Mohu: minél jobban megy az újrahasznosítás, annál nagyobb a veszteség, eddig 200 milliárdot bukott a cég

A Mohu Mol Hulladékgazdálkodási Zrt. is közzétette 2025-ös pénzügyi számait. A cég a 2025-ös év után is méretes veszteséget jelentett, akárcsak 2024-ben, és valójában a Mohu minden lényeges üzletága elég rosszul teljesített. A pontos számok szerint a cég 450 milliárd forint körüli árbevétele valamekkora növekedést mutatott, de már az anyagjellegű ráfordítások is magasabbak a forgalomnál – hívják fel a figyelmet a számokra a kritikusok.

Vagyis a tevékenység már a bérek kifizetése, az értékcsökkenés és a pénzügyi műveletek (kamatok) elszámolása előtt is veszteséges, 2025-ben végül mínusz 47,8 milliárd forint lett az adózott eredmény, ami nem sok javulást mutat a 2024-es 50,4 milliárd forintos veszteséghez képest.

Mindjárt kitérünk az üzletágak szerinti folyamatokra, de ha a nagyképpel kezdünk, a Mol-csoport úgy végzi ezt a nagyon veszteséges tevékenységet, hogy igazán kilátása sincs a veszteségtermelés elkerülésére. Ráadásul közben tőkét ad, beruházásokat hajt végre, vagyis más frontokon is bele kell tolnia pénzt a Mohuba.

A cég bízik ugyan abban, hogy egy szabályozott üzletágban is lehet sikeresen működni hosszabb távon (az energetikában erre példa az áram-, illetve a gázszektorban a hálózatos cégek élete), de a hulladékgazdálkodásban még alakítani kell a rendszert, hogy fenntartható legyen. A hazai hulladékos helyzetet mohus forrásokkal és iparági szakemberekkel tekintettük át.

A három fő üzletág

A Mohu sok mindennel foglalkozik, a számviteli szabályok szerint a saját tevékenységét öt részre bontja, de ebből három olyan van, ami igazán erős társadalmi visszhangot vált ki:

• a DRS, vagyis a palackvisszaváltós rendszer;
• az EPR, vagyis a kiterjesztett gyártói felelősség, ez a gyártócégek által a később keletkezett csomagolási és egyéb hulladékért fizetett díj; illetve
• a lakosságnak nyújtott közszolgáltatás, vagyis a szemét elszállítása és kezelése.

Csak a teljesség kedvéért: a maradék üzletágakban az egyéb gazdálkodó szervek kiszolgálása, illetve a köztisztasági feladat van.

Ha abból indulunk ki, hogy a rezsicsökkentés miatt a lakossági szemétszállítás díjait 2012-es szinten fagyasztották be, miközben a DRS (palackvisszaváltós rendszer) működtetése olyan drága, hogy esély sincs a térülésre, sőt még a sok érintett cég által szidott gyártói felelősségi rendszer (EPR) is veszteséget hoz a Molnak, akkor tényleg elég kilátástalan pozitív jövőképet felmutatni. A pozitív kivételt az anyaghasznosítás jelenti, ami képes ezeket valamennyire ellensúlyozó bevételeket is termelni. Közben a cég folyamatosan kapja a társadalomtól, a versenytársaktól, a negatív visszajelzéseket, azaz reputációs szempontból sem nevezhető sikernek a sztori.

A gyakori kritikák között elő szokott jönni, hogy a téli időjárás miatt nem vitték el idejében a szemetet, hogy hosszú a sor a palackautomatáknál, hogy a Mohu extraprofitot szerez a vissza nem vitt palackokon és hogy Európában nincs még egy ilyen drága EPR. A Mohu pedig próbál tiltakozni és kommunikálni, hogy a közútkezelés nem az ő felelőssége, mit csináljon, ha nem járhatók az utak, a DRS állandóan fejlődik, a vissza nem vitt palackok díja valóban megmarad, de az is a DRS rendszer működtetésére fordítandó, legfeljebb egy kicsi gyógyír a hatalmas üzletági veszteségekre, és az EPR még a magas díjak és a tavalyi újabb díjemelés után is veszteséges, hiszen annyi a potyautas.

A két fő célkitűzés és a szertefoszlott álmok

Ha egy kicsit messzebbről kezdünk, a hazai hulladékkezelés nagy átalakítása és koncesszióba adása sok célt megfogalmazott, de van kettő kiemelkedő is ezek között. Az EU előírásainak megfelelően 2035-re el szeretnénk érni, hogy a hulladékkezelésen belül a lerakási arány 10 százalékig csökkenjen, illetve azt is, hogy az újrahasznosítás aránya elérje a 65 százalékot. A kettő együtt 75 százalék, ebben a modellben a maradék az elégetés vagy ártalmatlanítás, vagyis elsősorban az energiacélú hulladékhasznosítás.

Az adatok mindig vita tárgyát képezik: a Mohu szerint évről évre javulnak a számok, de a kisebb hulladékos cégek és egyes szakértők ezt is vitatják. Ami tény, hogy a lerakásnál most 47,4 százaléknál, az újrahasznosításnál pedig 37,4 százaléknál tartunk, vagyis azért a célok még elég messze vannak.

A szakemberek szerint a 2035 eleve irreális, és van lehetőség derogáció igénylésére az EU-nál, így inkább 2040-re érdemes lőni. Vannak olyan nagyobb változtatások, amelyek javíthatják a számokat, ilyen volt a DRS bevezetése, vagy ilyen lehet a biohulladék szelektív kezelése, illetve a Százhalombattára megálmodott második hazai hulladékhasznosító erőmű. Ezekből van, ami az újrahasznosítás javításában is segít, így a szelektív bio, más, vagyis az erőmű csak a lerakási arány csökkentésében hozhat ugrást.

Ugyanakkor a szakemberek a háttérbeszélgetéseken azt teljesen nyíltan elmondják, hogy valójában az egyre jobb újrahasznosítás elérése egyre nagyobb veszteség, mert a recycling ma még nem üzlet. El kell fogadni, hogy

• minden előzetes remény ellenére a Mol-csoport csak nagyon kis mértékben képes például a tiszaújvárosi petrolkémiai üzemeiben hazai újrahasznosított anyagokra támaszkodni;
• a PET-nek például annyira nincs ára, hogy egyáltalán nem éri meg a palackokat anyagában újrahasznosítani;
• a súlyában és így szállítási költségekben is jelentős üveg gyűjtése pedig szinte teljesen veszteséget jelent.

A fő elemeket már elmondtuk a beszámolóból, de nézzük most egyesével, melyik üzletágban mi a probléma!

Közszolgáltatás: 2012-es árakon

A lakosság ellátása, vagyis a közszolgáltatás 69,4 (2024: 68,4) milliárd forint adózott veszteséget jelentett tavaly. A Mol megörökölt egy olyan rendszert, hogy kis túlzással, ahány település, annyiféle szállítás, illetve díj működik az országban, egyvalami azonban közös: a díjakat a 2012-es szinten befagyasztotta a Fidesz-kormány. Vicces adalék, hogy 1100 literes kukákig a vállalkozások is a közszolgáltatásban maradtak, vagyis a profitorientált cégek is a 2012-es árat fizetik.

Azt fontos rögzíteni, hogy nem maga a Mohu gyűjti a szemetet, erre van 60-70 alvállalkozója. A rendszeren biztosan lehet hatékonyságot javítani, az egy műszakos járműhasználat helyett vidéken reális a két műszakos, de ezek az optimalizációk nem fogják eltüntetni a 70 milliárdos mínuszt.

DRS: reménytelenül drága a rendszer

A DRS 2025-ben 37,8 (2024: 9,3) milliárd forint veszteséget hozott, tavaly már egész évben működött a rendszer, 2024-ben gyakorlatilag még csak fél évig, ez az ágazat egy hatalmas veszteséggyár.

Jól hangzik, hogy a gyártók fizetnek palackonként 6,9 forintot a Mohunak és 3 milliárd kezelt palackra vetítve ez 21 milliárd forintot megközelítő bevételt jelent, de ezzel szemben áll a gépek üzemeltetése, karbantartása, a palackok elszállítása, a boltok ösztönzése, a válogatás, a tisztítás, a zacskók kihelyezése, az informatikai megoldások üzemeltetése, ami együttesen 70 milliárd forintos kiadás. Döbbenetes, de igaz, hogy

a visszaváltó automaták kihelyezése nagy (mintegy 50 milliárd forintos) beruházás volt, de egyetlen évnyi üzemeltetés is ennél többe kerül.

A sokat emlegetett, vissza nem váltott palackokra beszedett visszaváltási díj, illetve a haszonanyagok értékesítése némi bevételt jelent, de ez meg sem közelíti a költségeket.

Az mindenesetre pozitívum, hogy a 4000 automata kihelyezése után az 50 forintos ösztönzőkkel a palackok visszaváltási aránya 90 százalék körül alakul, mindez környezetterhelési és újrahasznosítási szempontból tényleg jó, csak éppen az alágazat óriási veszteség. A három kinyerhető anyagból egyébként az alumínium önfenntartó, a PET már nem akkora buli, az üvegnek pedig gyakorlatilag nincs értéke.

EPR: drága, de nem jövedelmező

Az EPR rendszerben a gyártók nagyon sokat fizetnek, ha éppen fizetnek a termékeik és a csomagolóanyagok hulladékká válásáért, de elég sok a potyautas is. Ez az alág azért legalább csak 1,8 milliárd forintos veszteséget generált, de még ez is mínuszos. Képzeljük el például, hogy a Temu elhoz Magyarországra egy csomó kínai árut, szépen bedobozolja őket. Vajon a gyártók (elvileg rájuk vonatkozik a fizetési kötelezettség) a kínai hátországból majd bejelentkeznek, hogy fizetnének a papírcsomagolás után? Természetesen nem.

Egy kicsit persze minden összetettebb a hulladékgazdálkodásban, az egyes üzletágak keverednek, a kommunális hulladékba kerül PET is, gyártói, hasznos csomagolóanyag, így, ha a gyártó fizet a palackért, vagy a csomagolásért, de azt a lakossági közszolgáltatásban viszi el a Mohu, akkor könnyen összekeveredik, hogy hol jelentkezik a bevétel, és hol a kiadás, ezt elvileg a belső hulladékanalízis szűri ki.

Mindenesetre a rendszer egyetlen pluszos vonala, az „egyéb”, vagyis vélhetően a cégnek a cégek kiszolgálásán és a haszonanyag-értékesítésen van jövedelme. Ez az „egyéb” pozitív adózott eredmény 2025-ben 61,4 milliárd forint volt.

Minden, amiről eddig beszéltünk, az a folyó működtetés vesztesége volt, de emellett a Mol-csoport vállalt egy csomó beruházást is. Úgy hallottuk mohus forrásból, hogy eddig 82 milliárd forint volt a Mohu összes beruházása.

Ez legnagyobbrészt az automatatelepítés volt, de persze vannak kisebb tételek is (edények, kukák, járművek), ráadásul a cég működéséhez jelentős forgótőkét is kell biztosítani, ha a beruházást, a pénzügyi segítséget és a működési veszteséget összeadjuk, akkor a Molnak úgy 200 milliárd forintba fáj eddig ez az egész.

Felülvizsgálat

Miért ragaszkodik akkor a Mol ennyire ehhez az üzlethez? Egyáltalán nem biztos, hogy annyira ragaszkodik. A Tisza Párt mindenesetre már bejelentette, hogy felül szeretné vizsgálni a 35 éves koncessziót, és mindez – forrásaink szerint – annyira a Molnak sincs ellenére.

A Mohu mint gazdálkodó szerv szempontjából ugyanis az semmiképpen sem jó hír, hogy az újrahasznosítás drágább, mint a lerakás, vagyis minél sikeresebb a cég az EU-s arányok elérésében, az annál többe kerül.

De akkor mi lesz ennek a hatalmas veszteségtermelésnek a sorsa a jövőben? A koncesszió nagyon misztikus, de mint hallottuk, valójában elég egyszerűen felmondhatják a felek (vagyis az állam, illetve a Mol-csoport) a szerződést. A terület Gajdos Lászlóhoz tartozik, vagyis az élő környezetért felelős miniszterhez, de a felek még nem tárgyalnak a jövőről.

Az biztos, hogy a teljesen fragmentált, minden elemében különböző lakossági szemétgyűjtés helyett indokolt lenne valami egységesítés és a 2012-es díjak az azóta bekövetkezett infláció tükrében is korrekcióra szorulnak. Még akkor is, ha valószínűleg nem is népszerű, ha az egy-két ezer forintos havi díjakat hirtelen megemelik.

Az uniós célok adottak, azokhoz továbbra is közelítenie kellene Magyarországnak, de a szolgáltatási minőség és a költségszint két erős szempontja között valamilyen fenntartható modellt kell kialakítani, mert az eléggé irreális, hogy egy magáncég évekig berendezkedjen az évi 50 milliárd forintos mínuszra.

Ki a probléma, ki a megoldás?

A Mol meggyőződése, hogy ő tud nagy rendszereket tervezni, működtetni, szabályozott iparágban dolgozni, tudja vállalni azt is, hogy nem népszerű. A Mol üzletet is lát ebben, de csak hosszú távon. Vagyis szerinte ő a megoldás része lehetne, de a hulladékipari kritikusai rendre inkább a probléma részének tekintik a céget, és azt mondják, hogy drága a vízfej, és hiányzik a szakértelem.

A Mohu továbbra is azt vallja, hogy van értelme országos rendszert működtetni, de azt persze joggal kérdezheti meg az állam, a Mol-részvényes, vagy bárki más, hogy mégis mivel kalkulált a csoport eredetileg, amikor üzletet látott a hulladékban a többé-kevésbé azért ismert paraméterrendszerben.

Javítani természetesen még nagyon sok mindent lehetne Magyarországon. Fontos a szemléletformálás, a pozitív ösztönzés és akár a bírság is, vagy az, hogy a szolgáltatónak legyen joga nem elszállítani a rosszul szelektált szemetet. Nyugaton vannak olyan rendszerek, ahol a lakosságot úgy motiválják (bár eleve sokkal környezettudatosabbak az emberek), hogy az általános szemét elszállítása méregdrága, vagyis anyagilag is jól jár, aki előzetesen jól szelektált.

A következő nagy projekt a szelektív biohulladék-válogatás lehet, 2031-re elkészülhet a már említett százhalombattai HUHA 2 hulladékégető, lehet javítani a válogatók számán, automatizáltságán, de azért valami átfogót is ki kellene találni.

Jelen paraméterek mellett ugyanis az országos rendszer nem fenntartható, de az EU-s célok szempontjából az sem kecsegtetne túl sok jóval, ha megint állami holding próbálkozna, vagy egyszerűen visszakapnák a feladatot az önkormányzatok.