omlott össze egy épület, amiben a munkások a nyugati divatmárkák, például a Primark ruháit is készítő gyáraknak dolgoztak. A szerencsétlenségben 1134-en vesztették életüket, és 2500-an sérültek meg. A tragédia sokak szerint kódolva volt: a négyemeletesre tervezett épületet mindenféle engedély nélkül még négy szinttel toldották meg, ami így összeomlott a nagy súly alatt.
A „race to the bottom”, vagyis a „versenyfutás a legaljáig” kifejezés jól leírja azt a tendenciát, ahogy a vállalatok folyamatosan próbálják lenyomni a költségeiket, hogy ők lehessenek a legolcsóbbak versenytársaik közül. Ennek egyik leghatékonyabb módja a bérek alacsonyan tartása, így a vállalatok hamar továbbállnak, ha a törvényi szabályozás és a bérek emelkedése elkezdi csökkenteni a nyereségeiket.
A fast fashion cégek általában hárítják a rossz munkakörülmények miatti felelősséget. A H&M például hangsúlyozza a jó munkakörülmények és fizetések fontosságát, de hozzáteszi, hogy nem tulajdonosa a gyáraknak, amelyekben a ruhái készülnek. A vállalat emiatt saját alkalmazottait küldi ki, hogy meggyőződjenek róla, minden rendben van az üzemekben.
Nemcsak a cégek versengenek egymással negatív spirálban, de sok fejlődő ország is azzal verseng a nyugati cégek befektetéséért, hogy a béreket alacsonyan, a szabályozási környezetet pedig megengedőn tartva próbálják vonzóvá tenni magukat. Ez ellen viszont néha maguk a varrodák dolgozói lépnek fel. Októberben azért kezdtek tüntetni a textilipari dolgozók Bangladesben, hogy a kormány emelje meg a minimálbérüket. Ez meg is történt decemberben, így egy körülbelül 30 százalékos emelés után ma már átszámítva havi 41 ezer forintot kap egy textilipari munkás az országban.
Dobos Emese szerint az olcsó gyártás miatt a fast fashion vállalatoknak gyakran az alacsony áraikhoz képest is viszonylag nagy nyereségük van minden ruhadarab után, ezek kisebb mértékű csökkentésével pedig az áraikat is alacsonyabban tudják tartani. A cégek ezzel együtt is nyereségesek tudnak maradni, a Zara például 40 százalékos profitnövekedésről számolt be 2023 első félévében.
Ha pedig ez nem lenne elég, van még egy eszköz a boltok tarsolyában az árak alacsonyan tartására. Mint említettük, az elmúlt néhány évtizedben rengeteget változott a ruhák anyaga, amellett, hogy rugalmasabbak és könnyebbek lettek, az új ruhákat legyártani is jelentősen olcsóbb. Ahhoz, hogy a divatmárkák szinten tarthassák a költségeiket egy folyamatosan dráguló környezetben, le kell mondaniuk valamiről. Ez a fast fashion vállalatoknál általában a minőség lesz: olcsóbb csatokat és gombokat fognak használni, vagy több szintetikus szálat kevernek az ruhák anyagába. Ráadásul a gyorsabban szakadó termékek miatt a vásárló előbb tér majd vissza, ami pedig pluszbevételeket jelent a márkának. Ennek következtében a ruhák közel háromötöde a legyártásától számított egy éven belül az égetőben vagy a szeméttelepen végzi, ezt pedig a környezet is megérzi.
A bolygó bánja
A túlfogyasztáshoz egy még annál is hatalmasabb túltermelés társul, amelynek pontos mértékét meghatározni sem tudják. A divatipar évente valahol 80 és 150 milliárd közötti ruhadarabot gyárt le, ezzel pedig a Vox szerint
egymaga felel az üvegházhatású gázok kibocsátásának 8-10 százalékáért.
Ezek jó része pedig soha nem jut a vásárlók kezébe: 10 és 40 százalék közötti azoknak a ruháknak az aránya, amelyeket sosem adnak el. Ez 8 milliárdtól 60 milliárdig akárhány ruhadarabot érinthet, a jelenlegi ívet folytatva pedig 10 éven belül megduplázódhat az iparág károsanyag-kibocsátása.
Az el nem adott ruhák egy részét aztán továbbszállítják, és vagy szeméttelepeken végzik, vagy elégetik őket, vagy távoli szegény országok piacain keresnek nekik új vevőt. Az eladományozott és boltokban nem használt ruhák legnagyobb importőre Ghána lett: 2019-ben 65 millió tonna ruhát importáltak a 33 millió főt számláló afrikai országba. Az ide érkező darabok jó része a világ egyik legnagyobb használtruha-piacán végzi Kantamantóban. A 7 hektáros piacról közel 30 ezer árus szerzi a megélhetését: átválogatják a rengeteg ruhát, aminek egy része a boltok polcairól, egy része pedig adományokból érkezett, hogy utána amit lehet, eladjanak.
Az országba beömlő rengeteg áru és azok folyamatosan romló minősége miatt egyre kevesebbet tudnak ismét eladni, így az ide importált ruhák 40 százaléka soha nem kerül vissza a körforgásba, gyakran a földeken vagy a tengerben végzi.
Egyre gyorsuló divat
A koronavírus miatti karantén alatt kialakult az amúgy is felgyorsult üzletág még gyorsabb, még olcsóbb alternatívája, az ultra fast fashion. Lényege, hogy a felhasználó a telefonján keresztül vásárolhat a webshop óriási választékából, ahova napi szinten több ezer új darab kerül fel. Ebben élen jár a Shein webáruháza, amelynek 100 milliárd dollárra becsült értéke 2022-ben nagyobb volt, mint a Zarának és H&M-nek együttvéve (igaz, a következő becslések már csak 66 milliárd dollárra értékelték a céget). Az Egyesült Államokban pedig már az Amazon, a világ legnagyobb online kereskedője is elkezdte mérsékelni saját díjait, hogy fel tudja venni a harcot a Shein és társainak az áraival.
A Shein a Zarához vagy a H&M-hez képest máshogy működik, az oldalon saját ruháik mellett külső árusokat is találhatunk, ez esetben a Shein jutalékot kap a rajta keresztül eladott termékek után. Ezeknél az árusoknál nem ellenőrzik, hogy milyen forrásból származnak a termékek, így amerikai törvényhozók szerint aggasztóan nagy a valószínűsége annak, hogy a webshop termékeinek egy részét kényszermunkával készítették. Egy másik, 2021-es kutatásban pedig 75 órás munkahetekről számoltak be a Shein ruháit készítő dolgozók.
Az Európai Unióban már vannak kezdeményezések, hogy a vállalatok kezdjék el visszagyűjteni ruháikat, ezek jelenleg közel 85 százaléka hulladéklerakóban végzi. Emellett a használt ruhák is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, egy kutatás szerint tavaly karácsonykor már az európaiak 67 százaléka tartotta lehetségesnek, hogy másodkézből vásárolt ajándékot adjon karácsonyra ismerőseinek. A Statista szerint 2027-re a használt ruhák piaca a 351 milliárd dollárt is elérheti, ami a 2022-es számok duplázódását jelentené.