Magyar bankokat használt Izrael legnagyobb piramisjátékosa, hogy a befektetőktől rabolt tízmilliárdokat Montenegróba menekítse
Michael David Greenfield, Mike Ben-Ari, Maxim Danilov, David Jovic: amerikai, izraeli, montenegrói és szerb nevek, amelyek valójában egyetlen bűnözőt takarnak. Mivel a hivatalos dokumentumokban elsősorban a Michael David Greenfield (vagy rövidítve MDG) név szerepel, írásunkban mi is ezt a verziót használjuk.
Greenfield, vagyis Izrael történetének legnagyobb kárt okozó piramisjáték-csalója ezer vagyonos embert vert át, döntően izraelieket, de vannak az áldozatok között amerikaiak, távol-keletiek, európaiak, dél-afrikaiak, illetve hat magyar állampolgár is.
A bűncselekmény teljes kárértéke eléri a 200 millió dollárt, ami forintban 66 milliárdot jelent.
A piramisjáték (más néven pilótajáték) alapstruktúrája mindig ugyanaz: valaki remek hozamokat, kiváló befektetési lehetőségeket kínál, de valójában nem képes az ígéretekben megfogalmazott megtérülést kitermelni. Ám ha híre kel a csodabefektetésnek, az új beszállók pénzéből lehetőség van fenntartani a látszatot, és a korai kiszállókat kifizetni. A piramisjáték előbb vagy utóbb végül mindig összeomlik, és külön érdekessége, hogy akkor sem működik, ha nem jön új pénz (akkor nincs miből hozamot fizetni), de akkor sem, ha nagyon megrohamozzák a befektetők a rendszert (ilyenkor hamar olyan kifizetési igény keletkezik, ami lebukáshoz vezet).
Az alapműködés tehát mindig ugyanaz, de ezen belül sokféle verziója lehet a piramisjátéknak. Vannak összetett esetek, amikor valaki tényleg befektet és a kezdeti sikerek után a rosszabb teljesítmény idején már nem szeretné elengedni a történetet. Charles Ponzi például – akinek nevéből a pilótajátékok egyik alfajának angol elnevezése (Ponzi-scheme) származik –, kezdetben látott egy valós árrést az olasz és az amerikai portóbélyegek között, ezen tudott is keresni, ám amikor a kiskaput bezárták, már nem tudott leállni. Vannak, akik valamilyen termékbe csomagolják a piramisjátékot (befektetési arany, önkéntes szén-dioxid kvóta, autóra festett hirdetések), de általában elég hamar kipukkadnak a lufik, a csalók pár jó év után lebuknak. Albániában egy egész ország roggyant bele egy ilyen játékba, de néhány visszafogottabb csaló akár évtizedig is bírta, ilyen lesz történetünkben Michael David Greenfield, de ilyen volt a műfaj koronázatlan királya, Bernie Madoff, sőt, a magyar Bróker Marcsi is.
Az átverés minősége is nagyon eltérő, a skála egyik végén ott vannak a kockás füzetekkel, a széfekkel, a nejlonzacskókkal operáló botcsinálta pénzkezelők, akik jellemzően naiv, pénzügyi ismeretekkel egyáltalán nem rendelkező embereket tudnak átverni. De akadnak profinak látszó elkövetők is bőven, a műfaj királya, Bernie Madoff egyenesen sztárbefektetőnek számított, történetünk főszereplője, MDG pedig valóban bankár volt valaha, aki a megtévesztett ügyfelek előtt nagyon ügyesen játszotta a sikeres alapkezelőt.
Magyarország: köztes állomás
Mindjárt részletesebben is elmerülünk Michael David Greenfield sztorijában, de előbb tisztázzuk, miért is foglalkozunk egyáltalán egy olyan történettel, amelyet – ha nem is kanyarok nélkül – de végül az izraeli hatóságok lelepleztek, Michael David Greenfield pedig már börtönben ül.
Az áldozatok között is voltak ugyan magyarok – nevük alapján vélhetően valamennyien izraeli-magyar kettős állampolgárok –, de a magyar vonatkozás nem ettől érdekes igazán. Hanem attól, hogy MDG az áldozatok pénzének transzferálásához magyar banko(ka)t is használt. Miután a csaló hatalmas veszteségeket okozott, személyes vagyonelemeit természetesen igyekeznek világszerte lefoglalni, de a pórul járt áldozatok ilyenkor azt is keresik, hogy a tőlük elsíbolt pénzeket kiken lehetne még követelni. Ebben a történetben is felmerül többek felelőssége.
Ilyen például MDG évekkel korábban elvált felesége, Vered Ben-Arié, aki a házasság során a kicsalt pénzből is gazdagodott, sok pénze, luxuslakása, drága holmijai lettek, de eközben természetesen ő magát tartja a legnagyobb áldozatnak. Vagy ott van az ISA (Israel Securities Authority) izraeli értékpapír-felügyelet, amely nem pusztán polgári, de büntető jogosítványokkal is rendelkezik és a károsultak szerint bűnös mulasztásokat követett el azzal, hogy hosszú évekig nem leplezte le a csalót. Szóba jön ebben a körben egy montenegrói oligarcha, Veszelin Pejović, akinek MDG a bányáiba is befektetett, amikor egy idő után egyre inkább Szerbiába és Montenegróba tette át a székhelyét. Greenfield eredeti amerikai családján is lehet keresni a pénzt, egyik testvére, Larry ugyanis formális szerepet vállalt a csalásban, csak amikor borult a bili, öngyilkos lett.
De itt kerülhet elő a magyar bankok szerepe is, mert az áldozatokat képviselő Ben Ari Investors Claims Company Ltd. szerint azok elmulasztották a pénzmosás- és csalásmegelőzéssel, valamint az üzleti kapcsolat átvilágításával és folyamatos figyelemmel kísérésével kapcsolatos kötelezettségeiket. A jogászok szerint pedig ezzel tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a csaló elsíbolhassa a pénzeket. A hazai bankárok a konkrét ügyről egyáltalán nem beszélhetnek a pénzmosás megelőzését szabályozó törvényben megfogalmazott „felfedés tilalma” miatt, de azért igyekeztünk pénzügyi szakemberekkel beszélni erről a fajta felelősségről.
A magyar szál miatt 2025 novemberében izraeli jogászok jártak Budapesten, részben az áldozatok ügyvédei, részben a bíróság által kijelölt vagyonkezelő. A Telex közülük végül összesen néggyel találkozott: az FWMK (Furth, Wilensky, Mizrachi, Knaani) Ügyvédi Iroda képviseletében Lior Dagan kijelölt vagyonkezelő és Zvi Karl, míg az Eitan S. Erez & Co. Ügyvédi Iroda jogászai közül Eitan Erez és Mor Ben-Shushan adtak részletes tájékoztatást az elmúlt hetekben. Az ő elmondások alapján
nem kevesebb, mint 29,5 millió eurót és annak 2021-től számított késedelmi kamatokat követelnek magyar szereplőkön.
MDG: bankárkarriertől a hatalmas kamuig
Michael David Greenfield 1959-ben született az Egyesült Államokban, a róla készült dokumentumfilm meggyőzően mutatja be, hogy szerető zsidó családban, jó körülmények között nevelkedett, ő is, fivérei is (akik pénzügyesek, jogászok lettek később) jól tanultak. A fiatal Michael David Greenfield az egyetemi évek alatt héber intézménybe járt és 22 évesen iskolai szervezésben jutott el Izraelbe. A zsidó állam megbabonázta, remekül érezte magát, elhatározta az aliját (ami héberül „felmenetelt”, Izraelbe költözést, letelepedést jelent).
A lelkes cionista fiatal először egy kibucban lakott, tejüzemben dolgozott, majd jelentkezett az izraeli védelmi erőkhöz. Később Tel-Avivban üzleti iskolát végzett, majd a Bank Leuminál, Izrael legnagyobb bankjánál helyezkedett el, amit 1902-ben cionisták alapították, hogy támogassák a mezőgazdaság, az ipar és az infrastruktúra fejlesztését. (Magyarországon is több felvonásban is jelen volt az intézmény, de már másfél évtizede elhagyta a hazai piacot.)
MDG tehát ügyfelekkel foglalkozott a banknál, rövid ideig egy szupermarketláncnál is dolgozott, de nagyon hamar az önálló vállalkozás és a saját ügyfelek menedzselése felé kacsintgatott. 1999-ben megalapította az EGFE (Ever Green Fields Enterprises) nevű saját cégét. Az általa végzett vagyonkezelés azonban nem volt sikeres, és amikor ezzel szembesült, válaszút elé érkezett: vagy bevallja, hogy elbukott és bezárja a cégét, vagy belefog valami egészen más típusú vállalkozásba, és pilótajátékot épít.
Ő az utóbbit választotta. A kora kétezres évektől futó sémában szép hozamokat jelentett az ügyfeleinek, akik még több pénzt hoztak és másoknak is ajánlották Michael David Greenfield remek alapját, ami elvileg Blue River fantázianéven működött, csak valójában nem létezett. Jól használta ki, hogy tökéletesen beszélt angolul és mindig amerikai befektetések sikeréről írt, amerikai bankoktól küldött portfóliójelentéseket, elszámolásokat (amiket mind ő maga hamisított), meggyőző szóvirágaiban keverte a héber és az angol szakkifejezéseket.
Maga az ajánlat amúgy nem is volt végtelenül eltúlzott, bár azért voltak elemei, amik gyanút kelthettek volna. MDG évi 10-12, esetleg 15 százalékos hozamot ígért állítólagos amerikai helyi önkormányzati kötvények (municipal bonds) segítségével, amelyek valami speciális adókedvezmény miatt hoznak ennyit, és hozzá még tökéletesen biztonságosak is, mert az amerikai kormány garantálja őket. Azt is elmondta az ügyfeleknek, hogy az alap vagyona egy gyűjtőszámlán van, ezért ők egyedileg nem tudják követni az egyenlegeiket.
2018 környékén, amikor otthon már kicsit recsegett a rendszer, Michael David Greenfield áttette a székhelyét a Balkánra, összeállt egy montenegrói oligarchával. Az indoklás szerint a montenegrói alumíniumiparban látott fantáziát, de talán inkább abban, hogy Izrael és Montenegró között nem volt kiadatási egyezmény, és a kis ország finoman szólva sem volt sikeres a korrupció és a pénzmosás elleni küzdelemben. Ebben az időszakban Milo Đukanović volt Montenegró erős embere, az ő családtagjai, barátai és üzletfelei dominálták az országot.
Befektetőinek azt állította, hogy 50 százalékot szerzett az Uniprom alumíniumipari csoportban. Erre már 20 százalékos megtérülést ígért, és csalt ki ezzel még nagyobb ütemben dollármilliókat. Cégtársa, az említett Veszelin Pejović azonban azt állította, hogy MDG-nek csak kisebb projektekben volt részesedése és ő maga sohasem engedte el az Uniprom 100 százalékát. Természetesen a montenegrói oligarchának állítása szerint arról sem volt fogalma, hogy mi a pénz eredete, csak annyit tudott, hogy lett egy tőkeerős izraeli pénzügyi befektetője.
Gátlástalan és meggyőző
Az ilyen történetekben mindig felmerül, hogy miképpen lehetnek az áldozatok annyira kapzsiak, naivak, szűk látókörűek, hogy elhiszik, megtalálták a pénzügyi perpetuum mobilét. Vagyis hogy van egy befektető, aki tartósan, ingadozások nélkül szállít kockázatmentes hozam feletti megtérülést.
Michael David Greenfieldnek mindenképpen voltak a befektetői bizalmat erősítő személyes jegyei, az amerikai előélet, a banki háttér, a katonai háttér, és mindehhez volt annyira pofátlan, hogy sármos, meggyőző személyiségével nem volt rest a legközelebbi hozzátartozóit, barátait, katonatársait is átverni. Ahogy egyik áldozata fogalmazott:
„rosszabb volt, mint egy rabló, mert a rabló idegeneket foszt ki, ő a saját környezetét, a szeretteit.”
Mindez azért is hátborzongató, mert a róla készült kétrészes izraeli dokumentumfilmben a saját szemünkkel láthatjuk, hogy miképpen történt az EGFE Blue River fantázianévvel illetett „befektetéseinek” eladása. Hallhatjuk, hogy MDG hogyan győzte meg áldozatait, még olyan ügyféltalálkozókról is vannak felvételek, ahol Michael David Greenfield összehívta a befektetőit és finom vacsorával, zenekarral egybekötve mesélt a terveiről, vagy pattant ki a színpadra és énekelt.
A csaló profi volt az ügyfélkezelésben is, a születésnapokra virágot küldött, akinek szüksége volt rá, annak segített mindenben, például a vállalkozásához üzleti tervet készíteni. Az ügyfelekkel oldott hangulatban, finom bor mellett egyeztetett, látványos grafikonokat fabrikált. Eredményekről való beszámoláskor a Chase Manhattan és a JP Morgan nagy amerikai házak (természetesen hamis) kimutatásait lobogtatta, és olykor váratlan bónuszokkal, pénzjuttatásokkal is meglepte az ügyfeleit, az égbe emelve ezzel a népszerűségét.
Bukás, szökés és egy meggondolatlan határátlépés
Joggal merül fel az a kérdés is, hogy MDG miként kerülhette el hosszú ideig a felügyeleti ellenőrzéseket. A felügyeletek, ha nincs elég bizonyítékuk, nem könnyen szereznek házkutatási parancsot, az ISA nevű izraeli pénzügyi felügyelet is először inkább csak azt jelezte az izraeli közönségnek, hogy az EGFE nem általa felügyelt intézmény. Aki tudja, hogy ez egyfajta piros lámpa, az érti, de azért ez nem egy nyílt hadüzenet.
Az is fontos volt, hogy maguk az ügyfelek sokáig egyáltalán nem tettek panaszt, akadt olyan befektető is, aki mindig készpénzben fektetett be, vélhetően nem volt minden jövedelme tiszta forrásból.
2020 körül már erősödött a felügyeleti gyanú, de a Covid miatt minden kicsit döcögött, MDG pedig a Balkánon tartózkodott. A dalnak 2021-ben lett vége, amikor az ISA végre eljutott oda, hogy egyáltalán nincs rendben az EGFE működése. Michael David Greenfieldet áprilisban letartóztatták. A letartóztatás hírére a klienseknek aztán leesett, hogy mindennek vége, összeomlott a piramis.
Korábban is lehettek volna krízisek, például 2008-2009 körül, a nagy pénzügyi válság idején, de MDG mindenkit megnyugtatott, hogy ő nem egy kockázatos izraeli bankban tartja az ügyfelek pénzét, hanem amerikai, államilag garantált befektetésekben. Nem érdemes kivenni a pénzt, érvelt, mert nem lesz probléma.
Az áldozatok között volt, aki a megtakarításainak csak egy részét adta át a csalónak, de a szívszorító vallomásokból kiderül, hogy több, javarészt idősebb ember élete megtakarítását veszítette el. „Nem tudtam folytatni a rákkezelésem finanszírozását”, „mostanában egy lakókocsiban alszom”, „mindent megterveztem a nyugdíjas éveimre, de immár a gyerekeimre szorulok”. Ilyen és hasonló visszaemlékezéseket hallhattunk a dokumentumfilmben, de olyan ügyfél is volt, aki öngyilkos lett.
A csaló lebukása után aztán történt valami, ami végképp elkeseríthette az áldozatokat. Utólag is nehezen érthető intézkedéssel, mindössze 2 millió sékel (200 millió forint) óvadékkal és lakhelyelhagyási tilalommal 2021 májusában MDG távozhatott az őrizetből. A forintban 200 milliós óvadék természetesen nem kicsi összeg, de annak, aki dollárban okozott nominálisan ugyanekkora kárt, nem jelentett akadályt a kifizetése.
Izrael közvéleményét valósággal sokkolta, hogy miután MDG-t egyszer már elkapták, valahogy megszerezte vagy megkapta egy barátja (és áldozata) Nachum Eizenstadt útlevelét, átragasztotta a fényképét és
a világ legbiztonságosabbnak tartott repülőteréről, a Ben Gurion nemzetközi repülőtérről Isztambulba repült.
Később, amikor részletes vallomást tett, elmondta, hogy először szárazföldön Kairóba szeretett volna szökni, de aztán 19-re lapot húzott.
A tökéletesen bekamerázott reptéren végigkövethető, ahogy MDG mindössze egy kis csomaggal nagy nyugalommal közlekedik. Természetesen azonnal felmerült, hogy az útlevél elvesztésére semmilyen értelmes magyarázatot adni nem tudó Eizenstadt bűnrészes volt, önként segítette a szökést. Ezt ő és családja is nagyon határozottan tagadta, ám a bíróság végül bűnrészesség miatt 7 hónap szociális munkára ítélte.
Az áldozatokat képviselő ügyvédek a szökött csaló után eredtek, abban próbáltak Belgrádban vagy éppen Podgoricában alkudozni, hogy MDG minél több vagyonelemét adja át. Voltak számlái, ingatlanjai, széfjei Izraelben, Dél-Afrikában, az Egyesült Államokban, Montenegróban, Svájcban, Romániában, Horvátországban, még Magyarországon is.
MDG elővette a piramisjáték-szervezők örök szövegét: mindenre van fedezete, csak a hatósági fellépés miatt nem tudja menedzselni megfelelően a befektetéseit. Bár valóban volt olyan széf jelszó, amit elárult, bemutatta amerikai értékeit, de természetesen hatalmas volt a hiány.
MDG ezek után még egy ideig Montenegróban, Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában bukkant fel. Utóbbival azonban kockázatot vállal, mert Szarajevó és Tel-Aviv között volt kiadatási egyezmény. Így kapták el a Zvornik nevű boszniai szerb határvárosban. Hogy pontosan miért vállalt kockázatot? Nem lehet tudni, de állítólag egy randevú miatt vállalt kockázatot és lépte át a boszniai-szerb határt, amikor elfogták.
2023. március 15-én MDG-t az izraeli bíróság által lefolytatott büntetőeljárásban jó sok vádpontban találták bűnösnek: A teljesség igénye nélkül ilyen volt: okirat-hamisítás, megtévesztés és csalás, jogtalan haszonszerzés és pénzmosás. Mindezért 9 év börtönre ítélték.
Említettük, hogy Michael David Greenfieldnek sokfelé voltak vagyonelemei, cégei. A legtöbbet Manhattanben azonosítottak, de eddig onnan is csak pármillió dollárnyi értéket sikerült lefoglalni. Hamar a jogászok látókörébe került a magyar illetőségű EGFE Hungary Kft. is, amit MDG masszívan felhasznált a csaláshoz. A magyar társaság az izraeli EGFE cég tulajdonában volt, rendre mínuszt termelt, MDG volt a végső tulajdonosa és a MOM Parkban volt bejegyezve.
A Magyarországra érkező jogászok között volt az izraeli bíróság által kinevezett vagyonkezelő, Lior Dagan, aki átvette az EGFE Israel és az MDG vagyonának ellenőrzését és felügyeletét, és az áldozatok védőügyvédei is, akik világszerte (az Egyesült Államokban, Izraelben, Montenegróban) megkezdték az MDG által ellopott vagyon felkutatását. Az áldozatokat összefogó Ben Ari Investors Claims Company Ltd. magyar bankot (úgy hallottuk, egyet biztosan, de potenciálisan többet is) perel. Természetesen a hatalmas ügyletsorozatban nemcsak magyar bankok vehettek részt, a más országokban indult eljárásokat azonban nem ismerjük. Úgy tűnik, hogy alapvetően az volt a pénz útja, hogy
az átvert befektetők a befektetéseiket az EGFE Izrael számlájára utalták, ahonnan az folytatta útját az EGFE Hungary magyar számláira. Voltak olyan esetek is, amikor a befektetők a befektetéseiket már eleve közvetlenül magyar számlákra utalták.
Lior Dagan és Eitan Erez szerint a magyar bank(ok) felelőssége abban lehet, hogy mulasztást követtek el a pénzmosási és ügyfélátvilágítási kötelezettségeiknél, pedig rendszeresen sok pénz érkezett sok befektetőtől, méghozzá mindenfajta látható ellenérték (termék vagy szolgáltatás) nélkül.
Az utalások szokatlan mintázatban és szokatlanul nagy összegben érkeztek, ennek pedig – az ügyvédek szerint – fel kellett volna kapcsolniuk a vörös lámpát. A jelzések nemcsak a bejövő pénzeszközök szokatlan méretére és megmagyarázhatatlan eredetére vonatkoztak, hanem az azt követő feldarabolódásra és továbbutalásokra is. Vagyis a pénz kiáramlásának is vészjelzéseket kellett volna kiváltania.
Jelentős összegek hagyták el a számlát „kölcsönnyújtás” és „kölcsön” címke alatt, amelyek engedélyköteles pénzügyi tevékenységeknek minősülnek, pedig ilyen tevékenységre a vállalatnak és MDG-nek nyilvánvalóan nem volt engedélye. Ráadásul az MDG önként közölte a pénzkölcsönzés tényét a bank(ok)kal, amik az információk birtokában sem tettek lépéseket.
Titok, mit tettek (vagy nem tettek) a magyar bankok
A hazai banki szakemberek és jogászok szerint egy itthon nagyon újszerű jogi eljárásról lesz szó. Minden nagyszabású pénzügyi csalásban vannak bankok is, ugyanakkor egy olyan ügyről van szó, ahol meglepő módon maga a bank nem nagyon tud bizonyítani – hallottunk egy véleményt.
A pénzmosás elleni jogszabályok alapján ugyanis a bank a „felfedés tilalma” miatt akárkinek nem adhat ki információt arról, pontosan mit hogyan csinált. Vagyis bár a banki védekezés a perben nagyjából biztosan az lesz, hogy ők elvégezték a pénzmosást megelőző kötelezettségeiket, az áldozatokat nem láthatják el információval a pontos banki gyakorlatról, hiszen a bankot feléjük (de még a bíróság felé is) köti a felfedés tilalma. Ennek alapján valójában a bíróság majd nem is annyira a magyar bankokat, hanem a magyar hatóságokat tudja a bankok tevékenységéről kérdezni. Magyarországon itt elsősorban a Simonka Gábor Aurél vezette NAV Pénzmosás és Terrorizmusfinanszírozás Elleni Iroda (vagy ahogy nemzetközi rövidítésén említi mindenki, a Financial Intelligence Unit – FIU) jön szóba.
Arról semmilyen konkrét információnk nincsen tehát, hogy a magyar bankok milyen jelzéseket adtak, ha adtak egyáltalán MDG-ről. Általánosságban viszont azt hallottunk arról, hogy a „source of fund” típusú, vagyis a pénzforrás eredetét firtató banki vizsgálódásnál a bank első körben az ügyfelet kérdezheti. Ha az nem meggyőző, lehet dokumentumokat bekérni, a dokumentumokat lehet vizsgálni hitelességi szempontból, és ezek alapján lehet a hatósághoz fordulni, ha a tranzakciók gyanúsak. Ugyanakkor a számlavezető banknak kötelességei is vannak az ügyfelek felé, így például nem húzhatja a végtelenségig a vizsgálatokat: ha a hatóság nem igazolja vissza a gyanút, akkor négy munkanap felfüggesztés után teljesíteni kell az utalási megbízásokat.
A magyar banki jogászok véleménye szerint az áldozatok ügyvédi csapatának tehát majd azt kell bizonyítania, hogy a magyar bankoknak volt-e olyan jogellenes magatartása, ami összefüggésbe hozható a károkozással. A nemzetközi joggyakorlat amúgy ebben a kérdésben változó. Az Egyesült Államokban az ügyvédek sikerdíj ellenében sokféle eljárással próbálkoznak, vagyis egy ilyen eset után is elképzelhető, hogy az áldozatok a közreműködő bankokat perelik. Az európai joggyakorlatban a bankoknak hatóságokat segítő közjogi kötelezettsége szűrni a tranzakciókat és az ügyfeleket, ezzel segítve a pénzmosás elleni küzdelmet.
A károsultak reménye, érvei
Olyan hazai ügyről nem hallottunk, amikor egy pénzügyi csalás magánszemély áldozatai kártérítést alapítottak volna a bank szolgáltatására. A károsultak abban reménykedhetnek, hogy a Jogászvilág beszámolója szerint közelmúltban magyar bíróságok egy céget érintő csalás ügyében kártérítést ítéltek meg az áldozatnak azzal összefüggésben, hogy a bank nem észlelte egy csalásra utaló (és később valóban annak bizonyuló) ügylet szokatlanságát.
A károsultak védői szerint érdemes különbséget tenni az olyan pénzügyi csalások és pénzmosási esetek között, amelyek egyetlen kiszűrendő ügyletről, majd a pénz eltűnéséről szólnak, és azok között, amelyek esetében évekig tartó gyanús ügyletsorozatról és szokatlan körülmények folyamatosan kirajzolódó mintázatáról van szó.
Olyan értelmezést is hallottunk, hogy az ilyen helyzetekben a bank bizonyítási érdeke annak igazolása, hogy a pénzmosási kötelezettségeinek megfelelt. Amennyiben ennek a bank nem tesz eleget – akár a felfedés tilalmára jogosan hivatkozva – akkor a pénzmosási kötelezettségek megszegése miatt kárt elszenvedő félnek nem kell külön bizonyítania, hiszen ahhoz nincs eszköze, vagyis valamiképpen megfordulhat a bizonyítási teher. De ezek természetesen már olyan jogi kérdések, amelyeket az eljárásnak kell tisztáznia. Magyarországon nem precedensalapú a jogrend, ám egy ilyen ügynek azért óhatatlanul hatása lesz arra, hogy a piramisjátékok áldozatai milyen eséllyel támadhatják a csalók által használt bankokat. Szegény befektetők pedig alighanem jó hosszú perekre számíthatnak.
