Jön az iráni sokk durva szakasza: hirtelen fogyni kezdtek a tengeren utazó olajkészletek

Negyedik hetébe lépett az iráni háború. Az Egyesült Államok, Izrael és természetesen Irán is folyamatosan egyre durvább fenyegetőzéseket fogalmaz meg, elsősorban arról, hogy miként pusztítják el egymás energetikai infrastruktúráját. Irán minden fontos infrastruktúrája veszélyben van, hiszen

• Izrael támadást hajtott végre a Dél-Parsz gázmező ellen;
• az Egyesült Államok csapásokat, sőt akár „elfoglalást” helyezett kilátásba az iráni olajexport 90 százalékát felügyelő Hárg-szigetre; illetve
• az ország erőműveire vonatkozóan is érkezett ultimátum, igaz, ezek megtámadását Donald Trump amerikai elnök egyelőre elhalasztotta.

Irán eddig egyáltalán nem szeppent meg, hanem inkább csak fokozta támadásait izraeli, katari, szaúdi, iraki, emírségekbeli célpontok ellen, és olyan támadóeszközöket próbálgatott, amelyek bőven elérhetik akár Európát is.

A helyzet hamar eszkalálódott tehát, amivel minden fél eléggé rosszul jár, és egyelőre nyoma sincs a békülésnek. A legtöbbet Irán, sajnos főleg az iráni nép szenved, az USA-t a globális kín és a magas olajár zavarhatja, Izrael helyzete annyiban jobb, hogy bár a három nagy tengerparti olajközpontja (Haifa, Eilat, Askelón) is támadható, de az izraeli légvédelem elég erős, és Izrael maga nem a térségből vesz olajat, hanem Azerbajdzsánból, Kazahsztánból, Oroszországból és Gabonból.

Hozzá kell tenni, hogy az iráni iszlám forradalom előtt Izrael és az Egyesült Államok is sokat üzletelt Iránnal, Mohammad Reza Pahlavi, a gyűlölt iráni sah uralma alatt (különösen az 1970-es években) az olajért fegyvert elv jegyében Irán főleg a mai támadóinak adott el olajat és vásárolt rengeteg fegyvert.

Irán az alternatívákat is kiiktatja

Magyarország kapcsán gyakori vád, hogy túl lassú az orosz energiaiparról történő leválásban, az elmúlt négy évben, a háború intenzív szakaszának megkezdése óta nem történt elég lépés a földgáz- vagy az olajdiverzifikációért. Ha ugyanezt a lassúságra vonatkozó kritikát a közel-keleti térség felé fordítjuk, jogos felvetésnek tűnik, hogy amennyiben legalább fél évszázada ismert a Hormuzi-szoros problémája, akkor a térség hipergazdag államai miért nem építettek olyan vezetékeket, amelyek kikerülik a kockázatos, mert a kiszámíthatatlan Irán által felügyelt, szűk tengerszorost.

Irán maga amúgy elképesztően pontosan tudja, hogy hol tud fájdalmat okozni, vagyis az alternatív infrastruktúrákat is támadja. De amíg a finomítók elpusztításával dollármilliárdos kárt tud okozni, amit akár csak hosszú évek (ráadásul csakis békés évek) alatt lehet helyreállítani, addig a vezetékek elleni támadások általában kevésbé eredményesek, mert azok jó esetben a föld alatt haladnak. Ráadásul ebben a térségben nem is olyan bonyolult egy vezetéket a földfelszín, de nem sokkal a földfelszín alá építeni, a domborzati viszonyok nem okoznak nehézséget, ahogyan az sem, hogy túl sok lenne a sűrűn lakott terület.

Szépen lassan kifogyunk

Ezekre az alternatív infrastruktúrákra mindjárt kitérünk részletesebben is, de előtte egy olyan jelzésről, amelyet az Erste Market blogon lehetett március 23-án olvasni.

A világ egyik legfontosabb konténerfigyelő portálja, a Vortexa (amely egyben meghatározó olajkereskedelmi elemzőház is) nagyon pontosan bemutatta, hogy mekkora a tengeren lévő kőolaj mennyisége. Annak, hogy az olaj a tengeren van, két oka lehet: vagy éppen tranzit zajlik, vagyis úton van egy tanker, vagy egyszerűen parkoltatják, például olyan országok, amelyek szankciós tilalmak alá esnek. Korábban, amikor ilyen okokból Irán és Oroszország sem eladni, sem a szárazföldön tárolni nem tudott, hajókon tárolt sok olajat, amelyek gyakorlatilag vagy egy kikötőben parkoltak, vagy olykor bolygó hollandiként járták a tengert.

Amióta azonban az Egyesült Államok – érzékelve a válságot – enyhítette az orosz és enyhíteni tervezi az iráni olajra vonatkozó szankciókat, a hajók tartalmát el lehetett adni, így most elképesztő ütemben zuhan a tengeren úton levő olajmennyiség. Az Ural olaj hirtelen nagyon meg is drágult, szintén 100 dollár fölé kúszott a hordónkénti ára, sőt olykor a brent-jegyzések fölé került.

A világ egyszerűen felismerte, hogy máshogyan nem lehet a naponta kieső mintegy 10 millió hordó olajat pótolni, így gyorsan kiszippantotta a tengereken levő mennyiséget. Ha ez a folyamat lezárul, akkor várható és még szembetűnőbb lesz az aktuális kínálati hiány, egy újabb felszúrás várható az árban, igaz, ha már 140-160 dollár lenne egy hordó olaj, az már olyan szint, ahonnan visszaeshet a kereslet. Újabban egyébként a piaci szereplők azt mesélik, hogy bár van egy hivatalos ára a brent olajnak hordónként, aki megszorul, és nem szeretné leállítani a finomítóját, van, hogy már ennél is sokkal magasabb áron, akár 15 dollárral is a hivatalos benchmark fölött kap csak olajat.

A Reuters által is feldolgozott jelenség, vagyis a keresleti oldali összeomlás, az úgynevezett demand destruction a kerozinpiacon már érzékelhető, de gond van a tengerjáró hajók által használt tanker oil, vagy nehéz fűtőolaj, más néven tengeri fűtőolaj piacán is (ami nem keverendő össze a heating oil piaccal – magyarul az is fűtőolaj, de azt a mezőgazdaságban, vagy fejletlenebb országokban az olajos erőművekben, vagy a háztartási olajkályhákban használják).

Hogyan lehetne védekezni a krízis ellen? A térség országai közül az Egyesült Arab Emírségeknek van egy a Hormuzi-szorost kikerülő belső vezetéke, amely a háború előtt 1 millió hordós volt, de ma már arról szólnak a hírek, hogy napi 1,8 millió hordóra is növelhető a szállítás (kondenzátumokkal, síkosítókkal). Más kérdés, hogy Irán már támadta a vezeték végpontját Fudzserjában.

Szaúd-Arábia a korábbi 1 millió hordó kihasználtsággal ketyegő, de amúgy 7 millió hordó kapacitású kelet–nyugati vezeték használatát elég hamar felnyomta 6 millió hordóra, de hamarosan 7 millió hordó szállítás is elérhető lesz, és a vezeték – bár kapott már támadást – eddig megbízhatóan működött is.

Irak viszont lezárt

Ezeken kívül Irakból (Kirkuk felől) a törökországi Ceyhan kikötője felé is van egy vezeték. Sőt, valójában ez két vezeték, az egyik 1,1 millió hordó/nap kapacitású, a másik 0,5 millió hordó/nap kapacitású, csak ritkán működnek. Kirkuk egy egymilliós város, ahol a lakosság zöme nem arab, hanem türkmén és kurd, de Irak központi régiójához tartozik. A viszonylag nagy belső autonómiájú Iraki Kurdisztán nagyon bízott abban, hogy az Iszlám Állam ellen vívott hősies küzdelme miatt megtarthatja magának, de miután a kurd pesmerga hadsereg a szunnita szélsőségeseket legyőzte, az iraki központi hadsereg felbátorodott, azonnal rátámadt a kurdokra, és visszavette a várost. Vélhetően leginkább azért, mert Kirkuk környéke bővelkedik olajban.

Az elmúlt egy évtizedben a Kirkuk–Ceyhan vezeték ritkán működött, mert állandó szabotázsakcióknak volt kitéve. Tavaly szeptemberben aztán végre megegyezett Irak, Iraki Kurdisztán és Törökország, aminek nyomán elindult itt a szállítás. Viszont a 970 kilométer hosszú vezeték annyira közel halad Iránhoz, és az irániak állandóan támadják Iraki Kurdisztán fővárosát, Erbilt is, hogy a vezeték üzemeltetői jobbnak látták, ha most megint nem szállítanak.

Ceyhan, a török végpont amúgy egyre fontosabb olajipari logisztikai központ, hiszen ide fut be az a Baku–Tbiliszi–Ceyhan (BTC) vezeték is, ami Azerbajdzsánból hoz olajat. Ez a vezeték 1 millió hordó kapacitású, de mivel 1768 kilométer hosszú, ahhoz, hogy a túloldalon kijöjjön az olaj, 10 millió hordóval kell feltölteni a csövet. A három felsorolt kerülőút mellett a térség többi termelője, Bahrein, Katar, Kuvait viszont egyáltalán nem tudja elkerülni a szorost.

A szorosok problémája

Mint arról a Visual Capitalist látványos infografikája is beszámol, valójában a Hormuzi-szoros még nem is a legnagyobb szűkület a világ olajkereskedelmében. Ezek a legfontosabbak:

Természetesen a legtöbb szoros körül békés államok helyezkednek el, de valójában időről időre felmerülnek még ilyen helyeken is a terrortámadások vagy lezárások. A Malaka-szoros az Indiai- és a Csendes-óceánt köti össze, ez a Malajzia és Indonézia között elhelyezkedő szoros a Kelet-Ázsiába irányuló olajszállítás elsődleges szűk keresztmetszete, vagyis jó eséllyel, ha a Hormuzi-szorosból kijut az olaj, és Kínába, Japánba, Tajvanra vagy Dél-Koreába tart, akkor itt is áthalad. A Jóreménység-fok Afrika déli partjainál fekszik, a jelentősége azzal nőtt meg, hogy a globális teherforgalom hatalmas kanyarral sokszor kikerülte mostanában a húszik által támadott Vörös-tengert.

A Dán-szoros kulcsfontosságú a Balti-tengerről induló orosz olajkivitel számára, olykor itt is felmerült, hogy milyen egyszerű lenne az orosz olajexport korlátozása, de azért Dánia sohasem vette a bátorságot, hogy megállítsa az orosz hajókat. Oroszország amúgy is hatalmas, vagyis át tudja csoportosítani az olajexportját más kikötőkbe, de a nyugati szankciók hívei gyakran álmodoztak arról, hogy amennyiben Dánia korlátozná az északi-tengeri orosz kikötőkből (Uszt-Luga, Primorszk), míg Törökország korlátozná a Fekete-tenger kikötőiből (Novorosszijszk, Tuapsze) induló orosz olajforgalmat, akkor Oroszországnak csak a Csendes-óceán nagy kikötői (Vlagyivosztok, Nahodka, Szahalin) maradnának meg.

A Szuezi-csatorna és a Sumed (Szuezi-Mediterrán) kőolajvezeték szintén meghatározó, amely Egyiptomban, a Vörös-tenger legészakibb pontjától a Földközi-tengeren található Alexandriáig fut. A Báb-el-Mandeb-szoros szintén a térségben található, mivel a Vörös-tengert az Ádeni-öböllel köti össze, itt is előszeretettel támadtak a húszik. A Török-szoros pedig a Fekete-tengert a Földközi-tengerrel integrálja, így az orosz, illetve az azeri olaj fontos kijárata.

Kínának is fáj

A nemzetközi elemzők újabban eléggé pesszimisták. Azt mindenki érzékeli, hogy elég hamar rendkívül intenzív károkozásba fordult a konfliktus, amelynek áttételesen van egy amerikai–kínai aspektusa is. David Woo, a saját magáról elnevezett elemzőház vezetője szerint a kínaiak nagyon megijedtek, miután egyik fontos olajbeszállítójuk, Venezuela vezetőjét gyakorlatilag minimális erőhasználattal lekapták a térképről az amerikaiak.

Irán esetében nagyon segítik a kínaiak a másik fontos olajbeszállítójukat. A Hormuzi-szoros feletti felügyelet mindenkinek élet-halál kérdés, hiszen ahogyan Vali Reza Naszr iráni–amerikai akadémikus, a Johns Hopkins Egyetem professzora megfogalmazta, a perzsák több ezer éve a legfontosabb népnek gondolják magukat a térségben, de 100 éve azt érzik, hogy folyamatosan alázzák őket. Robert Pape, a Chicagói Egyetem politikatudományi professzorának szimulációja szerint így eléggé nehezen képzelhető el a konfliktus lezárása szárazföldi ütközet nélkül.

Bár lehet, hogy az amerikai csapatok nem próbálják meg felvenni a harcot a speciális domborzati viszonyok mellett a nagy létszámú ellenséggel (így a közel 200 ezer rendkívül eltökélt forradalmi gárdistával), a Hormuzi-szorost kontrolláló Kesm-szigetre, vagy az olaj-infrastruktúrát magában foglaló Hárg-szigetre azért küldhetnek katonákat, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat.