Öt éve, 2020. január 31-én lépett ki hivatalosan az Egyesült Királyság az Európai Unióból. A döntés okai és főleg következményei azóta is vitatottak. A kilépéspárti politikusok azt ígérték, hogy az EU megkötései nélkül a brit gazdaság szárnyalhat majd a világpiacon, míg a maradás mellett érvelők a teljes összeomlástól tartottak. Öt év távlatából érdemes megnézni, hogy kinek lett inkább igaza, hogyan áll a brit gazdaság, és többet vesztett-e, mint nyert a kilépéssel.
Döntéstől a kilépésig
Az emberek általában emlékeznek arra, hogy éppen hol érte őket egy-egy igazán fontos hír. Számomra a brexitszavazás és Donald Trump első megválasztása is ilyen emlékezetes esemény, amikor is kristálytisztán emlékszem, hogy milyen körülmények között szembesültem vele.
A brexit például éppen az Európai Unió szívében ért. A fociszurkolók még emlékezhetnek, hogy Magyarország kiválóan szerepelt a 2016-os foci-Eb-n. 2016. június 22-én (egy nappal a szavazás előtt) 3–3-as döntetlent ért el a magyar válogatott Lyonban Portugália ellen, kiderült, hogy csoportelsőként továbbjutott. A meccs utáni nap Lyonból Brüsszelbe utaztam egy szélvészgyors francia TGV gyorsvonattal. Miután a britek éppen szavaztak, a közvélemény-kutatások ismeretében abban a hitben aludtam el, hogy, ha szorosan is, de csak nyer a bremain, vagyis a maradás.
Aztán reggel kiderült, hogy a brexit győzött. Személyesen nem éltem ezt meg jól, nagyon csalódott voltam az eredmény miatt, aztán a válogatott nagy menetelése is véget ért, Toulouse-ban, 2016. június 26-án 4–0-s vereséget szenvedtünk Belgiumtól. A sokk után emlékezetes maradt, hogy néztem a telefonomat, és döbbenten láttam, hogy a szavazás eredményhirdetése után a font és a londoni tőzsde is milyen nagyot zuhant, de elég hamar mindketten korrigáltak. Aztán a szavazás és a tényleges távozás közötti időszak jól elhúzódott.
Az Európai Uniónak kifejezetten az volt az érdeke, hogy semmi ne legyen könnyű, a tagok közül senki ne kapjon kedvet távozásra.
Az uniós bürokraták egyetlen pontban sem akartak engedni a briteknek, hogy amolyan cherry-pickinggel kiszemezgessék a nagy közös piac nyújtotta előnyöket, de kimaradjanak a kötelezettségekből. A közgazdászok és a britek gazdaságilag képzettebb része eleve tudta, hogy az unióból történő távozás gazdaságilag negatív lesz, de azok a tömegek, amelyek valamilyen önállósodási, függetlenedési okból a kilépésre szavaztak, vagy nem hitték el a várható hatásokat, vagy azok ellenére is fontosabbnak tartották az érzelmi döntésüket, tehát azt, hogy az ország vegye kezébe önállóan a sorsát.
Csakhogy a várakozások és a valóság közötti különbség, illetve a csigalassú tárgyalási folyamat miatt egymás után buktak bele a brit kormányok a szavazói elégedetlenségbe. David Cameron, a Konzervatív Párt regnáló miniszterelnöke, a brexit egyik fő politikai felelőse lemondott a szavazás hatására, azóta jött Theresa May, Boris Johnson, Liz Truss és Rishi Sunak, vagyis gyors váltásokkal, de még négyszer a konzervatívok adhattak miniszterelnököt. Majd jött a Munkáspárt és Keir Starmer.
Az előbbi felsorolással természetesen kissé előreszaladtunk az időben. Mindenesetre 2020. január 31-én – permanens brit belpolitikai válság után – azért csak megtörtént a tényleges brexit, vagyis éppen most értünk a kilépés ötödik évfordulójához. Természetesen öt évvel a távozás után sem könnyű reális mérleget vonni.
A világ nagy része meg van győződve arról, hogy a britek rosszul döntöttek. Ezt a britek is egyre inkább így láthatják, legalábbis egy 2024 nyarán megjelent felmérés szerint a válaszadók 59 százaléka mondta azt, hogy megszavazná, hogy Nagy-Britannia újra csatlakozzon az EU-hoz.
Az Egyesült Királyság gazdasága mindenesetre 2020-ban csúnyán letérdelt, 10,3 százalékkal esett vissza a GDP, de ebben az évben nem könnyű szétszálazni a brexit és a Covid hatásait. A brexit hívei szerint ez pusztán a Covid hatása volt, a bremain hívei szerint persze a kilépés is vitt a GDP-ből.
Nagyon drasztikus piaci változások azonban nem következtek be. Ha például a devizákat nézzük, akkoriban 410 forintot ért egy font, ma 486-ot. A forint a dollárral szemben többet esett, az euróval szemben ugyanennyit.
Pozitívumot nem látni
Mivel a gazdasági hatások, mint az átmeneti fontgyengülés, a GDP-visszaesés, a növekvő infláció, az adminisztrációs terhek megemelkedése, részben már a 2016. június 23-i brexitszavazás eredményének közlése után megjelentek, így az értékelést érdemes onnan kezdeni.
Az Egyesült Királyság fejlett gazdaságát a legnagyobb gazdasági övezetekhez illik mérni. Ahogy Jaksity György, a Concorde Értékpapír elnöke írta egy tavalyi elemzésében, hogyha ezt nézzük, a 2016-os brexitdöntés óta az Egyesült Királyság reál GDP-je mindössze 4 százalékkal lett magasabb, miközben az eurózónában ez 8 százalék, az Egyesült Államokban 15 százalék volt már tavaly is. Vagyis az Egyesült Királyság az EU-hoz és az Egyesült Államokhoz képest alulteljesítőnek tűnik. Az infláció is a szigetországban szaladt el a legjobban, kumulálva 31 százalék volt, az euróövezetben 27, Amerikában pedig 24 százalék ugyanebben az időszakban.
A brexitnek semmilyen pozitív hatása nem volt az elmúlt öt évben a brit gazdaságban, nem lett szorosabb az Egyesült Államokkal a viszony, nem fejlődtek új kereskedelmi kapcsolatok. Igaz, a negatív hatások sem voltak erősek, olyan évi 0,2-0,5 százaléknyi növekedés eshetett ki
– véli Németh Dávid, a K&H Bank vezető elemzője. Ugyanakkor nagyon nehéz különválasztani a Covid vagy az energiaválság következményeit a brexit hatásaitól. A szolgáltatószektor és a szolgáltatásexport például erős maradt, London abszolút megmaradt tőkepiaci központnak, de az áruexportban volt némi visszaesés.
Ami kellemetlen érzésekre adhat okot, hogy növekedési veszteség nemcsak eddig volt, de egyelőre úgy látszik, hogy meg is marad. Igaz, az Egyesült Királyság legalább abban bízhat, hogy úgy tűnik, Donald Trump elsősorban az amerikai termékimport visszaszorítására megy rá, az Egyesült Királyság szolgáltatásexportja (mint a londoni pénzügyi szolgáltatások, szolgáltatóközpontok) mintha nem érdekelné annyira.
Móró Tamás, a Concorde vezető stratégája egyenesen úgy fogalmazott, hogy az utóbbi időben az angol font már-már inkább úgy viselkedett, mint egy fejlődő piaci deviza.
Vagyis egyszerre következett be a hozamok emelkedése és a deviza gyengülése. Egy fejlett gazdaságban az a jellemző, hogy amikor a hozamok emelkednek, akkor a deviza erősödik, mert vonzóbb lesz abban a pénznemben befektetni. A hozamok emelkedése és a deviza egyidejű gyengülése inkább a fejlődő gazdaságok általános pánikjelenségére utal.
Ugyanakkor öt év után bátran kijelenthető, hogy az semmiképpen nem igaz, hogy az Egyesült Királyság gazdasága vagy az angol font összességében összeomlott volna.
Alulteljesítő volt, de a hatások érdemben összekeveredtek más hatásokkal, nemcsak az említett Covid-világjárvánnyal, de az európai versenyképesség hanyatlásával is. Viszont az első riogatások, például hogy London elveszíti majd a pénzügyi központ szerepét, vagy az első ígéretek, mint hogy az Egyesült Királyság majd szabadkereskedelmi megállapodásokkal az európai uniós kereskedelmet máshonnan pótolja, mind túlzónak bizonyultak.
Ami a brit devizát illeti, valójában sem azt nem lehet mondani, hogy a font megőrizte a pozícióját, sem azt, hogy összeomlott volna a nagy társdevizákhoz képest. A fontot inkább azért az euróval érdemes összevetni, ebben a relációban pedig csak a szavazás hírére esett nagyot a font, de utána elég stabil volt, inkább csak oldalazott – meséli Varga Zoltán, az Equilor Befektetési Zrt. elemzője. A font a Covid, az orosz–ukrán háború kitörése és Donald Trump újraválasztása idején is nagyot esett, amit egyébként az is indokolt, hogy a brit infláció még 11 százalékig is felszaladt. Azóta 1,2–1,35 között mozog a font a dollárral szemben – azaz, mivel a font az erősebb, egy font 1,2–1,35 dollárt ér. Varga Zoltán is úgy véli, hogy öt év távlatából a fontra nem mért akkora csapást a brexit, mint azt a megelőző katasztrófa-forgatókönyvek előrejelezték.
Az Egyesült Királyság maradt az, ami volt, egy nagyon gazdag és rendkívül fontos ország, Londonban ugyanúgy rettentően sok a turista, a vendégmunkás, a bankár, csak éppen azok a válságjelek, amelyek a világon most sokfelé felbukkannak, így a növekedési problémák, a foglalkoztatási gondok, a költségvetési hiány, az állandósult politikai bizonytalanság, itt is jelentkeznek.
Recessziós hangulat
A 2020-as kezdeti nagy letérdelés után az Egyesült Királyság gazdasága több éven át növekedett. 2021-ben 8,6, 2022-ben 4,8, 2023-ban 0,4, 2024-ben vélhetően 0,9 százalékkal. Vagyis a brexit utáni évek, mint korábban már jeleztük, összességében stagnálást, egészen enyhe növekedést hoztak.
A brit gazdaság objektív számai most sem kiemelkedők, de annyira nem is rosszak: 2,5 százalékos infláció, 4,4 százalékos munkanélküliség, 4,5 százalékos hiány. Utóbbiból is érezhető, hogy az országban amolyan fiskális boom van, az állam költ rendesen, ami miatt a bevételi oldalhoz is hozzá kellene nyúlni, adókat kellene emelni, de a Munkáspárt például a munkavállalói adóknál ezt nagyon nem akarja.
Azért a nehézségek már kezdenek látszani az országban, a munkaerőpiac már egyáltalán nem feszes
– véli Németh Dávid. A Covid után úgy 2023-ig volt munkaerő-felvétel, de azóta már az elbocsátások sem ritkák. Volt olyan várakozás, hogy bevándorló már kevesebb jön, arról is cikkeztek, hogy sok kelet-európai hiányzik a vendéglátóiparból, de valójában azért továbbra is érkeznek bevándorlók.
A növekedés ugyan most sem jó, 1 százalék alatti, de ahogy Móró Tamás mondja, jól kell megválasztani a benchmarkot: a brit növekedés 2024-ben már erősebb volt az Európai Unió átlagánál, így a németeknél is, de az Egyesült Államokhoz vagy a dél-európai országokhoz képest gyengébb a teljesítmény.
A hosszú idő után immár munkáspárti vezetésű államban Keir Starmer miniszterelnöknek most nem is az Európai Unióval való viszony a legnagyobb feladata. De az Unióhoz ő azért próbálna közeledni, minél több területen szeretné rendezni a viszonyt az adminisztratív terhek lebontásával, több diákcserével, munkavállalási könnyítésekkel. Mindez az Unió oldaláról a konzervatívokkal nem lett volna könnyű, hiszen elsősorban őket terhelte a politikai felelősség a távozásért.
Az Egyesült Királyságban ma is vannak, akik vészharangot kongatnak. 1976-ban meglepő dolog történt az Egyesült Királyságban, akkora volt a baj a költségvetéssel, hogy a hitelválság miatt az állam már az IMF-hez akart fordulni mentőövért. Most ismét elég nagy a költségvetési hiány, és Martin Weale, a Bank of England korábbi igazgatója szerint a munkáspárti kormánynak jelentős megszorításokat kellene bevezetnie, ha nem akarja, hogy az 1976-os válság megismétlődjön.
Ami a brit gazdaság kilátásait illeti, a kormányzó Munkáspárt népszerűtlen, ahogy a Konzervatív Párt sem erősödött vissza. Mindez, a nyári zavargásokhoz is vezető etnikai feszültségekkel együtt akár kedvezhetne is a legismertebb brexitpárti politikus, Nigel Farage Reform UK nevű szélsőjobboldali pártjának. Csakhogy az egyfordulós brit választási rendszerben nehezen jönnek fel új pártok. Mindenesetre a kormány a tavalyinál jobb, 2 százalékos növekedést vár 2025-re, de ha a végső szám ettől esetleg megint jelentősen elmarad, akkor azért tényleg erősödhetnek a szélsőségesek.
Kinek fáj igazán a brexit?
Miként az már lenni szokott a gazdaságilag irracionális szavazásoknál, természetesen a brexit sem annak fájt, aki ellene szavazott, sokkal inkább azoknak, akik megszavazták.
A brit üzleti élet egyáltalán nem roppant meg, a brit tőzsdeindex már egy hónappal a 2016-os szavazás után újra csúcson volt, azóta is szépen emelkedik, a gazdagok tehát nem szenvedték meg a döntést. London pénzügyi központ maradt, itt érhető el a legtöbb részvény, a legtöbb ETF, és bár elég sok bankár elköltözött, sorrendben a legtöbben Dublinba, Luxemburgba, Frankfurtba, Párizsba és Amszterdamba, de szinte minden intézmény megtartotta londoni irodáit is.
Inkább a brexitre szavazó vidék járt rosszul a kilépéssel járó élelmiszeripari problémák miatt, illetve az ipari városok, amelyeknek a gyárai – például az autóiparban – jobban szenvednek a tőkepiacnál.
Ezzel szemben minden olyan társadalmi csoport, amely nagyobb arányban szavazott a maradásra, a skótok, az északírek, a londoniak, a fiatalok, a bankárok, a halászok inkább jó pozícióban maradtak, sehol nem következett be olyan drámai visszaesés, mint azokban a fejletlen ipari zónákban, ahol népszerűbb volt a brexit.
Az adatokat némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Skócia és London gazdag részei voltak a legnagyobb bremainpártolók, például Edinburgh-ban és Glasgow-ban is az emberek háromnegyede a maradásra szavazott. A legnagyobb brexittámogató a szegény észak-angliai Sunderland volt 61 százalékkal. De általában is elmondható, hogy a városok maradáspártiak voltak, a vidék távozáspárti. A legnehezebb helyzetben levő nagyvárosban, az egykori bányászvárosban, Sheffieldben is alig győzött a brexit.
A Guardian már 2023-ban azt írta, hogy a tényleges távozás után három évvel még a brexitre szavazók közül is csak 18 százalék gondolta úgy, hogy gazdasági sikereket hozott a távozás. Ugyanakkor a remény hal meg utoljára, a válaszadók többsége akkor azt mondta, nem bánta meg a döntését, inkább abban bízott, hogy előbb-utóbb beérnek majd az önállósodás vélt pozitív hatásai. Erre még, úgy tűnik, továbbra is várniuk kell.
