Bod Péter Ákos: A gazdaság nem attól lesz sikeres, ha az ázsiai befektetők GDP-t emelnek

Az év eleji gazdasági kitekintőknek megvannak azok az elemeik, amelyeket talán már mindenki fel tud mondani.

• Reméljük, hogy a gyenge 2024-es év után a 2025-ös gazdasági növekedés azért izmosabb lesz.
• Az európai konjunktúra még mindig nem ígér sok jót.
• Az Egyesült Államok felől bizonytalanságot jelent Donald Trump kiszámíthatatlansága.
• Nagyon bízunk legalább egy orosz–ukrán fegyverszünetben.

Bod Péter Ákos, a Corvinus professzora mindezeket maga is érinti, azonban egy kevésbé ismert aspektus mentén is értékeli a magyar gazdaság helyzetét a Portfolióban megjelent elemzésében. Ez pedig így szól: a magyar gazdaság egyáltalán mennyire passzol a modern világgazdaság kihívásaihoz, és vajon akkor sikeres egy nemzetgazdaság, ha a bruttó hazai termék (GDP) növekszik, vagy az kellene, hogy a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) javuljon. Máshogyan fogalmazva:

mi a lényegesebb, ha Magyarországon több érték teremtődik, vagy ha a magyarok több értéket teremtenek?

Ne csak a környezetben bízzunk!

Akik a remélt kedvező külső fordulatokból vezetik le a többször beígért fellendülés eljövetelét, legfeljebb tanácstalanságukat leplezik – véli a szakember. Fontos események persze történnek, ám amint eddig is megtapasztalhattuk, alkalmazkodási készség és képesség dönt a gazdasági siker dolgában.

Vagyis igen, számít az új amerikai adminisztráció hivatalba lépése, a februári németországi választások, az új uniós biztosok meghatározta európai politika, amely Lengyelország elnöksége alatt gazdasági és biztonságpolitikai kihívásokkal néz szembe.

De mindezeken túl, amely szempontokat hazai és külföldi elemzők sora gondolt már végig, minden kicsi, azaz csekély belső piaccal rendelkező országban kiemelt fontosságú az alkalmazkodóképesség, hogy miként találja meg a helyét a világban az adott ország. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy lehet úgy tenni, mintha mi fújnánk a passzátszelet Európában vagy a világban, de akkor gazdaságilag nem leszünk sikeresek. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, képességek és kapcsolatok kellenek, kooperáció és nem dölyfösködés.

A magas export- és importhányaddal, közepes fejlettséggel rendelkező Magyarország gazdaságilag amúgy valóban nagyon nyitott. A globális (alapvetően persze európai) termelési láncokba ágyazódtunk be, de ezek a láncok gyorsan rendeződnek át; az idei év a maga sokféle külpiaci, technológiai változásaival kemény próbának veti alá gazdaságunk alkalmazkodóképességét.

A működőtőke-illúzió

Egy országban a létrehozott új érték nagysága azon múlik, hogy miként hasznosulnak a termelési tényezők a társadalmi-gazdasági rendszer keretein belül: mennyire termelékeny az emberi munka, tudás, és mekkora a hozama a tőkeállománynak.

A politika szeret arról beszélni, hogy a többször megígért gazdasági fellendülés a külső körülmények remélt javulásával 2025-ben és azt követően már tényleg eljön, nagyrészt újabb külföldi gigacégek betelepülésével és a korábban létesített kapacitások felfutásával.

Mindez persze igaz, a külső környezet nagyon fontos, csak közben láthatóan

a nagy méretű működőtőke-bevonástól remélt hatásoktól makacs és visszatérő illúziókat tapasztalni.

Pedig több évtized alatt már tudatosulhatott volna a nagyközönségben, politikai körökben, hogy az összeszerelő jellegű tevékenységeknél nem tesz ki nagy hányadot az itteni hozzáadott érték. Az kevésbé közismert, hogy

a tőkeimportból megvalósuló beruházásokon képződő nyereségrész ugyan szerepel a magyar GDP-statisztikában, de a tőketulajdonos adózott profitja előbb-utóbb elhagyja az országot, nem lesz belőle magyar fogyasztás.

Az érték helyszíne, vagy előállítója a fontos?

Az MNB új inflációs jelentése úgy becsüli, hogy a folyamatban levő három autóipari és akkumulátorgyártó gigaberuházás (BMW, CATL, BYD) 2025-ben 0,6 százalék, egy évre rá 0,8 százalék mértékben emeli a GDP-t, de a nemzeti jövedelemhez (GNI) való hozzájárulása ennél kisebb.

Az említett és hasonló jellegű ázsiai hátterű cégek hozzáadottérték-profilja a tapasztalatok szerint jelentősen eltér attól, ami a 2010-es években jellemezte az akkori feldolgozóipari FDI-állományt. A koreai, de főleg a kínai cégekről az a szakmai vélemény, hogy a terméklánc saját eredetű hányadát maximalizálják, így kicsi a helyi hányad (local content).

Ráadásul időközben átalakultak a munkaerőpiaci viszonyaink. Ma egy-egy gigacég már másoktól von el munkavállalókat, vagy ha az egyszerűbb és olcsóbb, határon túlról oldja meg sajátos munkaerőigényét, de probléma a gigaüzemek közműigényének kielégítése is.

Természetesen mindenki drukkol a jó gazdasági teljesítménynek. Csak sajnos kétszer már nem jöttek be a kormányzat gazdasági előrejelzései; ha zsinórban harmadszor is tévesnek bizonyul a növekedési előirányzat, az felemésztheti a gazdasági kormányzat maradék szavahihetőségét.

Az európai versenyképességi lemaradásában súlyos tényező, hogy a tagállamok nem EU-méretekben törekednek a versenyképesség javítására, hanem nemzeti keretek között, pedig a tagállamok között a működőtőkéért folyó támogatási versenynek, az unión kívüliekkel nyélbeütött külön-ügyletek összességében nagyon károsak.

Ebben a konfliktushelyzetben kell megítélni a tőkeimporthoz fűződő politikusi várakozásokat. Harmincöt éve a külső tőkebevonás, új gyártási kultúrák idevonzása szükséges, sőt elkerülhetetlen fejlesztéspolitikai út volt a térségben.

Piacgazdasági keretekben, masszív tőke- és technológiabeáramlást követően a magyar termelékenység közeledett az uniós átlaghoz, mint ahogy a politikában fő mércének számító GDP/fő mutató is konvergált.

Konvergált, de nem eleget, a gazdaság dualitása tartósan fennmaradt, a nemzeti jövedelem és annak a társadalom jólétét, a családok fogyasztását szolgáló része csalódást keltő mértékben képes csak bővülni.

Nem több termelést kell idehozni, hanem a termelési láncokba a nagyobb értékű, igényesebb láncszemekbe kell bekerülni.

A feladat jó ideje ismert, de most a sokféle külső fordulat döntési helyzetek sorát hozza létre. Lehet úgy is tenni, mintha a korábbi modell még életképes lenne, de nem az – véli Bod Péter Ákos.