Ha megértjük, hogyan került a NER holdudvarába az állami vagyon, vissza is tudjuk szerezni

„Nem hagyhatjuk szó nélkül az elmúlt évek, az elmúlt másfél-két évtized szabad rablását!” – ezt mondta Magyar Péter a Tisza Párt kongresszusán 2025 nyarán, és megígérte, hogy a leendő Tisza-kormány felállítása után haladéktalanul létrehozzák a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalt, aminek feladata „az elmúlt 20 év során elkövetett, súlyos visszaélések és korrupciós ügyek kivizsgálása, valamint a jogtalanul megszerzett, eltulajdonított, ellopott, elsíbolt közvagyon visszaszerzése” lesz. A Tisza azóta kétharmados felhatalmazással megnyerte a választásokat, így Magyar Péternek a közeljövőben tettekre kell majd váltania ígéretét. A dolgot pedig csak sürgeti, hogy a hírek szerint az Orbán-rendszerhez köthető gazdasági körök már elkezdték külföldre menteni az elmúlt 16 évben megszerzett vagyonukat.

De hogy nézhet ki a gyakorlatban a nemzeti vagyon visszaszerzése? Hogyan lehet visszamenőleges törvényhozás, a jogállam felfüggesztése és hatalmi önkény nélkül elvenni azt, amit az állam amúgy jogilag érvényes szerződések, sokszor gyanús kiválasztási folyamatok és informális háttéralkuk alapján, nem mindig erkölcsösen, de ránézésre legálisan juttatott magánkézbe? Vagyis mennyire és hogyan lehet tényleg visszaszerezni azt a rengeteg közvagyont, ami az elmúlt másfél évtizedben a Fideszhez közel álló magánzsebekbe vándorolt?

Erről beszélgettünk Lendvai András ügyvéddel és Tóth Gábor Attila alkotmányjogásszal, egyetemi tanárral akik még a választások előtt előálltak a saját értelmezésükkel és javaslatukkal. Ezt először a Jogtudományi Szemlében publikált tanulmányukban, majd a Válasz Online-on megjelent cikkükben fejtették ki. Az erről szóló cikk azonban még azelőtt jelent meg, hogy tudtuk volna a választások eredményét. A két jogásszal most a választások után beszéltünk arról, milyen konkrét jogi problémákat kell megoldani, milyen külföldi és magyar minták vannak a vagyon visszaszerzésére, és mire kell odafigyelnie annak, aki a jogállamiság sárba tiprása nélkül akarja megmenteni a NER-es körökbe magánosított közvagyont.

Politikai tulajdon

Lendvai András és Tóth Gábor Attila elmondásuk szerint azért kezdtek dolgozni a „vagyoni igazságtétel” jogelméleti problémájával, mert azt látták, hogy bár sok szó van a politikai diskurzusban erről, magánjogi, alkotmányossági szempontból nem volt átgondolva, hogy ez a NER kontextusában, vagyis inkább a NER utáni világ kontextusában hogyan is nézhetne ki. Egyáltalán, mit jelent az, hogy a nemzeti vagyont vissza kell szerezni, és mit állítunk arról, hogy az hogyan került azokhoz, akiktől visszavennénk? Hiszen ami az Orbán-rendszer alatt zajlott, az retorikailag leírható a Magyar Péter által is használt korrupció, lopás, elsíbolás kategóriáival, jogi értelemben viszont csak viszonylag ritkán.

Lendvai és Tóth a politikai tulajdon fogalmát veszik kölcsön, amelyet Voszka Éva akadémikus-közgazdász alkalmazott az Orbán-rendszer gazdasági viszonyainak leírására. Voszka Éva 2025-ben megjelent akadémiai székfoglalójában ezt az állami- és magánszféra határán álló tulajdonlási formaként írja le, ami államosítás és privatizáció több körén keresztül jön létre. Voszka tanulmánya szerint az államosítás és privatizáció hullámai az állami vagyon közel felét érintették, ennek az érintett vagyonnak pedig több mint 60 százaléka ilyen politikai tulajdonként került új gazdához, vagyis került magánkézbe. A politikai tulajdon viszont egészen máshogyan viselkedik, mint a piacgazdasági magántulajdon.

Állami vagyonból lett politikai tulajdonnak számít mondjuk

• egy ménesbirtok vagy részvénypakett, amelyet alapítványi fenntartásba kerülő egyetemek közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványai kaptak,
• egy állami cég, ami áron alul vagy szinte ingyen került magánkézbe, lásd a Mátrai Erőmű Mészáros Lőrinchez vagy az Antenna Hungária a 4iG-hoz (az állam aztán mindkét esetben sokkal drágábban visszavásárolta a cégeket az államosítás újabb hullámában),
• vagy akár egy olyan állami cég, ami állami pénzügyi segítséggel került egy (elvileg) magánvállalathoz. Ilyenek a hadiipari cégek, amelyeknek a 4iG állami hitelek és tőkeinjekciók segítségével lett többségi tulajdonosa, vagy akár a TV2, amit Andy Vajna az Eximbanktól kapott hitelből vett meg, miközben a cég se exporttal, se importtal nem foglalkozik.
• De Lendvai András szerint ilyen közvagyonnak, vagyonelemnek számítanak az állami és uniós támogatások, az állami tőketranszferek, az évtizedekre szóló koncessziós szerződések, és még sorolhatnánk.

De miben tér el a politikai tulajdon a magántulajdontól? Tóth Gábor Attila sorolja:

• a vagyonátrendeződés önkényesen, nem piaci-gazdasági motivációk szerint zajlik;
• szűk kedvezményezetti körhöz kerül;
• a kedvezményezettek kiválasztása politikai alapon dől el;
• a kiválasztottak kedvezményesen vagy ingyenesen, sokszor állami pénzből jutnak hozzá a vagyonelemekhez, vagy akár egész piacokhoz.

Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a tulajdonosok nem vállalnak valódi gazdasági kockázatot, a valódi kockázatot az állam vállalja az adófizetők pénzéből. Az állam nemcsak abban segített aktívan, hogy a vagyon magánkézbe kerüljön, de abban is, hogy a magántulajdonos ne járjon rosszul, ha az üzlet nem jön be (erre talán a Mészáros Lőrincnek veszteséget termelő, ezért visszaállamosított Mátrai Erőműnél nincs jobb példa). Mivel a politikai tulajdonos ilyen értelemben nem a saját vagyonát viszi a vásárra, „itt semmilyen kockázatot nem vállalnak ezek a szereplők, ami a magánjognak az alapjait kérdőjelezi meg” – mondja Lendvai András.

Mindez az Orbán-rendszer alapvetően kapitalista gazdasági rendszerében hasonló hatással volt, mint a puha költségvetési korlát, amit Kornai János közgazdász annak idején a szocialista rendszer állami vállalatainál írt le, ilyen értelemben pedig az egész nemzetgazdaságra negatív hatással volt ez a folyamat. Egy klasszikus kapitalista piacgazdaságban ha egy cég rosszul dönt, rosszul fektet be, aluláraz, akkor nem jön az állam, hogy kisegítse. „Ha valaki felépít egy irodaház komplexumot, és elszámolja magát, nem veszi meg tőle az állam” – mondja Lendvai, nyilván a Bayer Construct zuglói gigaberuházására és a Tiborczhoz és Garancsihoz köthető Dürer Park irodaházakra utalva.

A magántulajdontól nemcsak az választja el a politikai tulajdont, hogy hogyan kerül magánkézbe, hanem hogy az után hogyan működtetik. Amint Lendvai András magyarázza, a tulajdonjognak a polgári jog szerint három fő tulajdonsága van: a tulajdonos birtokolhatja, hasznosíthatja és hasznosíthatja a tulajdonát, és rendelkezhet vele, dönthet arról, hogy mi történik a tulajdonával. A NER elmúlt 16 évében viszont nagyon sok példát láthattunk arra, amikor a tulajdonosok nem rendelkeztek autonóm módon a tulajdonukkal:

• Andy Vajna halála után a TV2 vagy az általa birtokolt kaszinókoncesszió nem az ő örököseire szállt, hanem más politikai tulajdonosokra (a TV2 esetében Mészáros Lőrincre, amint azt nemrég a vállalkozó is beismerte);
• Spéder Zoltán és Simicska Lajos egykori fideszes oligarchák érdekeltségei megbízhatóan kormányközeli emberekhez kerültek, miután az ő viszonyuk megromlott Orbánékkal;
• több jobboldali üzletember pedig önként és dalolva adta be a médiacégét a KESMA alapítványba, hogy még egységesebben működhessen a kormánypárti sajtó.

Lendvai szerint ez az a jelenség, amit szociológusok Max Weber fogalomkészletével prebendális tulajdonnak neveznek. Ez olyan tulajdon, amit a középkorban vagy kora újkorban a király, a fejedelem vagy a szultán adott az alattvalójának, de amit az uralkodó bármikor vissza is vehetett, ha az alattvaló nem bizonyult elég hűségesnek.

„A közvagyon, közjavak harmadik jellemzője, hogy – még a jelenlegi Alaptörvény szerint is – kezelésük, hasznosításának célja a közérdek megvalósítása, a közös szükségletek biztosítása, természeti erőforrások védelme, a jövő nemzedékek szolgálata. A közérdeken keresztül érvényesülnek a köztulajdon mögötti állampolgári közösség érdekei. A politikai tulajdon kialakulása és hasznosítása nem ezt a közérdeket szolgálja, hanem a politikai tulajdonosok magánérdekét” – magyarázza Lendvai András. „A magyar helyzet további sajátossága, hogy a közvagyon politikai tulajdonná alakítása, hasznosítása nem eseti jelleggel, hanem tömegesen és rendszerszintű folyamatként ment végbe.”

Az ilyen ügyeleteknél, amit a politikai vagy prebendális tulajdon fogalmaival írhatunk le, alappal merül fel a kérdés, hogy egy jogszerű szerződés miként kifogásolható, támadható, az így szerzett vagyon hogyan szerezhető vissza, ha amúgy minden a jog betűje szerint történt.

A magánjog ilyen esetekre használja az általános társadalmi, erkölcsi megítélésben gyökerező alapelveket.

Ha egy ügylet nem felel meg a magánjog alapelveinek – a politikai tulajdon esetében a jóhiszeműség és tisztesség elvének és a nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütköző szerződések tilalmának –, akkor az kifogásolható. Lehet, hogy ezek első hallásra szépelgő elveknek tűnnek, de Lendvai András szerint ezek tételes törvényi szabályok, kikényszeríthető normák, amelyeket a bíróságok vagy hatóságok számon kérhetnek, és amelyeket komolyan kell venni. Az alapelvek megsértésének általános szankciója, hogy az alapelvet sértő jogügylet nem érhet célt. Ez nem csak elmélet. Ilyen érvelés alapján született döntés például a Tocsik-ügyben a 2000-es évek első felében, ahol a 800 millió forintos sikerdíjat eltevő ügyvédet a csalás gyanújával indított büntetőügyben felmentették, a polgári perét viszont elvesztette, és a sikerdíjának nagy részét vissza kellett fizetnie.

Kinek kell bizonyítani?

Persze az Orbán-rendszerre ilyen-olyan műszavakat, elméleteket kitaláló társadalomtudományos irodalommal lassan Dunát lehet rekeszteni. De hogy lesz ebből konkrétan visszaszerzett állami vagyon? – teheti fel a jogos kérdést az olvasó. Nem csak az megértés szépségéért és fontosságáért rugóztunk ennyit a kormányközeli üzleti körökhöz került tulajdon természetén és a magánjogi alapelveken, hanem mert Lendvai és Tóth szerint ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy az új parlament megalapozott, átfogó törvényt alkothasson annak visszaszerzéséről és az új kormány lépéseket is tehessen ezért.

A két jogász úgy gondolja, a politikai tulajdon fentebb leírt tulajdonságai olyan szinten ellentétesek a magántulajdon polgári jogban leírt fogalmával, hogy az így szerzett és így viselkedő tulajdon kilép a nemzetközi alapjogok és magánjog által védett területről.

Éppen ezért lehetne és kellene hozni egy törvényt, ami a fentebb leírt paraméterek mentén körbeírja, milyen vagyonokat nem illet a magánjogi védelem, és azt milyen folyamat, eljárás részeként kell megvizsgálni, és ha kell, visszaszolgáltatni.

Fontos hangsúlyozni, hogy Lendvai és Tóth nem büntetőjogi folyamatként gondolt a vagyonvisszaszerzésre, hanem polgári jogi, magánjogi folyamatra. A büntetőjogi szankciók természetesen alkalmazandók, de a magyar helyzet specialitása miatt meg kellene fontolni a nem bűncselekmény és elítélés alapú szankciós rendszer bevezetését. A büntetőjogi szankciókkal kapcsolatban ugyanis az a nemzetközi tapasztalat, hogy nehezen érvényesíthetők és nagyon rossz hatékonyságúak. Részben azért, mert sokszor nem feltétlenül történt (könnyen bizonyítható) bűncselekmény, a hatóságok lassan vagy egyáltalán nem tudják beszerezni a bizonyítékokat, másrészt mert míg egy büntetőeljárásban egyrészt sokkal magasabb az elvárt bizonyítási szint, aminek meg kell felelni. Éppen ezért az ilyen eljárások sokkal több ideig tartanak és kisebb valószínűséggel sikerülne visszaszerezni az állami vagyont.

Egy magánjogi alapú eljárásban viszont a bizonyítás szintje alacsonyabb, és az érintetteket terhelheti a bizonyítási kötelezettség, hogy támasszák alá, az általuk megszerzett és birtokolt tulajdont magánjogi védelem illeti és tárják fel az erre vonatkozó információkat. Így gyorsabban lehet visszaszerezni a vagyont, cserébe az ilyen eljárások után senki nem kerül például börtönbe, vagyis a társadalom igazságérzetét talán nem annyira elégíti ki. Arra továbbra is megmarad a büntetőjog.

Tóth Gábor Attila szerint ezt úgy kell elképzelni, mint egy olyan vagyonosodási vizsgálatot, amely sok országban létezik: ha valaki hirtelen meggazdagszik, és ez nincs összhangban az adóbevallásával, akkor vagyonosodási eljárást indíthatnak, amiben az eljárás alá vont személynek kell bizonyítani, hogy ez a vagyonnövekedés jogszerű forrásból származik. Hasonló történhetne a vagyonvisszaszerzési eljárásokban.

A bizonyítási teher megfordítására még jobb példa Lendvai és Tóth szerint a devizahiteles rendezés, ahol az állam felállított egy vélelmet, hogy amely szerint a szerződések egyes részei tisztességtelennek minősültek, a bankoknak pedig az állammal szemben kellett bizonyítaniuk, hogy a szerződések megfeleltek a jogi alapelveknek. Az eljárások végén 4-500 ezer szerződésről állapították meg, hogy tisztességtelenek. A bizonyítás szempontjából hasonlóan nézhetne ki a vagyonvisszaszerzési eljárás, amelyben a kérdéses, a magántulajdon elveinek ellentmondó tulajdonszerzésben érintetteknek nyilvános eljárásban, az állammal szemben kellene bizonyítaniuk, hogy a vagyonuk nem politikai tulajdon, vagyonszerzésük megfelelt a magánjog alapelveinek.

Hogy a „vagyoni igazságtétel” – ahogy Tóth Gábor Attila és Lendvai András hivatkozik rá – nem annyira egyfajta büntetőjogi eljárás, hanem inkább polgári jogi folyamat lenne, azt a mintául szolgáló hasonló külföldi vagyonvisszaszerzési eljárások és rendszerek is megerősítik. Az egyik legfontosabb inspiráció az UWO, azaz Unexplained Wealth Orders nevű intézmény vagy eszköz, amelyet először az Egyesült Királyságban vezettek be 2017-ben. Ez lényegében egy olyan folyamat, amelyben a bíróság arra kötelezhet valakit, akiről feltételezhető, hogy valamilyen bűncselekményen vagy korrupción jutott komoly vagyonhoz – például egy arab milliárdost vagy posztszovjet oligarchát, aki egyszer csak megvesz egy palotát valahol Londonban – hogy bizonyítsa be, legális úton, legális jövedelemből jutott a vagyonához. Ebben az eljárásban is fordított a bizonyítási teher, tehát nem az államnak, hanem az érintettnek kell bizonyítania, hogy minden rendben van. Ez nem képezi egy büntetőeljárás részét, cserébe sokkal hatékonyabb abban, hogy visszaszerezze a jogellenesen szerzett vagyont.

Anglián kívül vannak UWO rendszerek Ausztráliában, Kenyában, Mauritiuson, de Svájcban és Szingapúrban is. Az UWO rendszerek minden esetben az adott állam alkotmányos rendjéhez, jogrendszerének alapelveihez és a megoldandó helyzethez igazodó jogpolitikai célokhoz igazodnak.

Lendvai és Tóth lényegében egy ilyen UWO törvényre tesznek javaslatot, egy ilyen rendszert alapoznak meg a tanulmányukban.

A jogállamot nem szabad feladni

Tóth Gábor Attila és Lendvai András hangsúlyozza, hogy a vagyoni igazságtétel akkor lehet korrektív jellegű, akkor tud igazságot tenni, ha nem megy szembe a jogállamiság elveivel, nem lesz önkényes vagyonelkobzás. Felmerül viszont a kérdés, ha egy, a jövőben meghozott törvény alapján indulnának eljárások az Orbán-rendszer gazdasági haszonhúzói ellen, akkor az hogyan nem minősül majd visszamenőleges törvénykezésnek, és tiporja így sárba a jogállamiságot.

Tóth Gábor Attila szerint azért nem fenyeget ez a veszély, mert az általuk javasolt törvény nem állapít meg új jogi normát, amit számon kérne embereken. Egy ilyen törvény és az arra épülő eljárások csak olyan normákat kérnek számon, amelyek már korábban is részét képezték a magánjognak, és akkor is érvényben voltak, amikor az eljárás alá vont tranzakciók megtörténtek, csak az állam akkor ezeket nem volt hajlandó számon kérni és betartani. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, és fontos lesz a jogállamiság elveit betartani, mert az alkotmányjogász szerint hirtelen minden eljárás alá vont NER-es üzletember fölfedezi majd a jogállamiságot, és erre, valamint a magántulajdon védelmére és a szerződés szabadságára hivatkozva azt mondják majd, hogy az eljárás ellenük alaptalan. Ez viszont Tóth szerint rosszhiszemű és alaptalan kifogás, amit, ha jól van kialakítva a vagyonok visszaszerzésére szolgáló folyamat, könnyen el lehet hárítani.

Fontos viszont még, hogy a két jogász által elképzelt eljárás nem járhat azzal sem, hogy mondjuk az állam elvonja Tiborcz István vagy Mészáros Lőrinc teljes vagyonát, sőt, azzal sem, hogy a cégeik az eljárás miatt tönkremennek.

Az államnak a vagyonvisszaszerzési eljárások alatt is biztosítania kell tudni, hogy az eljárás alá vont cégek tovább tudnak működni, bár a vagyonukat ideiglenesen befagyasztják, és a vagyon feletti felügyeletet átveszik. Ezt az az európai uniós vagyonvisszaszerzési irányelv is elvárja, amelyet amúgy idén novemberig kell implementálnia minden tagállamnak, és ami szintén az új kormány segítségére lehet az eljárásokban. Akkora cégekről van adott esetben szó, amelyek nem állhatnak le egyik pillanatról a másikra, mert akkor fontos szolgáltatások esnek ki és/vagy rengeteg ember elveszíti a munkáját. Egy leendő vagyonvisszaszerzési hatóságnak tehát tudnia kell nyomozni, de egy csődbiztoshoz hasonlóan biztosítania is kell a cégek működését közben, és meg kell tudnia akadályozni azt, hogy a kérdéses vagyonokat kimentsék a cégekből.

Külön kérdés, hogy a hatóság hogyan állapítja majd meg, hogy a kérdéses cég értékének mekkora része származik az állami vagyonból, amihez pedig vállalatértékelésben képzett közgazdászokat kellene majd foglalkoztatnia a vagyonvisszaszerzési hivatalnak, akik képesek a szükséges értékelési modelleket kidolgozni és alkalmazni. Az ingyenes és áron aluli közvagyonból származó juttatások ugyanis Lendvai András szerint tekinthetők olyan „tőkebefektetéseknek”, amelyek a cégek vagyontermelő képességében és értékében kimutathatók. Ez egy nehéz feladat, de szükséges ahhoz, hogy ne önkényes és támadható vagyonelkobzásba menjen át a vagyoni igazságtétel.

Hogy a gyakorlatban hogyan néz majd ki a vagyonvisszaszerzés folyamata, azt majd a kormányalakítás után megtudjuk, Lendvai és Tóth is hangsúlyozza, hogy az ő elképzelésük csak az alapjait fekteti le egy lehetséges és kívánatos vagyonvisszaszerzési, vagyoni igazságtételi megoldásnak. A végleges megoldás lehet, hogy hasonlít majd arra, ahogyan a Tisza-kormány megpróbálja visszaszerezni az állami vagyont, de ha nem, akkor is megmutatja, milyen dilemmákkal, milyen problémákkal kell megküzdenie azoknak, akik ezen dolgoznak majd a közeljövőben. A két jogász szerint az alapok tisztázása nélkül sem a múltra vonatkozó vagyoni igazságtétel, sem a piacgazdaság jövőbeli egészségesebb működése nem képzelhető el.