Hernádi Zsolt: Olajszankció esetén nagyon nagy lenne a baj

Legfontosabb

2022. május 04. – 07:13

Hernádi Zsolt: Olajszankció esetén nagyon nagy lenne a baj
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Ellátásbiztonság. Évek óta nem kellett a hazai energetikai piacon ezt a fogalmat szóba hozni. Újabban azonban az lett a fő kérdés Magyarországon: lesz-e elég „anyag”, vagyis gáz, olaj, dízel? Ha pedig nem jön az orosz molekula, miként pótolható? Hernádi Zsolttal, a Mol Nyrt. elnök-vezérigazgatójával a tőzsdei cég közgyűlése után beszélgettünk, de ezúttal nem került szóba a cég eredménye, az osztalékfizetés vagy a tulajdonosi struktúra. Az üzemanyag-ársapka és a szénhidrogén-kereskedelem esetleges szankcióinak hatásai voltak a témáink.

A kormány július 1-ig meghosszabbította az alapvető üzemanyagok 480 forintos literenkénti ársapkáját. Hogy fogadták a döntést?

Gondolom, nem arra a válaszra vár, hogy pezsgőt bontottunk, és egy fergeteges bulit csaptunk. Nem ez történt. Bár mondhattuk volna, hogy egy kellemetlen terhet levesz a vállunkról az állam, nem kell matematikai modellekkel kiszámolni azt, hogy milyen ár mellett felelünk meg egyszerre a versenyárképzési szabályoknak, és tudjuk teljesíteni a piaci igényeket is.

Azért azt gondolom, hogy az említett számítás elvégzése nem került volna napi egymilliárd forintba, mint az ársapka. Én eddig úgy éreztem, hogy igazán hangosan azért nem keltek ki az intézkedések ellen, pedig a részvényeseik védelme mintha ezt indokolta volna. Azért nem voltak harciasabbak, mert közben mostanában a Mol sokat is nyer amiatt, mert az import Urál típusú nyersolaj ára jelentősen olcsóbb, mint a Brent olajé, ami a Molnak főnyeremény?

Nyilvánvaló a felelősségünk abban, hogy részvényeseinket képviseljük, de azt is pontosan tudjuk, hogy a kormányzatnak is van felelőssége. Nem is akármilyen. Pár szinttel magasabb ligában játszanak, és nagyobb súly is nyomja a vállukat. Nem hasonlítható össze a kettő. Értjük, hogy a magas energiaárak miatt lépniük kellett. Ne felejtsük, egy magyar háztartásban sokkal nagyobb részt visz el a rezsi, mint egy nyugat-európaiban, akár a három-négyszeresét is. Ha a részvényeseknek csak rövid távú érdekeik lennének, akkor kiabálnunk kellett volna, de hosszú távon, és ha az egészet nézzük, akkor a kormányt igazából nem érheti kritika. Feltéve persze, ha az ársapka csak átmeneti marad, azt a célt szolgálva, hogy csillapítsa az árak sokkszerű emelkedését. Május elején hozzuk nyilvánosságra negyedéves jelentésünket, abban lesznek konkrét adatok arról, hogy mennyibe került ez nekünk eddig. Az időszak elején még nem volt ilyen gyenge a forint, illetve nem volt ilyen magas az olaj világpiaci ára, azóta ezek mind-mind nehezítették a helyzetünket. Emellett valóban az is igaz, hogy az időszak második felében az Urál tényleg jobban elszakadt a Brenttől, ami viszont segített.

Vagyis azért lehetett ennyire visszafogott a reakciójuk, mert az elején még nem volt ilyen „csúnya” ez az egész?

Inkább elvi alapon állva gondoltuk azt, hogy nem helyes egy olyan intézkedést támadni, ami sok millió magyarnak ad rendkívüli segítséget egy rendkívüli helyzetben. Még akkor sem, ha nekünk fáj. Ugyanakkor ha egy intézkedés meghosszabbodik, akkor óhatatlanul ott van már a fejünkben, hogy mi lesz, ha megint meghosszabbodik, és aztán megint

Majd örökre itt marad…

Ebben vannak rossz tapasztalataink, két évtizede a piacinál alacsonyabb gázár volt ilyen sarkalatos kérdés. Az nagyon sok veszteséget jelentett nekünk, és néha bizony gátolta a növekedési és befektetési lehetőségeinket is. De az ár csak az egyik fele a dolognak – bár tudom, elsőre ez az, ami közérdeklődésre számíthat. Ennél sokkal súlyosabb kérdés, hogy lesz-e elég molekula vagy termék. És ebben a Mol felelőssége már megkerülhetetlen. Meggyőződésem, hogy a piaci logikába hosszú távon beavatkozó hatósági intézkedések torzulást, visszaéléseket és áruhiányt okozhatnak. Ezeket mindenképpen el kellene kerülni. Márciusban a forint leértékelődése és a háború kitörése miatt olyan árváltozások következtek be, hogy a befagyasztott ár és a piaci ár közti különbség már igen jelentőssé vált. Olyan mértékben kezdett el nőni a fogyasztás Magyarországon, hogy nem tudtuk finomítói termékkihozatallal lekövetni, ennek ugyanis fizikai korlátai vannak. Elkezdtük felhasználni a tartalékainkat, és elkezdtünk kiabálni.

A tartalék alatt mit ért, nyersolajat vagy valamilyen készterméket?

A finomító kapacitása nem volt növelhető. Alapvetően dízelt kellett felszabadítani a tartalékokból, hiszen a fogyasztás növekedése mellett csökkenni kezdett a termékimport. Kevesen tudják, de egész Európa markánsan dízelhiányos. Dízel nélkül viszont nincsen európai gazdaság, nincs közlekedés, nincs szállítmányozás. Ha pedig átmenetileg hiány lépne fel, akkor előfordulhat, hogy az európai országok újragondolnák az egyik alapelvüket, az áruk szabad mozgását, gyakorlatilag lezárnák a határaikat. Mert a „nincs” nagyobb úr, mint a „drága”.

Gondolom, önöknek érdemesebb is inkább ezt az ellátási érvet használni, mert a Molnak most olyan magas a nyeresége, hogy nehéz lenne azzal hathatósan érvelni, hogy jaj, csökken a jövedelmezőségünk…

Mi nem szoktunk panaszkodni a jövedelmezőségünk miatt. Az a mi felelősségünk, de nem szabad elfelejteni, hogy mi ebből a jövedelemből fedezzük óriási volumenű beruházásainkat, teremtjük meg nyersanyag-készleteinket, és nem utolsósorban térítjük meg tőkeköltségeinket – akár a befektetőinknek, akár a hitelezőinknek. Van annyi hitelességünk, hogy kiadási és bevételi struktúráinkat ideig-óráig el tudjuk téríteni az egészséges szinttől, de ha tartósan nem biztosítható a szükséges jövedelmezőség, akkor vágni kell nekünk is.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Évente átlagosan 1,4 milliárd dollárnyi beruházást valósítunk meg, ami nem játék, mert ha valamit már elkezdtünk, azt végig kell vinni, azt nem érdemes félbehagyni. Igen, az ellátási felelősség nagyon fontos. Ahol van finomítónk, ahol piacvezetők vagyunk, ott ránk rótt kötelező szabályozás nélkül, magunktól is vállaljuk az ellátási felelősséget, mindaddig, amíg a csoport egészének nem okozunk visszafordíthatatlan károkat.

Egyáltalán be voltak vonva a szabályozásba? Vagy csak akkor tudtak érvelni ellene, amikor már kész szabályokkal találkoztak?

Mindig vannak pletykák, hallani, hogy készül valami, jön majd egy döntés. Aztán megjelenik egy szabályozás, és ez hol egyezik, hol teljesen eltér attól, amiről addig beszéltek. Mert a döntéseket nem mi hozzuk, és nem is a mi felelősségünk. A mi felelősségünk az, hogy ha kérdeznek, akkor legjobb tudásunk szerint válaszoljunk. Az árszabályozás megjelenése után is csak akkor sikítottunk, amikor március közepére extrémen megnőtt kereslet. Ekkor jeleztük is, hogy nincs ennyi molekulánk, nincs ekkora logisztikai kapacitásunk. Baj van.

Talán eltúlzom, de akkor, ha jól értem, a nagy sorok, a benzinroham segített önöknek? Szemmel látható lett a kormánynak is az ellátás kockázata?

A fűnyíróelven meghozott 480 forintos árnak ez lett a következménye. A benzinturizmus, a pánikvásárlás és a visszaélések. Mindenki szuperracionálisan reagált, saját érdekei és a hozzá eljutott információk alapján. Mert az emberi természet, az emberi reakció racionális. Ha sort látnak valahol, akkor azt mondják, hiány lesz. Ha egy tankolásért utaznom kell tíz kilométert, de keresek 50 eurót, vagy teherautóval keresek 300-at, akkor nem lehet kérdés, hogy az emberek így fognak reagálni. Ha csak 10 eurót kerestek volna, azért nem érte volna meg. De a meglévő infrastruktúra nem lehetett felkészülve ilyen helyzetekre.

Vagyis a fogyasztók jöttek és vásároltak, a versenytársaik pedig veszteséggel már nem importáltak?

Így történt, és ezért senki nem tehet nekik szemrehányást. A piac meglódult márciusban, az import pedig nem követte ezt, csak a szerződéses kötelezettségeik minimumát teljesítették, de páran azt sem, hanem leálltak. A teljes többletet a Molnak kellett lefednie.

Mennyire számított a magyarságuk…

Ha én rólam van szó, akkor én magyar vagyok, itt születtem, ez a hazám, de vannak ruszin, sváb és tót felmenőim is....

A kicsit fennkölten kezdett kérdéssel nem önre utaltam, hanem arra, hogy a Mol ugyan szereti hangsúlyozni, hogy multinacionális csoport, de azért döntően magyar a vezetése, itt van a székhelye, sokat dolgozik a magyar kormány mellett. Vajon ha ugyanilyen csomagot kapnak Szlovákiában, Horvátországban vagy Csehországban, ugyanígy reagáltak volna, ott is továbbra is kiszolgálták volna veszteséggel a fogyasztókat?

A döntéseknél számít, hogy mennyi lekötött tőkénk van az adott országban, Horvátországban, Szlovákiában, Magyarországon vannak finomítóink, ezek kiemelt piacok. És Horvátországban is van hatósági ár, mégis teljesítünk. Egészen addig, amíg fenntarthatóan működnek, és nem veszélyeztetik a csoportot. Magyarországon az ország legnagyobb vállalata vagyunk, ez is felelősség, azonban vannak részvényeseink is, feléjük ugyanúgy felelősséggel tartozunk.

Gulyás Gergely miniszter azt mondta, hogy 5 százalékot számít az infláció leszorításában a sokféle árrögzítés. Nem hinném, hogy a nyár elején már nem lesz gondunk az inflációval. Ennek tükrében mennyire lehet komolyan venni, hogy július elsején vége? Vagy legalább abban bízhatnak, hogy amennyiben marad az ársapka, akkor már eleget adtak, és ha a kormány a költségvetési kiigazításban ágazati különadókkal próbálkozik, önöket már békén hagyja?

Mindig bízom abban, amit Gulyás Gergely mond, és ő július 1-i határnapról beszélt. Nekünk amúgy is sok különadónk van, kiskereskedelmi adó, Robin Hood-adó, egyebek. A kiskereskedelmi adóból ráadásul jóval nagyobb részt vállalunk, mint mások. Azt remélem, hogy senki nem akarja a jövőnket „megenni”.

A mi beruházásaink masszívan hozzájárulnak a GDP-hez. Ha elveszik a pénzünket, nem tudunk beruházni, fejleszteni. Közép-európai cégként máshol is van felelősségünk, egyetlen ország sem viheti el a forrásainkat.

Magyar intézkedésekről beszéltünk eddig, mint a boldog békeidőkben, pedig sajnos olyan tényezők vesznek körül minket, amelyek messze túlmutatnak a Molon vagy Magyarországon. Térjünk rá az üzemanyag-ellátás beszerzési oldalára. Sok szó esett mostanában arról, hogy a Mol hogyan és mennyi idő alatt lenne képes leválni az orosz olajról. Érezhető egy hazai és egy nemzetközi társadalmi nyomás arra, hogy ne kereskedjünk Oroszországgal, ne fizessünk Vlagyimir Putyinnak, miközben a magyar állam és a Mol is rendre azt hangsúlyozza, hogy a leválás nagyon fájdalmas folyamat lenne. Pedig a Mol korábban mintha már azzal büszkélkedett volna, hogy sokkal rugalmasabb lett a nyersolaj-feldolgozása. Mi az igazság, és mekkora a valós függés?

Nyilvánvalóan borzalmas dolgok történnek Ukrajnában. Minden tisztességes ember elítéli ezt az erőszakot, és reméli, hogy ez az egész mihamarabb véget ér. Ugyanakkor látni kell, hogy az energiabiztonság összetett kérdés, és az egy dolog, hogy mit gondol az ember értékalapon a háborúról és mi szolgálja több tízmillió közép-európai mindennapi érdekét. A kelet-európai finomítók hasonló problémákkal küzdenek, mint a Mol, hiszen látom az üzemanyag-mérlegeiket. Valakinek ki kell mondani, hogy az ellátásbiztonságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mintha ezt a gáz esetében jobban elfogadnák a döntéshozók, de az olajban, olajtermékekben reálisabbnak vélnék a szankciós lépéseket…

Igen, mert a gáz az Elbától keletre mindenkit érint. De ha a nyersolajat nézem, akkor is súlyos a helyzet, főleg a tengerpart nélküli országokban. Mégis kevesebbet beszélünk a termékekről, pedig, ha a dízelt és az LPG-t (liquified petroleum gas, ismertebb nevén autógáz) vizsgálom, akkor is nagyon sok ország érintett. Ugyanakkor mindenki ott lát szankciós esélyeket, ahol neki nem fáj. Legutóbb Németország beszélt arról, hogy nincs szüksége orosz olajra, nem csoda, hiszen az ország sok finomítója közül csak egyetlen, egy orosz tulajdonú érintett, az pótolható. Igaz, a dízelhiánnyal vagy a gázhiánnyal már ő sem tudna mit kezdeni. Ezért ezeket érdekes módon nem is akarják szankcionálni. A magyar kormánynak nyílt, sarkos véleménye van, a többiek pedig sokszor mintha csak csendes társutazók lennének.

Talán a mi megkülönböztetett hozzáállásunk azért is világít külföldön, mert más intézkedésekben, például a katonai eszközök átengedésében is különutasok vagyunk. Ráadásul, ha valójában ugyanazt csináljuk, mint mások, szénhidrogént importálunk, vagy elfogadjuk, hogy Putyin rendelete szerint rubelben fizetünk, mi mintha, „jó szokásunkhoz híven”, elég harciasan kommunikálnánk.

Ne legyünk naivak. Nem véletlen, hogy olyan szankciókról hallani, amik csak nekünk, vagyis itt Kelet-Közép-Európában fáj, de nekünk nagyon. A Mol-csoport finomítóinak zavartalan működéséhez stabil minőségű és mennyiségű kőolajellátás szükséges. Ha átfogó orosz kőolajembargó lenne, akkor újra kell szervezni a kereskedelmi, logisztikai és technológiai folyamatokat.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Még ebben az esetben is tudnánk működni, csak jóval kisebb mennyiséget tudnánk legyártani, ami állandó gázolajhiányhoz vezetne. A megfelelő helyettesítő árukat be kell szerezni, azokat el kell szállítani a finomítóba. Az alternatív kőolajok bedolgozása esetén technológiai okokból a dunai finomító 20 százalékkal, a pozsonyi 30 százalékkal kevesebb terméket tudna előállítani. Óriási számok ezek. Tudom, hogy ez gyengének tűnő érv, amikor háborús áldozatok vannak, de mindenkinek muszáj megértenie, hogy ez egy komplex kérdés, amire nincs egyszerű válasz.

Azért már vizsgálják, hogy mi lehetne ilyen helyettesítő?

Persze, nyolc éve folyamatosan, és tudjuk is, hogy nagyjából milyen mix lenne a jó. De gondoljunk bele, amennyiben a jelenleg csővezetéken szállított kőolajmennyiséget tengeren kellene beszerezni, akkor naponta 100 ezer tonna árunak kell megérkeznie a horvátországi Omisaljba. Ezt megvenni, ideszállítani, kirakodni elképesztő feladat. Jelenleg kéthetente érkezik egy tanker, embargó esetén heti kettő kell, ehhez a mostani tankerflotta nem elegendő, mintegy 30-50 új hajóra lenne szükség globálisan, amihez évek kellenek.

De a február 24-én elkezdődő agresszió azért elindította az intenzív gondolkodást? Nem a nulláról indulnak, amint hallom, 30-35 százalékban már tudnak más olajat is használni…

Nyolc év alatt 170 millió dollárt költöttünk arra, hogy 30 százalék körül tudjunk finomítani tenger felől érkező alternatív olajat. A 100 százalékhoz 3-4 újabb év és mintegy 550 millió dollár biztosan kell. És ne feledjük, ezek redundáns beruházások. Soha meg nem térülnek.

Valamiért mégis elkezdték ezt korábban. A Krím annektálása után már szankcióktól tartottak?

Már korábban, a 2009-es orosz–ukrán konfliktus után végiggondoltuk az ellátási láncainkat. Akkor nem arra gondoltunk, hogy orosz kőolajat nem lehet majd venni, hanem arra, hogy mi van, ha a konfliktus miatt az ukrán szállítási útvonal (Barátság kőolajvezeték) nem használható, mert leállítják a vezetéket. Nyilvánvaló volt, hogy Százhalombatta (Dunai Finomító) mellett Pozsonyt (Slovnaft-finomító) is el kellene így látnunk, de ott egy szűk keresztmetszettel találkoztunk. Történtek fejlesztések, mára egyedül Horvátországban van egy 80 kilométeres szakasz, amit még fejleszteni kell. Az elmúlt ötven év legjelentősebb energiadiverzifikálási folyamatán vagyunk túl, de még sokat kell tenni. Nyilván az orosz–ukrán háború ezt még jobban felgyorsítja.

Vagyis ez eddig csak egy kényszer nélküli üzleti próbálgatás volt?

Részben. Azt vizsgáltuk, hogy ha leállítják a Barátság vezetéket, mit tudunk tenni. Azt látni kell, hogy ezek drága beruházások, csak a mi esetünkben közel 550 millió dollárról beszélünk, amelyek nem megtérülőek, sőt fenntarthatósági projektjeink elől vonnának el forrásokat. Ha ez az út, ám legyen, de akkor közösségi (EU-s) támogatás feltétlenül szükséges lesz, ugyanis ha ezek a társaságok szabad forrásaikat a klímapolitikai, fenntarthatósági megfelelősséghez szükséges beruházások helyett erre kell hogy fordítsák, akkor behozhatatlan lemaradásban és versenyhátrányban lesznek azon versenytársaikkal szemben, akiknek ilyen felesleges duplikációkra a fosszilis üzemanyaggyártásban és logisztikában nem kell költeniük.

Nem riogatni szeretnék, csak a reális lehetőségeket számba venni, de éppen hadi események zajlanak, a vezeték sérülhet, olyat is láttunk, hogy Oroszország lép, a Gazprom a lengyel és a bolgár gázszállításokat már leállította. Mit tenne a Mol, ha másnap nem jönne az olaj?

Igyekeznénk fokozni a tengeri jelenlétünket, és még több tengerről érkező cargót vennénk. Halkan jegyzem meg, a szükséges előkészületeket már megtettük, és be is táraztunk több szállítmánnyal. És ha kell megnyitjuk a saját vagy az ország stratégiai tartalékait, amivel több hónapig bírja az ország – de ezt azért el kéne kerülni.

Akkor azért lenne tengeri megoldás. Ez csak árkérdés?

Részben árkérdés, részben az is fontos, hogy mekkora jelenléted van a piacon. Magyarország 1964 óta vásárol olajat a Barátság vezetéken, ott tudjuk, hogy kit kell hívni, ha bármi fennakadás van. Hat évtized alatt megismertek minket.

A hajóknál viszont nem tudják, hogy kit kell hívni?

Ott nincs annyi ismeretünk, ráadásul nem könnyű relatíve kis mennyiségekkel azonnal jó kiszolgálást kapni. Nem ismeretlen azért a piac nekünk, a horvát INA tengeri anyaggal dolgozik, és hát most is veszünk, csak lényegesen kisebb mennyiségeket. Az is kérdés, hogy a tengeren elérhető-e elég orosz kőolaj. És ha nem orosz, gondoljunk arra, hogy azt eddig is eladták valakinek. Be kell törni erre a piacra, és vélhetően nem egyedül kényszerülünk erre…

Orosz tengeri olajat említett, vagyis most még csak arról beszélünk, hogy mi a teendő akkor, ha a vezetékes szállítás megáll, de nincs még szankció, a tengerről tudunk orosz olajat venni?

Ha szankciós helyzet van, akkor ez sem áll a rendelkezésünkre, de én nagyon bízom az unió bölcsességében, szankció esetén nagyon nagy lenne a baj, teljesen leülne a közép-európai gazdaság. Mi az átfogó embargót csak út tudjuk elképzelni, ha átmeneti időszakot kapna több, tengertől elzárt ország, így mi is. Ennek legrövidebb ideje három év. Enélkül már rövid távon termékhiánnyal, gazdasági károkkal és nagyobb inflációval kell számolni. Ebben az esetben a szankció terheit aránytalanul Magyarország, Szlovákia, Csehország és Szerbia fizetné meg.

Ha ez egyáltalán majd az unión múlik. Olyat is láttunk már, hogy Oroszország lépett.

Ez is elképzelhető, de ne feledjük azért, ez mindig is egy kétirányú függés volt, és közben az orosz állam sem tétlenkedett, ő sem akart a nyugat-európai piactól függeni. Megduplázta a tengeri kikötői kapacitásait, voltak nagy belső, logisztikai átalakítások. Kína nyújtotta a pénzügyi segítséget, Oroszország a hitelt olajban fizethette. Épült kínai vezeték, lett Török Áramlat, Kék Áramlat, Északi Áramlat.

Vagyis Moszkva gyorsabban, jobb lépéseket tett, mint az unió?

Mindenki a saját érdeke szerint járt el. Mi is a saját utunkat járjuk, és próbáljuk elkerülni a rövid távú végig nem gondolt kampányokat.

Van azért jelenleg már olyan beruházásuk, ami az orosz leválás miatt zajlik?

Évek óta stratégiai cél a fokozatos diverzifikáció, mindig vannak beruházások ennek érdekében. De senki nem készült arra, hogy február 24-én Oroszország megtámadja Ukrajnát.

Ám ez történt, és most két ország háborúzik, de – és ez nekem az egyik legdöbbenetesebb elem – közben fillérre el is számolnak egymással a tranzitdíjaknál.

Hát igen, háború alatt biztos, hogy hallgatnak a múzsák, de a kereskedelmi ügyletek nem. Úgy tudjuk, napi elszámolás van a két háborúzó fél között. Az oroszok még engedték emelni is a tranzitdíjat. De, hogy folytassam a különleges helyzet leírását, a vezetéknek több kompresszorállomása van Ukrajnában, ebből kettő az oroszok kezén volt, a többi az ukránok kontrollja alatt, de mindenki nagyon vigyáz rájuk. A Barátság vezeték vonalát pedig eddig – hála az égnek – elkerülték a harcok. Az európai szemmel érthetetlen, barbár véres háború alatt is meglepően higgadtan kezelik ezt a kérdést. A magas gázárak miatt pedig három hónap (november, december, január) alatt a Gazprom többletprofitja a szokásos többszöröse volt.

Ezt annyiban kontraérvnek látom az eddigiekkel szemben, hogy azt példázza, hogy amennyiben ennyi bevétele van Moszkvának a szénhidrogének eladásából, akkor tényleg csak itt lehet megfogni Oroszországot. Hiszen, látva a brutális agressziót, valamit tenni kéne. Félrenézni nagyon ronda dolog lenne, háborúzni nem akarunk, mert eljönne a világvége, azt sem gondolom, hogy Putyinnal lehetne tárgyalni, tényleg csak a szankció marad.

Minden háború borzalmas, tényleg szörnyű. Ez most itt van a közvetlen közelünkben, ez azontúl, hogy érzelmileg is nagyobb hatással van ránk, a saját mindennapjainkat is sokkal jobban érinti. Szó szerint a szemünk előtt zajlik egy humanitárius válság, és a gazdasági és ipari következmények is közvetlen hatással vannak az életünkre. A háború befejezésének érdekében kellenek a szankciók. Fájjanak és legyen elrettentő erejük, hogy jobb belátásra lehessen bírni Oroszországot. De ehhez kétszer kell mérni, hogy csak egyszer kelljen vágni. Mert a jelenlegi embargós gondolkodás nem igazán fáj az oroszoknak.

Nem fáj, mert még alig van érdemi szankció…

Hadd világítsak meg egy dolgot, amiről keveset hallani. Mindenki kőolajembargóról beszél, és meglepően nagy a csend a kőolajtermékekről, például a dízelről vagy az LPG-ről. Ez alapvetően szolgálja az orosz kőolajszármazékok importjára jellemzően rászoruló Németország, a balti térség, továbbá Lengyelország, Románia, Bulgária és nem meglepő módon az exportáló fél, azaz Oroszország érdekeit. Romániában és Bulgáriában is jelentős a mai napig a PB-fogyasztás.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Európa dízelkeresletének egytizedét orosz eredetű import fedezi, 2021-ben minden ötödik liter dízel, amit Romániában értékesítenek, Oroszországból vagy Fehéroroszországból érkezett. Oroszország pedig óriási hasznot realizál a késztermékek értékesítésével, hiszen amíg az orosz kőolaj ma diszkonttal megy, a dízel maradt világpiaci áron. Ha azt akarjuk, hogy legyen hatása a szankcióknak, akkor a dízelt is embargó alá kellene vonni.

És az Egyesült Államok szerepéről mit gondol? Hiszen róluk talán azt lehet mondani, hogy ott még nyer is az ügyön, hogy több LNG-t adhat el. De én inkább úgy látom, hogy önkritikusan „mea culpáznom” kell, sokszor írtam arról, hogy az amerikaiak milyen sokat beszélnek az orosz függésről, de zavart, hogy a térségünknek valódi energetikai megoldást nem tudnak kínálni. Utólag azt látom, hogy nekik volt igazuk.

Szeretném leszögezni, a mi problémáinkat csak mi oldhatjuk meg. Teljesen természetesnek veszem, ha az USA-nak kereskedelmi érdekei vannak és azokat el kívánja érni. Sok esetben ez még egyezik is a magyar vagy a Mol érdekeivel. De könyörgöm, ne mástól várjunk megoldást! Azzal csak az egyik függésből esünk majd a másikba. Nekünk az az érdekünk, hogy sok helyről érkezzen sokféle áru, és ezek árban is versenyezzenek egymással. A Mol feladata pedig az, hogy képes legyen ezeket jól feldolgozni.

Ez biztos így van, de ez korábban is erős érv lehetett volna, néhány ország azonban eddig teljesen az oroszokra tett. Most már mintha a németek is önkritikusan belátnák, hogy hibáztak, amikor ekkora tétet tettek az orosz gázra.

Akkori tudásuk szerint racionális döntést hoztak. Tíz éve az volt a fogalmatlan, aki nem nyitott Oroszország felé. Az osztrák OMV például egy hatalmas gázmezőben vett részesedést.

De már ki is jött.

Azt jelentette be, hogy leírja az oroszországi beruházásait. De a tulajdonrésszel valamit csinálni kell, vevőre és megállapodásra is szüksége lesz, ami jelenleg szankciókba is ütközne. De szerintem ne szidjunk senkit azért, mert logikus döntést hozott egy korábbi környezetben.

Azt belátom, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Egy példával, amennyiben pár éve egy fideszes politikusról kiderül, hogy Dohában tárgyal, majd érkezik három katari LNG-hajó 50 százalékkal drágább gázzal, akkor biztosan kerestem volna az információs forrásokat, hogy mi ez a mutyi, miért Katarból vásárolunk, amikor itt van az olcsó orosz gáz. Azt is értem, hogy 2050-re a célunk a nettó zéró emisszió, jó lett volna ezt az időszakot már kihúzni az oroszokkal, és nem alternatív fosszilis infrastruktúrákat építeni erre a pár évtizedre, de…

Ez igaz, vagyis eddig mi azzal foglalkoztunk, hogy 2030-ra, majd 2050-re csökkentsük a károsanyag-kibocsátásunkat, de most lehet, hogy redundáns kapacitásokat kell majd építenünk más alapanyagokra. Ehhez forrásokat kell átcsoportosítani. Tudják ezt a magyar politikusok is. Igen, Magyarország talán harcosabban vesz részt ennek az üzenetnek a megfogalmazásában, de szerintem nagyon helyesen. A diverzifikációban mi mindig erősebben vettünk részt, mint más országok.

Az előbbi kérdésemnél még szerettem volna folytatni a gondolatot, hiszen én, már csak a pozíciómnál fogva is, lehetek nyíltabban kritikus a magyar kormánnyal. Ha a magyar kormány azt kommunikálja, hogy a háború miatt nem engedünk a rezsicsökkentésből, vagy a magyar családok nem fizethetik meg a háború árát, akkor a kormányzat azt sugallja, hogy ez csak egy árkérdés, nem egy ellátási, és mi nem vállalunk ennyi áldozatot sem. Ha pedig továbbra is rezsiárat fizetünk, akkor nem indulnak energiahatékonysági projektek, nem fog csökkenni az energiafogyasztás. Ha pedig van már olaj- és gázfüggésünk Oroszországtól, és láttuk a Krímet, miért kell az atomot is a kockázatos partnerhez kötni? Biztos mindenre van külön-külön magyarázat, de szerintem jogosan fel lehet vetni, hogy miért nem volt érdemi gondolkodás az alternatívákról.

Ezzel vitatkoznék. Gázban és olajban is történtek lépések. Sok kapacitást hoztunk létre. Szlovák–magyar, horvát–magyar, osztrák–magyar összekötések készültek, stratégiai tározók, finomítói fejlesztések, mi tényleg tettünk a diverzifikációért, harcoltunk az energiafüggetlenségért. Most is meg kell vívni ezt a harcot, csak már más szinteken, hogy úgy legyen vége a háborúnak, hogy ne pár ország fizesse meg a költségeket. És közben egy új világ épül fel, amelyben majd újra kell definiálni az olaj- és gázipar szerepét és újra kell definiálni mindenkinek a helyét. De legyünk reálisak: lehet, hogy más filmet fogunk nézni, de a szereplők ugyanazok lesznek.

Kövess minket Facebookon is!