Milliárdokért vették a krumplit, és még nem sejtették, mi az a kvadrillió

Nyolcvan éve dúlt a történelem legnagyobb inflációja, a pengőé. Az előző magyar fizetőeszköz mélyrepülése 1945 augusztusában kezdődött, 1946. augusztus 1-jén pedig az új forint 400 ezer kvadrillió pengőt ért, amit 29 darab nullával lehet kifejezni.

Negyvenhat tavaszára már Dunát lehetett volna rekeszteni az ilyen viccekkel: „30 deka sült tök ára 40 deka pengő”. Pedig hol volt még július vége, amikor a trillió milliárdszorosa egy kiló tökben öltött testet – azaz öltött volna, ha bárki elfogadja a billpengőst. Színekben számolt az ország, piros, kék és lila papírhalmokban, és sóban, tojásban, ecetben, tűzifában.

Az utolsó címlet: a 100 millió B-pengős

A Szegedi Népszava című lap például 1946. július 1-jén 50 billió pengőbe került – ekkor egyszerűsítették a billiót „B”-re. Négy nap múlva már adópengőben tüntették fel az árát, és úgy 20 ezret ért. Aztán másnap csak azt írták a fejlécére, hogy az ára „78 kék”, egy nappal később pedig már ezt: „240 kék”. Megjelent az utolsó inflációs bankjegy, a 100 millió B-pengős. A közönséges pengővel ekkor már senki nem törődött, csak a januártól bevezetett adópengő számított. Elszámolási egység volt, de aztán már az is elkezdett pénzként romlani, így hát a lap ára 30 ezer adópengőről 12 nap alatt 2 millióra ugrott július 28-án.

A Győri Munkás című napilap július 31-én 20 millió adópengőt ért, és másnap különös álomból ébredt a dolgozó, mert a fejlécén ez állt: „40 fillér”.

Kakasért használt ruha, pelenkáért sárgabarack

A győri piacon 1946 májusának utolsó hetétől számoltak milliárdban. A tejföl 4 milliárdba került, a kakas 12-be, június végén pedig a vármegyének havi 4 billiós segélyt utalt ki gyógyszerellátásra a Népjóléti Minisztérium, amit az alispán visszaküldött, mert 2 aszpirinre volt elég (Győri Munkás, 1946. jún. 28.). A kiló kenyér 1945 augusztusában 6 pengő volt, októberben 27, november végén 135, 1946. január elején 700, a hó végén 7000, május elején nyolcmillió, május végén háromszázhatvanmillió, júniusban pedig már ötmilliárd-nyolcszázötvenmillió.

A csencselés hivatalos formává lépett elő, július elején egy kakasért 1 használt blúzt adott valaki a győri piacon, 1 gúnárért 2 pár kötött harisnyát, 6 cigarettáért 1 kiló zöldbabot, 2 pelenkáért 7 kiló sárgabarackot.

„A pénzzel csak »huszonegyeztünk« tizenhat évesen a kocsmában”

– mesélte a 96 éves győri építész, Války István, aki a saját termesztésű alma 20 kilójáért egy liter pálinkát kapott a piacon. A kocsmáros eladta és hússal fizetett, mert feketén disznót vágott.

De miért nekünk jutott a legsúlyosabb infláció?

Prof. em. Honvári János gazdaságtörténész szerint egy háború még a győztes és a semleges államok számára is inflációt okoz, mert kevés a forgalomban lévő áru, de sok a pénz. A háború idején indult infláció a háború után vett nagy lendületet, amikor a gazdaság összeomlott. Ha minden körülményt mérlegre helyezünk, a magyar gazdaság volt a legkedvezőtlenebb helyzetben. Ugyanis:

• Az ipar a korábbi kapacitásának 20-25 százalékát teljesítette. Nem ment tönkre a 75-80 százaléka, de a megmaradt kapacitásokat sem lehetett kihasználni, mert hiába működhetne egy üzem, ha nincs villany, mert nem tudnak szenet szállítani – hiszen megszűnt a vasúti közlekedés, és romokban állnak a hidak. Viszont épp e szűk keresztmetszetek miatt a helyreállítás viszonylag gyorsan megtörténhetett a jól irányzott beruházásoknak köszönhetően.
• Nem tudtak termelni a parasztok. Az 1944 szeptemberétől ’45 áprilisáig itt lévő front miatt elmaradt a szántás-vetés, a földet lövészárkok tették használhatatlanná, és a földművelők nem mertek kapálni a robbanásveszély miatt.
• Ehhez képest drámai mértékű tőkekivonást szenvedett el a gazdaság, másfél millió szovjet katonát – és a Szövetségi Ellenőrző Bizottságot – el kellett tartani, és ott volt a 300 millió dolláros jóvátétel, amelyből 200 millióval a Szovjetuniónak tartoztunk. A magyarországi német – vagy annak tartott – vagyon jóvátételként a Szovjetunióhoz vándorolt, és később a magyar kormány kénytelen volt visszavásárolni.
• Támogatást viszont nem kaptunk. Bár Ausztria is nagyon nehéz helyzetben volt – a bombázások súlyosabban érintették –, a megszálló nyugati hatalmak révén jelentősebb segítséget kapott, a háborúban kevésbé érintett államok által 1943-ban létrehozott UNRRA alapból 150 millió dollárt, míg Magyarország csak 4 milliót kötszerre, élelmiszerre. Az is könnyített a szomszédos állam helyzetén, hogy a nyugati megszállók tulajdonába került német vagyonról az USA végül lemondott, átengedve azt – ellentétben a Szovjetunióval.

Mire a pékhez mentél, eltűnt a béred

Több próbálkozást tett a magyar kormány az infláció lassítására, már 1945 decemberben kivonta a forgalomban lévő pénz kétharmadát, mégpedig huszárvágással: a lakóknak be kellett sétálni a postára, trafikba, hogy az 1000 pengős és az e feletti bankjegyekre háromszor magasabb összegű bélyeget ragasszanak. A nullák levágása ideig-óráig megállította a napi áremelkedés ütemét. Próbált belépni a kormány 1945-46-ban a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba is, de ezt sem az orosz, sem az amerikai hatalom nem akarta.

A legfontosabb, inflációt lassító intézkedés az említett adópengő bevezetése volt 1946. január 1-jétől. Ennek értékét sima pengőben naponta állapították meg, így igyekeztek az inflációval lépést tartani. Eleinte az állammal szembeni tartozások fizetésére, a betétek és hitelek nyilvántartására szolgált, de ahogy fizetési eszközzé vált, romlani kezdett. 1946. május közepétől már hetente, június végén pedig már hetente kétszer adópengőben kellett kiadni a bért.

Ám a fizetés már reggelre elvesztette vásárlóértékét, a pékségnél sokan némán álltak ki kosarukkal a kígyózó sorból, látva az új árat. A romlás már a tél végén gúnyt űzött a jegyrendszerből. Mire a kiskereskedők összeszedték a vásárlók által leadott jegyszelvényeket a gyufára, addigra háromszor került többe a közellátási hirdetményben szereplő árnál, így jóval kevesebb jutott belőle. Pedig simogató lehetett pár napig tudni, hogy bár nincs se tüzelő, se burgonya, se cigaretta, de ha mégis volna, akkor lenne mivel meggyújtani (Dunántúli Szabad Nép, 1946. febr. 27.).

Jött a forint, díszítették a kirakatokat

Hinni sem merte a vevő július végén, hogy az adópengőt hamarosan nem sóba vagy ecetbe, hanem forintba lehet fektetni. A boltos pedig azt, hogy szombaton nem kell futárt meneszteni a győri piacra, hogy megtudja a tojás árát, mert az volt úgymond az inflációs valuta, ami alapján legalább órára lehetett kalkulálni. A belvárosi utcákban a kirakatokat rendezték, díszítették, és hirdetéseket adtak fel a forint beharangozására.

Az új pénz bevezetésének előfeltétele volt, hogy hazatérjenek az MNB Ausztriába, majd Frankfurtba szállított aranytartalékai, de még inkább: hogy meginduljon az áruforgalom, ami nélkül újrakezdődött volna az infláció. Ezt elősegítette többek között, hogy a Szovjetunió engedett a jóvátételből.

Az első 1 és 10 forintosok július 27-én érkeztek a nemzeti bank győri fiókjának pincéjébe, innen látták el Mosonmagyaróvárt, Pápát, a gyárakat. Új adójegyet már nem nyomtak, de még hiányzott a váltópénz, így eleinte az adópengő helyettesítette a fillért. Vagyis 100 millió adópengő 50 fillér volt, és a megutált pénznem két hónapig megmaradt a forint bevezetése után.

Ötödére zuhant a háború előtti reálbér

A kezdeti eufóriát gyorsan beárnyékolta a romló életszínvonal. Persze a pengőt fellélegezve söpörték a kukába, de a háború előtti reálbértől jócskán elmaradtak az újonnan kialakulók.

Ez tudatos óvintézkedés eredménye volt, mint ahogy az is, hogy 1946 augusztusában nem nyomtak még sok bankjegyet – annyit sem, amennyi a megmaradt árukészlet forgalmazásához szükségesnek bizonyult. A forintszűkének köszönhetően az illegálisan kint lévő aranykészlet egy része is bevándorolt az MNB tartalékába, mert aranyért forintot lehetett kapni.

A forintárakat az 1939. augusztusi pengőáraknak átlagosan 4,7-szeres szorzatában állapították meg. A parasztok jártak a legrosszabbul, mert a búzát ennél jóval alacsonyabb, kétszeres szorzóval számolták, tehát egy mázsa búza korábban 20 pengő volt, most 40 forint. Az iparcikkeknél ötszörös volt a szorzó. Az életszínvonalat pedig alacsonyan tartották, a tisztviselők például ugyanannyi forintot kaptak hó elején, mint amennyi pengőt 1939-ben, holott ötször annyi felelt volna meg a régi fizetés reálértékének. Ez volt az ára annak, hogy ne induljon meg újra az infláció.

Az első napokban még a kifizetéssel is probléma akadt, többek között a győri vagongyárban, ahol az első bérhétre csak 15 forint előleg jutott. Ott is, és több üzemben törtek ki már az év elejétől spontán sztrájkok a munkabér és az ellátás miatt, a forint bevezetését követő „vadsztrájknak” akkor lett vége, amikor közölték a dolgozókkal, hogy Budapestről elindítottak Győrbe 60 ezer forintot – mondta Honvári János.

Augusztustól csak hatósági jegyre adhatták a kenyeret, napi 20 deka volt a fejadag, a nehéz fizikai munkát végzőnek még egyszer 20 deka járt. Dübörgött a nyomor motorja, és a „halál a feketézőkre!” lett a hatalom ismert jelszava. A vakmerőbbek csempészett élelmiszerből szerzett schillinget, dollárt rejtegettek. Augusztustól valóban halállal fenyegették az arannyal, valutával üzletelőket, a valutaügyeket az uzsorabíróságok 3 napon belül letárgyalták, 10 évig terjedő fegyház volt elvben a minimum.

Volt, aki továbbra is cserélni akart

A forint Győrben a hetipiacon debütált látványosan 1946. augusztus 3-án. Először zavarban voltak az eladók, mert csak a nap végére osztották ki az irányárakat feltüntető táblákat, és nem tudták, mennyit kérhetnek. Okkal tartottak az árdrágítás vádjától, mivel augusztus 10-én meg is születtek a Győri Törvényszék uzsorabíróságának akkori, első ítéletei: 3 hónap fogházat kapott egy asszony, aki 2 forintot kért az 1,80-ra taksált tejért.

A forint életbelépésekor 1 kg kenyér 0,96 Ft, 1 kg sertéshús 3,60 Ft, a gyufa 0,28 Ft, a burgonya 0,43 Ft, 1 kiló vaj 25 Ft volt. A borsó 1 Ft, a zöldbab 26–40 fillér, a tök 10 fillér, és csak elégedett ember volt az augusztus 3-i piacon. Kivéve egy idős gazdát, aki továbbra is csak sóért lett volna hajlandó cserélni a tűzifáját, és nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy rosszul járna a cserével. Végül fejcsóválva fogadta el a forintot. (Dunántúli Szabad Nép, 1946. aug. 4.)