A hazai vásárlói tudatban egyfelől az él, hogy a magyar élelmiszereknek nincs párjuk, nemzeti büszkeségeinkként tekintünk néhány termékre, de a boltokban már ritkán jelenik meg ez a fajta patriotizmus, az árérzékenység mindent felülír. Ár-érték arányban pedig valóban nagyon sok importtermék jobban teljesít. Élelmiszeripari és mezőgazdasági szakértőkkel vettük végig, miért és mikor indult hanyatlásnak az egykor nagyon erős pozícióban lévő hazai élelmiszer-termelés, és hogy milyen esély van a talpra állásra. A kormány hangos szólamokkal kiemeltként tekint az ágazatra, de nem látszik, hogy minden féket kivennének a rendszerből.
„A termelő mezőgazdaság mellé felépítjük a feldolgozó mezőgazdaságot, a privatizációval tönkretett magyar élelmiszeripart feltámasztjuk, lesznek az élelmiszeriparban is nemzeti bajnokaink, akik a világpiacon is helytállnak majd. Mégsem járja, hogy külföldről ránk zúdított élelmiszert kelljen vásárolniuk a magyaroknak” – mondta még évértékelő beszédében Orbán Viktor. Majd március 15-én Nagy István agrárminiszter is nagyon hasonló üzenetet fogalmazott meg. „Betartjuk a magyar nemzet gerincét adó vidéknek tett ígéreteinket, és soha nem látott fejlesztéseket indítunk be. Az ágazat minden szereplője tudja, most vagy soha. A cél egy olyan élelmiszeripar, amely a világpiacon is megállja a helyét, és amelynek révén a magyar emberek jó szívvel választhatnak hazait a külföldről ránk zúdított élelmiszer helyett.”
Illúziókat és rögeszméket kéne elfelejteni
A megfogalmazott célokkal a legtöbben könnyen azonosulnak, de itt inkább még a visszakapaszkodásról volna szó, mintsem soha meg nem élt helyzetről. Máhr András, a Magyar Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) főtitkára szerint az 1980-as évek közepén a leghatékonyabbak közé tartozott a magyar mezőgazdaság, vetekedett az Egyesült Államokéval, de aztán szépen lassan lehagytak minket a régiónk országai is. „Ennek az az alapvető oka, hogy teljesen átpolitizált a mezőgazdaság, illúziók és rögeszmék uralják. A parasztnosztalgiák szembemennek a világ valóságával. Hogy csak egy példát mondjak, míg Lengyelországban gyors ütemben centralizálódott a földhasználat, addig itthon jogi személy nem is tud földet venni.”
Máhr szerint teljesen jogos, amit Orbán vagy korábban Matolcsy György mondott, hogy sokat veszített versenyképességéből a magyar élelmiszer-gazdaság, a velünk együtt az unióhoz csatlakozó országok közül csak Bulgária van mögöttünk, de kevés az, hogy megállapítják a problémát. „Meg kéne nézni az okait, le kéne ülni az államigazgatásnak és a szakmáknak, hogy felszámoljuk azokat a gátakat, amelyek nélkül nem leküzdhető a hátrányunk” – mondta a MOSZ főtitkárhelyettese.
Az élelmiszeripar vajon mi?
Éder Tamás, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) alelnöke szerint nem lehet azt egyértelműen kijelenteni, hogy nem versenyképes a magyar élelmiszer-termelés, mert bizonyos ágazatokon belül vannak ugyan versenyképességi problémák, de olyan szereplői is vannak, amelyek megfelelő termékekkel nemzetközi szinten is jól mozognak. „Ha őszinte akarok lenni, akkor ez utóbbiak döntően a multinacionális cégek hazai előállító üzemei. Viszonylag kevés az olyan magyar tulajdonú cég, amely technológiailag is versenyképes, és brandje is elég ismert ahhoz, hogy érdemben labdába rúgjon nemzetközi szinten is. Összességében súlyos lemaradások vannak, amelyek az elmúlt három évtizednek a következményei. A magyar gazdaságfejlesztési politika viszonylag sokáig mostohagyerekként kezelte az ágazatot.”
Éder szerint a két szék között a pad alá esett helyzet volt. Az agrárminisztériumok a mezőgazdasági termelőknek juttatták az uniós vagy hazai gazdaságfejlesztési támogatásokat, az iparfejlesztésért felelős minisztériumok pedig úgy kezelték az élelmiszeripart, mint ami az agrárminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért nem fektettek be oda forrásokat. „Ez az ágazat is gazdasági sokként élte meg a rendszerváltást, majd az uniós csatlakozást is. A hirtelen kinyíló szabad európai uniós versenypiacon olyan termékekkel kellett versenyezni, amelyek jobb háttérrel indultak, és az időközben Magyarországra betelepülő, a beszállítóikat is magukkal hozó kiskereskedelmi üzletláncok olyan beszerzési politikát alkalmaztak, amire nem volt felkészülve a hazai élelmiszeripar.”
Máhr úgy látja, hogy a hazai földforgalmi törvény az egyik jelentős gátja a fejlődésnek, a hatékonyság javulásának. Szerinte értelmetlen és elfogadhatatlan, hogy Magyarországon alig 200 ezer ember, az úgynevezett földműves jogosult csak földet venni. Ugyancsak nagy probléma, hogy jogi személyek nem vehetnek földet. E két szabály következménye az, hogy a földhasználat és a földtulajdonlás végletesen elszakadt egymástól. „Miközben Magyarországon több mint kétmillió földtulajdonos van, a földhasználók száma alig százhetvenezer. Ebből a körből is közel hatvanezer olyan termelő van, aki tíz hektár alatti földterületen gazdálkodik. Itt elképzelhetetlen a szükséges modernizáció, például a precíziós gazdálkodás, mert ehhez egyrészt az érintettek nem rendelkeznek tőkével, másrészt még ha rendelkeznének is, soha meg nem térülő beruházásokról beszélnénk. További gondot jelent az osztatlan tulajdon újra szabályozása, mely szerint kvázi csak egy családtag örökölheti a földet, erről az 1600–1800-as évek nosztalgiája olvasható ki, amikor is a gazdaságot mindig a legidősebb fiú örökölte. Az is a versenyképesség ellen hat, hogy ha, mondjuk, tíz gazda azt tervezi hogy összeállnak, a földjüket az így kialakított társaságba nem vihetik be.”
Mindig dobtak egy mentőövet, de csak még nagyobb lett a baj
Éder úgy emlékszik, két uniós ciklussal ezelőtt az 1200 milliárdos vidékfejlesztési programból csak 80-90 milliárd forint ment élelmiszeripari támogatásra, és ennek nagy részét ráadásul a borászatok kapták, amelyek az ágazaton belül csak kis szegmenst jelentenek. „A magyar élelmiszeripar nem volt abban a helyzetben, hogy a saját tőkéjéből ugorja meg azt a fejlesztési szintet, ami ahhoz szükséges, hogy az egyre élesedő nemzetközi versenyben részt vegyen. Elmaradtak a technológiai fejlesztések, az innováció, és végül mindennek az lett a vége, hogy tíz-tizenöt százaléknyi polcrészesedést veszítettek a magyar üzletekben azokban a termékkategóriákban, amelyekben egyébként nekünk is nagy alapanyagbázisunk van.”
A tőkehiány mellett az állami szerepvállalás is sok esetben káros lett hosszabb távon, elnyújtotta a konszolidációt. „Különböző nem fejlesztési, hanem ad hoc gyármentési, likviditási, egyszeri támogatásokkal nagyon sok élelmiszeripari cég kapott mentőövet, csak azért, hogy nehogy tönkremenjen. Ez jó dolognak tűnik elsőre, de így megmaradtak olyan cégek is, amelyeknek, bármennyire sajnálatos, normál piaci viszonyok között el kellett volna esniük. Nem volt lehetősége arra egy másik hazai szereplőnek, hogy megszerezze ezt a piacot, növekedjen, és elérje azt a méretet, azt a fejlettségi szintet, amivel ki tud lépni a nemzetközi piacra is.”
Az élelmiszer-gazdaságban egyre inkább jól szervezett termékpályák, vertikális láncok versenyeznek, de itthon nehezen alakultak ki a svájci óraműpontossággal működő integrációs rendszerek. Nyugat-Európában ezeknek több évtizedes, vagy akár évszázados hagyományaik vannak, és sokszor termelők szövetkezéséből nőtt ki nemzetközi szinten is sikeres feldolgozóipar.
Éder szerint itthon nem voltak meg az igazi kényszerek erre, főként a már említett állami beavatkozások miatt. „Iszonyú pénzeket költöttünk el alma-, csirke- vagy sertéspiaci zavar elhárítására. Az éppen bajban lévő termelő pedig az tanulta meg ebből, hogy úgyis jön az állam és mindig megoldja a problémát. A dánoknál sem az történt, hogy, mondjuk, Sven és Jonas azt mondta egy sör mellett, hogy szövetkezzünk, mert az milyen jó, ők is valamilyen gazdasági nyomás miatt döntöttek így.”
A kudarcok után paradigmaváltás következett be, a politika afelé hajlott, hogy Magyarországnak kis gazdaságmérete és kis piaca miatt nem érdemes a tömegtermékekkel foglalkoznia, a manufakturális, hungarikumos, kiváló minőségű termékekkel viszont sikereket érhet el. Mindez jól hangzott,
de figyelmen kívül hagyott egy ökölszabályt, mégpedig hogy az átlagemberek fogyasztásának döntő részét a tömegtermékek teszik ki: félkemény sajtot, dobozos tejet, fehér kenyeret, karajt és párizsit vásárolnak, nem, mondjuk, hosszan érlelt sonkát. A sikeres élelmiszeriparhoz a tömegtermékek piacán is versenyképesnek kell lenni. Ha ebben a kategóriában nincs elég hazai, akkor jön az import.
„A kiskereskedelmi láncok üzleti modelljének az a lényege, hogy nagy mennyiségben azonos minőségű, nagy földrajzi területre teríthető versenyképes árú termékeket adjon el. Egy ilyen láncnak nem értelmezhető egy olyan kis cég, amelyik azt mondja, hogy két boltodat el tudom látni a régióban a fantasztikus termékemmel.”
Kisebb lett az áfa, egyből előkerültek a disznók
A megrögzött gondolkodásmód mellett a nagyon magas általános forgalmi adó (áfa) is akadályozta a szövetkezést. Sok vállalkozás rutinszerű működéséhez tartozott hozzá a kétezres évek elején, hogy a túlélés vagy a versenyelőny érdekében kikerülje az áfa egy részének befizetését. Egy integrált szervezetben, ahol több szereplő van együtt, már mindent lepapíroznak, így a transzparens működés mellett ez már nem lehetséges. Aki nem megy be a szervezetbe, könnyebben ügyeskedhet.
Éder Tamás erre egy húsipari példát is hozott. Miután az élősertés és a félsertés áfája 27-ről 5 százalékra esett, három év alatt a hivatalos vágási statisztika egymillióval nőtt, pedig az állatállomány nagysága stagnált, vagy picit csökkent. A csökkent áfa egyből kifehérítette a piacot, és innentől kezdve már érdemes volt integrációs szereplővé válni, mert annak több az előnye, mint a hátránya. „Ahol ma ötszázalékos áfa van, ott a termékpályák integrációja lényegesen sikeresebb és erősebb, ilyen például a baromfi. Látványos az is, hogy hol nincs ilyen nagy siker, például a zöldség-gyümölcsben, pedig adná magát, hogy horizontális szövetkezetek dominálják a piacot.”
A magas infláció miatt újra ömlik az import tömegtermék
Éder megemlítette, hogy az elmúlt időszakban megint meghatározó termékpályákon nőtt az importnyomás. A magas infláció és az ársapkák miatt a kiskereskedők egy része újra nyitottá vált a „mindegy, hogy honnan jön, csak olcsó legyen” szellemiségre, és likvidációs készleteket kezdtek kihelyezni Magyarországon is. Nyugat-európai raktárakból, fagyasztókból jelentek meg dömpingáruk, amelyek a magyar piacot szét tudják verni.
A MOSZ főtitkár-helyettese úgy véli, hogy az uniós csatlakozás után sokáig többségében magyar élelmiszerek voltak a kereskedelmi láncokban, de 2019 után erősen eltolódott az arány az importáruk irányába. Az előző másfél-két év pedig még nagyobb károkkal járt. Korábban jellemzően, az áfát leszámítva, olcsóbbak voltak a hazai termékek, mint a környező országokban, ez azonban mára megfordult. „Nem véletlen, hogy tele lettünk külföldi élelmiszerrel. A mezőgazdasági felvásárlási árak mindössze fél évig mozogtak együtt az uniós árakkal, azóta sokkal nagyobb mértékben zuhantak, mint az európai átlag, és eközben hazánkban a legnagyobb az áremelkedés a mezőgazdasági felhasznált anyagok és eszközök vonatkozásában, alapvetően annak okán, hogy a földgázárak az egyik legmagasabbak Európában, és a gázolaj ára is jócskán meghaladja a környező országok árait. Emiatt az indokoltnál magasabbak a műtrágya- és a növényvédőszer-árak is.”
Korábban Lázár János azt vetette fel, hogy szükség lenne egy nagy hazai élelmiszerláncra. Éder szerint ez nemzetstratégiai szempontól is támogatható, hiszen így nem vándorolna ki a profit az országból. „Abban azért kicsit tanácstalan vagyok, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani. Ma is vannak Magyarországon magyar tulajdonú láncok, még meghatározó szerepük is van, de az elmúlt évek versenyét nem veszik sikerrel a külföldi tulajdonú diszkontokkal szemben. Valamilyen stratégiaváltásra is szükség lenne ahhoz, hogy középtávon sikeres magyar tulajdonú kiskereskedelmi láncok jöjjenek létre.”
Adjátok vissza a polcainkat!
A magyar élelmiszeripar néhány szegmensben most is meghatározó szereplő a régióban, a növényolajgyártás vagy az izocukoripar ilyen, és erre a jövőben is alapozhat. Ezeken kívül is van még néhány ágazat, amely Éder szerint jó irányban fejlődik. A baromfiágazatot nagyon erősnek tartja, de jelentős előrelépést érzékelt a sertéshúsnál és a húskészítményeknél is. Korszerű vágóhidak is épültek, növelve a versenyképes vágáskapacitásokat, és fejlődik az integráció is. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy az ágazat jelentős exportot bonyolítson le – a magyar élelmiszeripar bevételének 40-45 százaléka exportból származik.
A NAK-alelnök arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar mezőgazdaság már a középkor óta exportorientált volt. „A külkereskedelmi eredmény most is jó, évi tízmilliárd euró körüli az árbevétel, és ezt lehet még növelni. Az európai piacok mellett a Közel- és Távol-Kelet is jobban megnyílhat magyar termékek előtt.”
A balkáni térség is potenciális exportpiac lehet, például a magyar tejipar számára, de Éder szerint még itt is szükség van nagyobb beruházásokra, mert a magas feldolgozottságú termékekkel lehet jobban érvényesülni külföldön is.
Érdekes adalék, hogy Magyarország állateledel-gyártásban szintén nagyon erős szereplővé vált Európában, nemzetközi cégeknek köszönhetően ezen a területen is növekszik az export.
„Istenigazából nem látok olyan területet, amelyen befektetések eredményeként ne lehetne érdemi, elsősorban exportpiaci javulást hozni, de az első feladat a hazai polcrészek visszaszerzése. A közeljövőre nézve kifejezetten optimisták lehetünk, hiszen több mint hétszázmilliárd forintnyi beruházási támogatás jöhet csak a vidékfejlesztési programból. Az élelmiszeripar lesz az egyik kedvezményezett ágazat, és olyan érdemi fejlesztések mehetnek végbe, amelyek átkalibrálhatják a helyzetet a következő tíz évben, és hozhatják a magyar élelmiszeripart a jelenlegi lényegesen jobb versenyhelyzetbe, a régióban, és akár távolabbi vidékek piacain is” – mondta Éder.
Lejtmenetben a zöldség-gyümölcs
A biztonságos belső ellátás szinte minden országban kiemelt stratégiai célként jelenik meg, ez nálunk is így van, de néhány alapanyagnál ijesztő a visszaesés az előállított mennyiségben. A zöldség- és gyümölcstermesztés került lejtmenetbe, a bogyós gyümölcsök szinte eltűntek, de vöröshagymából, burgonyából és uborkából is hiány van. Két slágertermék, a zöldborsó és a kukorica azért még tartja magát.
„E két utóbbi öntözésigényes. Az a nagy kérdés, hogy tudunk-e a zöldség-gyümölcs fronton olyan öntözéssel alapozott korszerű technológiákat nagy mennyiségben behozni, alkalmazni és befektetni, ami a feldolgozás alapanyagigényét tartósan szolgálná. Van rá lehetőség, de ehhez egyrészt a zöldség-gyümölcs ágazatnak a kifehérítésére van szükség, másrészt pedig nagyon jelentős tőkebefektetésre.”
A jövőképet persze a klímaváltozás is folyamatosan alakítja. Az szinte biztosnak tűnik, hogy ellenálló fajtákra lesz szükség. Éder itt némi elmaradást érzékel, általánosan elmaradott a kutatás-fejlesztés, így pedig nehéz megbízható terméseredményeket produkálni. Szerinte az öntözésfejlesztés is inkább verbális szinten erős, pedig a szélsőséges időjárás mellett muszáj ebben is érdemben előrelépni.
Éder Tamás szerint a szántóföldi növénytermesztésünk szerkezete rövid távon nem fog sokat változni, gabonát és olajnövényeket fogunk termeszteni, de az nagy kérdés, hogy mit kezdünk a terményekkel. „Továbbra is exportáljuk nagy részüket, és hagyjuk, hogy máshol hasznosuljon, vagy megpróbáljuk itthon bepakolni magasabb hozzáadott értékű termékekbe? Én ez utóbbit tenném nemzetgazdasági stratégiai céllá.”
Összeborulás azért nem lesz
A NAK-alelnök úgy érzi, hogy ez elmúlt öt-hat évben kezdett növekedési pályára állni az élelmiszeripar, a kormány azóta egyfajta stratégiai ágazatként tekint rá.
„Egy-két évtizeddel ezelőtt az autógyárak, az IT-fejlesztések állami támogatásokkal is léptek előre, mi pedig úgy éreztük, hogy leírtak minket a gazdaságfejlesztési koncepciók alkotói és úgy tekintettek ránk, az élelmiszeriparra, mint egy a 19. vagy a 20. századból itt maradt ágazatra, amellyel a kormányok nem nagyon foglalkoztak. Ez változott meg azzal, hogy egyfajta stratégiai ágazatnak nyilvánította a kormány az élelmiszeripart. Sok apró eleme van a változásnak, de a legfontosabb, hogy az élelmiszeripar részesedése érdemben nőtt a különböző fejlesztési támogatásokból. A közepes és nagyobb cégek is jelentős fejlesztési forrásokat kaphattak, és már vannak olyan üzemek, amelyek megütik a nemzetközi versenyképes mérethatár alsó részét, de azért van még hová fejlődni. Az, hogy van egy éves szinten négyszázmillió liter tejet feldolgozó magyar cég, óriási eredmény, de Németországban olyan vállalat is van, amely a teljes magyar termelésnek megfelelő másfél milliárd liternyi tejet dolgoz fel egyedül.”
Éder Tamás szerint reális, ambiciózus cél, hogy a magyar termékek polcrészesedése 80 százalék körüli legyen, ezzel az aránnyal oda térnénk vissza, ahol 15-20 évvel ezelőtt voltunk.
Magyarország szinte minden termékszegmens alapanyagigényét képes kiszolgálni, jó néhánynál pedig az igényeket messze meg tudja haladni. Hogy ebből mi kerül a boltok polcaira, az sokkal inkább a piaci versenyen múlik. Még most is előfordul, hogy egy lánc külföldi beszállítót választ, hiába tudja legalább ugyanolyan minőségben és árban kínálni ugyanazt a terméket egy magyar cég. Éder azt mondta, az utóbbi években ezen a gyakorlaton tudtak nagyobb mértékben változtatni.
„A szakmai szervezetek, a kamara, a minisztérium, bizonyos kormányzati intézmények munkájának együttes eredményeként a kiskereskedelmi láncok, még a legnagyobb diszkontok is meghatározó termékpályákon tettek vállalásokat arra, hogy döntően, vagy akár száz százalékban magyar terméket tesznek a polcra. Ilyen volt az UHT tejek vagy a különböző friss tőkehúsok esete. Évről évre javul a bizalmi kapcsolat a beszállítók és a kiskereskedők között. Összeborulás azért nem lesz, mert kőkemény csaták azok, amikor a termékek átadásáról, azok mennyiségéről és áráról döntések születnek. De hát a piacgazdaság az ilyen.”
