A magyar gazdaság és a különadók: inkább brit gyarmatosítók legyünk, ne spanyolok!

Az elmúlt hetekben élénk vita alakult ki a hazai különadókról. A történetben mindenki pozícióból beszél, így elég nehéz objektív képet alkotni, ráadásul magyar sajátosságként a hazai beszélgetőpartnerek nem Michael O’Leary Ryanair-vezér nyíltságával vagy gorombaságával beszélnek, hanem csak a háttérben merik elmondani a véleményüket. Az viszont így is átjött, hogy az adók új rendszere a szakemberek szerint nagyon nagy kockázatokat rejt.

Milyen veszélyekkel jár a különadó?

Az adók új rendszere a legnagyobb kockázatot talán abban rejti, hogy

azt sejteti, hogy jogi bizonytalanságot éget be, bármikor, bárkire rá lehet mutatni: fizess!

Csökkenti a magyar gazdaság versenyképességét, hiszen ha máshol nem adózik annyit a távközlési cég, a bank, a légitársaság, a kiskereskedő, akkor máshová mennek inkább a fejlesztések, máshol lesz a repülős hub, a nagyobb bankok máshová allokálják a kihelyezhető tőkét.

Rövid távon állami bevételt hoz, de hosszabb távon az állami bevételt csökkenti, hiszen ha demotiváló az adórendszer, akkor a cégek középtávon már nem Magyarországra fókuszálnak.

Ezek tehát a fő kockázatok, és a beszélgetőpartnereink segítségével, a megszokottnál kicsit talán „filozofikusabban”, ezt elemezzük.

Fércmunka, kommunizmus

Az elmúlt hetekben élénk vita alakult ki a hazai különadókról.

• A magyar állam extraprofitról és a háború okozta nehézségekről beszélt, a rezsiharc és a magyar honvédelem finanszírozásával indokolta az adókat.
• A kritikusok a „2 napos kodifikációk” miatt a szabályozások gyenge minőségén élcelődtek, a megfelelő kontrollköröket hiányolták, és felrótták, hogy akik készítik őket, nem ismerik az egyes megadóztatott szektorok sajátosságait.
• A megcélzott vállalatok az adók káros mértékére panaszkodtak, vagyis arra, hogy a túlzott adóztatás visszaüt, mert így nem marad forrás a fejlesztésekre, veszélybe kerülhet az ellátás, versenyhátrányt szenved el a magyar szereplő.
• Az állampolgárok pedig állítólag alapvetően örültek, mert nyilván szeretik az alacsonyabb háztartási költségeket, a kevesebb adót, a rezsiárat, nem bánják, ha a „gazdag” cégek fizetnek

Ahogy mondani szokás, valójában ezekkel a leegyszerűsített véleményekkel senki sem fejti ki az igazság minden árnyalatát.

Az állam képviselői biztosan tudják, hogy a kormány nemcsak extranyereségeket adóztat, de ezzel a kommunikációval jobban eladható az intézkedés.

A kritikusok hajlamosak a kisebb szabályozási zavarokat is úgy láttatni, hogy minden „fércmunka”, hogy az egyeztetések hiánya miatt teljességgel értékelhetetlenek az adószabályok, pedig ez azért így alighanem túlzás.

A vállalatok pedig mindig úgy tesznek, mintha az adóztatás egy bizonyos szintje számukra elfogadható lenne, csak van egy olyan egészségtelen mérték, ami már nem az. De valójában a vállalkozás mint szervezet lételeme az, hogy növekedésre, profitmaximalizálásra törekedjen, ebben mindig, minden adó gátat jelent.

Végül az egyén elfelejti a „kommunizmust”. Azt gondolja, hogy a hetvenes évek piactól elzárt kenyér- és sörárai talán akkor hiányjelenségekhez vezettek, sőt, végül a rendszer gazdasági összeomlását is elhozta, de negyven év múlva a rezsinél, az élelmiszerpiacon és a benzináraknál majd működőképes rendszert alkotnak, és teljes szívvel vallják, hogy minden magyar család érdeke ez a valóságtól eltorzított gazdaság.

A pozitívumok

A Fidesz két jó tulajdonsága pozitívumként kiemelhető.

A párt és kormánya komolyan veszi a „nagy pénzügyi törvényeket”. Itt arra érdemes gondolni, hogy legalábbis békeidőben törekedett a hiánycélok tartására, a GDP-arányos államadósság csökkentésére, a nemzetközi pénzügyi kötelezettségeink pontos teljesítésére, és így a „kurucos” kommunikációk ellenére megbecsült tagjai lehettünk a világgazdaság pénzügyi rendszerének. A hiánycél tartása a különadók idején is elismerhető törekvés.

A párt és a kormány összetett adórendszere alapvetően gazdasági tevékenységre motiváló volt. Az adócsökkentés összességében nagy siker a megelőző baloldali kormányok idejéhez képest, amikor a legális foglalkoztatás magas terhei agyonnyomták a gazdaságot. A Fidesz politikájában a külföldi befektetők nagy támogatásokat kaptak, a társaságok nyeresége és a személyek jövedelme alacsony kulccsal adózott, a Fidesz azon dolgozott, hogy jöjjenek ide gazdasági aktorok, és ők minél jobban járuljanak hozzá a gazdaság működtetéséhez, foglalkoztatáshoz, akár még valamilyen nívósabb ökoszisztéma kialakításához is.

Mi is az az adó?

Az adóhoz sokféleképpen lehet közelíteni. Mondhatjuk azt, hogy az állam alapvető funkciója, hogy a közösség (legyen szó magánemberről vagy cégről) módosabb tagjaitól forrásokat gyűjtsön a közös céljainkra. Arra, hogy senki ne fázzon, legyen infrastruktúránk (útjaink), biztonságunk (honvédelem), a gyerekek okosodjanak (iskolák), az emberek gyógyuljanak (egészségügy).

Természetesen az adó ugyanakkor egy „intézményesített rablás” is, hiszen van valaki (az állam), akinek joga van bárkire rámutatni, azt mondani, hogy ennyi és ennyi pénzt kérek tőled, és joga van ezt a parancsot, vagyis ezt a pénzügyi követelést behajtani, ha kell, végül erőszakszervezettel is elvonni a magánszemélytől, cégtől a forrást, erre vannak végrehajtók, adónyomozók, rendőrök.

Van-e itt értelme a morálnak?

Lehet-e igazságos ez a rendszer? Ilyen viták mindig felmerülnek, és tényleg sokfelől lehet megközelíteni a kérdést. Például onnan, hogy akinek jobban megy, az fizessen-e többet? Ha igen, mennyivel? Vagy inkább az fizessen többet, aki többet használ fel az állam által biztosított közjavakból.

Hogy bárhová vezet-e ez a vita, nehéz megmondani. A kérdés eleve távolabb esik a különadóktól, hiszen inkább az állampolgároknál tudjuk értelmezni. Képzeljük el, hogy egy ember évi 5 milliót keres, egy másik 50 milliót, és az adó 10 százalék. A szegény, vagy a gazdag használja fel jobban a befizetett 500 ezer vagy 5 millió forintját? Hogyan kell ezt kiszámolni?

• Egészségügyben valószínűleg több megy a szegényebbre, mert ő közegészségügyet használ, sajnos jó eséllyel rosszabb is az egészségi állapota.
• Az utakat lehet, hogy a gazdag használja inkább, mert van víkendháza, többet utazik.
• Honvédelemben pedig mi számít, a megóvott emberélet, vagy az is, hogy a magyar katonák a gazdag nagyobb vagyonát is megvédik?

Nehéz kérdések.

És a cégek felől?

Ugyanez a kérdés a cégeknél sem könnyű. Hiszen mi az az adó? Tényleg csak annyi, hogy akitől lehet, attól el kell venni a pénzt? Vagy az adórendszer jutalmaz, büntet, motivál, elismeri a korábbi beruházásokat?

• Például figyelembe kell-e venni, hogy a korábban befektetett tőkére vetítve jogos lehet a megtérülés, a nyereség vagy minden profit büntethető, mert ha profit, akkor az „extra”?
• Esetleg számít az, hogy egy szektor, vagy egy intézmény már eddig is sok különadót fizetett?
• És meddig mehet el a szelekció?

Ha a kormány cégenként meghatározná, hogy ki mennyi adót fizessen, az nagy tiltakozást váltana ki, mert a teljesen testre szabott, „kivéve a gyevi bírót” jogalkotás nem európai, de így viszont az általános szabályokkal az egyes szektorok (bank, távközlés, légiközlekedés, kiskereskedelem) veszteséges cégei is extraprofitadót fizetnek, ami azért cinikus.

Jó állampolgárok

És igen, a vállalatok gyakran elmondják, hogy ők jó „állampolgárok” szeretnének lenni, fontos nekik az adott nemzetgazdaság, de fontos a globális fenntarthatóság is.

A cégek jószándékú vezetői és munkatársai ezt meg is élhetik, de a vállalkozások a természetükből fakadóan nem ezen motiváció mellett működnek, hanem azért fizetnek adót, hogy a jövőben is dolgozhassanak, hogy olyan jogszabályi környezetet, ha kell, olyan biztonságot tartson fenn számukra az állam, hogy még a jövőben is tudjanak profitot termelni.

És, ha egy igazán alacsonyra lőtt erkölcsiséggel, vagyis nem igazságossági szempontok alapján a különadóktól valamit mégis elvárunk, akkor az az, hogy akár el is engedhetjük a különadóknál a morális szempontokat, csak az állam legalább adóztasson, vagy csúnyábban megfogalmazva, raboljon jól.

Ne kalandozzon, hanem fejjen!

Vagyis arra gondolunk, hogy legyenek pontosak és érthetők a szabályok, ne egyszer taroljon le egy terepet az állam, ahol pénzt lát, hanem arra optimalizáljon, hogy a magyar gazdaság szereplői hosszabb távon is képesek legyenek nyereséget termelni és adót fizetni.

A szarvasmarhát le lehet vágni és el lehet adni húsnak, vagy lehet etetni és a tejet értékesíteni.

A hazai történelemkönyvek vicces kifejezése a „kalandozó magyarok”. Ugye ez azt jelenti, hogy a magyarok betörtek nyugatra, amit találtak, ellopták, majd felgyújtották a helyiek házait, és kivonultak.

Nem gondoltak arra, hogy csak annyit visznek el, hogy jövőre is érdemes legyen betörni. Nem olyanok voltak, mint a rómaiak, a híres „mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetben.

Aki nem ismerné, a Brian élete című film legendássá vált párbeszéde arról szól, hogy a zsidó lázadók szeretnék uszítani a népüket Róma ellen, és ekkor hangzik el az azóta is sokat idézett kérdés:

„Mit adtak nekünk a rómaiak?

Jól van, úgy értem, hogy eltekintve a csatornától, a gyógyászattól, az oktatástól, a bortól, a közrendtől, az öntözéstől, az utaktól és a vízvezeték-hálózattól. Szóval, mégis mit tettek értünk a rómaiak?”

Pár elvárás

A különadóktól elvárható lenne pár alapvetés.

Ne legyen visszamenőleges hatályú!

Ez alatt azt lehet érteni, hogy amennyiben a 2022-es év egészét terheli például egy banki adó, akkor azt 2021 decemberében és ne csak 2022 májusában ismerhesse meg a szakma!

Ne kamu legyen az indokolása!

Ha egy veszteséges kiskereskedelmi lánc a forgalma után fizet adót, akkor ne kelljen az extraprofit szóval is megküzdenie.

Legyen tiszta a szabályrendszer!

Derüljön ki, ha például egy értékpapír-vásárlási megbízás, mondjuk 50 ezer Mol-részvény megvásárlása nem egyben, hanem öt napon át, hét részletben teljesül, akkor mennyi a tranzakciós illeték plafonja, egyszer, ötször vagy hatszor 10 ezer forint?

Ne motiváljon rosszul!

Ha a magyar energiatermelés érték, akkor ne csak az új koncessziók essenek kedvezőbb adómegítélés alá, de a régi mezők új technológiás fejlesztései is.

Gyarmatosítók: Spanyolország

Egy felelős állam ugyanis mindig azzal is játszik, hogy ne csak holnap, hanem tíz év múlva is legyen fedezete a közkiadásoknak. Egyik beszélgetőpartnerünk példájával, a földkerekség két legnagyobb hódítója, vagyis Anglia és Spanyolország másképpen hódított.

Az európai gyarmatosítást nehéz teljesen fehérnek, vagy teljesen feketének leírni, morálisan utóbbiak, vagyis a sötét színek dominálnak, a kizsákmányolás, az erőszak miatt, de vannak jelentős különbségek.

A spanyol gyarmatosítás lehet a rossz példa, mert a dél- és közép-amerikai társadalmak nagyon erőszakos leigázása nagy szegénységet és egyenlőtlenséget, sok diszkriminációt hozott létre az őslakosokkal szemben. Az egységes vallás (római katolikus) és az egységes nyelv (spanyol) kialakítása ugyan akár pozitív hatásokkal is járhatott hosszú távon, de gyakorlatilag egész kultúrákat, nyelveket irtott ki.

A betegségek behurcolása is valamiért ebben a gyarmatosító relációban volt a legerősebb, sok nép megtizedelődött, de a szónak nem abban az értelmében, hogy minden tíz emberből egy meghalt, hanem inkább úgy, hogy tíz emberből egy maradt életben, mert az őslakosoknak nem volt semmilyen immunitása az európai ember számára kisebbnek tűnő betegségekre sem. De a spanyolok sem jártak jól, egyszer – jó sok katonával – hódítottak, de tartós gazdasági, kereskedelmi előnyt nem kovácsoltak az ilyen gyarmatosításból.

Gyarmatosítók: Nagy-Britannia

A brit gyarmatosításban mintha kicsit több lenne a civilizációs elem, a professzionálisabb közigazgatás, az iskoláztatás, az egészségügy, a higiénia meghonosítása. A gazdaságban is jobb gépek, eszközök jelentek meg a gyarmatokon, ami akár segítette is a helyiek boldogulását.

A cél amúgy a britek esetében sem volt nemesebb, csakis a természeti erőforrások kiaknázása, a helyi társadalom elnyomása, a kereskedelmi csomópontok megszállása és az élősködés, vagyis a gyarmati áruk kereskedelmi hasznának tartós lefölözése. A kolóniák működtetése kemény volt, de jóval kevesebb emberáldozattal járt, és a legtöbb helyen az angol nyelv elterjesztése mellett jobban megmaradhatott a saját nyelv és a saját vallás.

Értelmesen

A magyar különadók idején tapasztalatunk szerint elsősorban a bankárok érzékelik most azt, hogy a szektor nem a brit, hanem a spanyol típusú „kezelést” szenvedi el. A banki különadók nagyon magasak, és ahogy kitágul a spread a környező országokkal, a nemzetközi versenytársakkal, a fintechekkel szemben, úgy akár helyrehozhatatlanul is lemaradhatunk. Hiszen amikor a cseh, a szlovák gazdaság egy agyonadóztatott országgal versenyez, mi és miért maradna itt?

A bankárok szerint itt is az örök igazság az érvényes, rongálni, rombolni pillanatok alatt lehet, korrigálni, visszaépíteni csak nagyon hosszú idő alatt, vagy sehogy sem.

Mi van, ha a Revolutot és a többi fintechet nem sikerül a magyar kormánynak elkapnia, ha 500 ezerről, 2 millióra nő az ügyfélkörük a magyar bankok rovására, akkor az egyszeri versenyelőnyből rögzülhet az előny, mert ha egyszer elmegy egy ügyfél, a bankot nagyon nehezen váltó, tehetetlen ügyfeleket örökre el lehet veszíteni.

De hasonló kérdést tesznek fel a brókerek is, ha Magyarország magas adóval sújtja a magyar (vagyis a HU-s ISIN-kódú) értékpapír-vásárlásokat, akkor az eleve ezer sebből vérző magyar tőkepiac újabb pofont kap.

Ezek határozott kockázatok a magyar gazdaságnak, ahogy van ilyen forgatókönyv a repülésnél is, vagyis lehet, hogy Budapest turisztikai vonzereje visszaesik, a fapadosok reagálnak, de ez még talán nyitott kérdés.

Demokrata vagy republikánus?

A világ millió adórendszere között két nagy irány megkülönböztethető. Fogadjuk el, hogy minden demokratikus állam alapvetően a társadalmi összjót keresi, de ezen belül van két fő iskola:

• Az egyik, legyen amerikai analógiával a demokrata vonal, azt gondolja, hogy az államnak a szegények mellett be kell avatkoznia, csökkentenie kell a társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdagabbakat jobban meg kell adóztatnia, hogy a szegényeket jobban lehessen támogatni. Az „egyenlőségesdi” sikerpéldái lehetnek az északi jóléti államok, a kudarcai pedig a kommunista gazdaságok.
• Van emellett a másik, a republikánus vonal, amelyik azt mondja, hogy az alacsony adókkal a gazdagokat és a gazdaságot kell ösztönözni, mert ha ez sikerül, akkor mindenkinek, a legszegényebbeknek is jobban fog menni. Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok gazdasági sikerei ezt bizonyítják, a dél-amerikai gazdaságok nagy egyenlőtlenségei és szegénysége pedig ellenbizonyíték.

Magyarországon a Fidesz egy speciális utat járt be, az alacsony adókulcsokkal republikánus módra ösztönzött:

ha hasít a gazdaság, ha nincs munkaerő, akkor az építőipari munkás és a takarító is többet kérhet.

Míg a jövedelemkiegyenlítést unortodox, harmadik utas megoldásokkal (rezsicsökkentés, családtámogatás) próbálta belevinni a rendszerbe, amellyel kicsit a legszegényebbeket, de még jobban a családos középosztályt támogatta meg.

Most a „republikánus” elemet nagyrészt elengedte, az adók a gazdaság egyes szereplőinél elszálltak, de a demokrata elegyhez azonban (rezsiárak és hasonlók) a megszokott unortodox elemekkel ragaszkodik.

A harmadik úttal azonban egy nagy baj van, remekül kommunikálható, hiszen a gaz kapitalisták és a gazdagok, az extraprofitot termelők elleni üzenetek értő fülekre találnak, befogadó táptalajra hullanak, csak éppen sajnos a közgazdaságtan alapvető szabályait általában mégsem sikerül senkinek felülírnia.