A fejlődő világ az orosz szankciók ellen van, és ennek jól érthető okai vannak, de a Nyugatnak nagyon fáj

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban folyamatosan a hírek frontvonalában vannak az ukrajnai tudósítások, és a gazdasági szekciók is az eddigi és a potenciális szankciókkal foglalkoznak.

Teljes érdektelenség

Az egész világ elítéli és szankcionálná Oroszországot – így érezzük, pedig valójában ez a Nyugat és néhány, az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatban álló ázsiai állam véleménye csak, az intézkedések mögül nagyon hiányoznak a dél-amerikai, az afrikai és az ázsiai országok, sőt ezek az államok kihasználják az orosz export problémáit, és limitált áron vesznek orosz termékeket, India olajat, Brazília műtrágyát, Észak-Afrika gabonát.

Ha ránézünk egy afrikai portálra, ez például az Africa News angol nyelvű portál nyitólapja, valóban azt látni, hogy nincsen semmilyen hír az orosz-ukrán háborúról, vagy ahhoz kapcsolódó kérdésekről, miközben az angolszász lapokban még nem igazán tud két hónap után sem más hír az élre kerülni.

A Concorde blog legutóbbi adása ezt a kérdést elemezte, cikkünkben Móró Tamás, a Concorde vezető stratégájának gondolataiból indultunk ki, őt idézzük.

Mi ez az érzéketlenség?

Azt talán elfogadhatjuk, hogy a világ nem szimpatizál az ártatlanok szenvedésével, a pusztítással. A fejlődő világ érdektelenségének nem az orosz szimpátia az oka, hanem más tényezők, és ezek közül az élre kívánkoznak a gazdasági érdekek. A nyugati szankció hatására Oroszország exportlehetőségei beszűkültek, a termékeit ezért most diszkonttal, vagyis olcsóbban adja azokon a piacokon, amelyek rugalmasan tudnak „segíteni”. Ez természetesen nem önzetlen segítség az agresszornak, hanem jó üzleti lehetőség annak, aki vásárol.

Az infláció ráadásul most mindenütt magas, minden országnak fontos, hogy ne szálljanak el az élelmiszerárak, az energiaárak.

Az orosz termék védi meg sok szegény fejlődő államban a hatalmat, hiszen emlékezhetünk, akár most (Kazahsztán), akár az arab tavasz idején is a drágulások nyomán induló tüntetések akár a hatalmat is veszélyeztették.

És mivel a szankciós politikát nem támogatja a helyi lakosság, mert attól tart, hogy további áremelkedés jön, ezért a vezetők is inkább free rider, vagyis potyautas politikát követnek, óvatos hintapolitika, és az olcsó árak kihasználása a jellemző.

Miért hagyja ezt a Nyugat?

Miért rossz ez? Az Egyesült Államok ugyan szereti figyelmeztetni az államokat, hogy ne gyengítsék a szankcióit, de mindenkivel nem veszhet össze egyszerre. Tudja ezt Brazília amely most kötötte le a teljes műtrágyaigényét Oroszországból, de tudja ezt India is, amely eleve orosz fegyvereket szokott venni, és remek finomítóival gyorsan tud alkalmazkodni az orosz olaj lehetőségeihez.

Az Egyesült Államok igazán komolyan vélhetően csak a kínai szerepre fókuszál, ahogy Móró Tamás mondja, hiszen

Kína egy krónikus probléma számára, de Oroszország pedig egy akut.

Társadalmi megítélés

És ne legyünk vakok, azért a fejlődő világ nem is annyira empatikus a Nyugattal. A legtöbb fejlődő országban mély nyomot hagyott a gyarmatosítás, ami a nyugati gazdagság jelentős forrása volt. A távoli országok joggal gondolják úgy, hogy szenvedtek már eleget a Nyugat miatt, földrajzilag távol vannak, Ecuadort és Togót aligha fenyegeti az orosz veszély, ezért a fejlődő országok nem akarnak megint szenvedni a nyugatiak ügye miatt, ez a fehérek háborúja.

És ebben egy kicsit önkritikusan is gondolkodhatunk. Természetesen a globalista Nyugaton mindig vannak hírek a távoli földrészek borzalmairól, de vélhetően Európában is kevesen ássák bele magukat az etióp polgárháború, a dél-szudáni vérengzések, vagy éppen a mianmari fejlemények mélyebb megismerésébe, mert eléggé távol van tőlünk, mentális jóllétünk miatt nem internalizálhatunk minden borzalmat.

Csak éppen ellenünk hat

Miért rossz ez mégis nekünk? Gondoljunk csak bele, ebből a helyzetből Nyugat-Európa számára egy rémes mix alakul ki. Nem vezetünk be energetikai szankciókat, csak folyton fenyegetődzünk vele, részlegesen történnek lépések.

Ha van három szereplő, akkor ez történik:

• Nyugat-Európa nagy importőr, a geopolitikai kockázat miatt drágul az olaj, a földgáz, a világpiacon kell ezt drágán megvennünk, ha nincs is általános szankció, már vannak önkorlátozások.
• Oroszország számára máris kiesik némi export (német, amerikai, kanadai olaj, bolgár, vagy lengyel földgáz), de az árak emelkedése ezt részben kompenzálja, még akkor is, ha az oroszok diszkontra kényszerülnek.
• A fejlődő piaci importőrök maguk is éreznek drágulást, de ők vehetnek diszkonttal orosz anyagokat.

Vagyis nekünk a legrosszabb, ami történik, a többi szereplőnek inkább semleges.

Félreértés ne essék, morális oldalról, mindenképpen indokolt a válasz, a szankciós próbálkozás, nem ezek ellen érvelünk, csak a szankciók részleges támogatása olyan játékelméleti helyzet, amikor 20 adócsaló megbeszéli, hogy senki nem vall be semmit, végül 18 tartja magát ehhez, de kettő bemártja a többit.

Oroszország és Kína

Az oroszoknak vannak mindenféle mondásaik önmagukról

Oroszországot nem megérteni kell, hanem érezni.

Vagy:

Oroszország egy olyan madár teste, amelyiknek az egyik szárnya a Kelet és a másik a Nyugat.

Jól hangzanak ezek a mondások, és az oroszok eleve sohasem agresszorként, hanem mindig honvédőként tekintenek magukra, de mégis Oroszország most éppen megy bele a maga újabb Afganisztánjába, amely valójában borzalmas károkat okoz neki anyagilag, emberéletben, reputációban, de annyit elér, hogy mindenkiben tudatosítsa: tőle érdemes félni.

Ahogy egy orosz tanácsadó mondta:

Nyerni kell Ukrajnában, hogy Kína is lássa, hogy milyen erősek vagyunk.

Igaz, valójában az orosz-kínai viszony sem jó, ők úgynevezett frenemies helyzetben vannak, vagyis a két állam egyszerre mindig a barát (friend) és az ellenség (enemy) között van valahol. Kína nem támogatja a szankciókat, de a nagy állami cégek nem igazán kereskednek, csak amit szabad, mert azért óvatosak is. „Szerencsére” most éppen Covid van, nem is kell annyi nyersanyag, de Kína nem szeretne összeveszni az Egyesült Államokkal, a háttérben inkább csak kisebb, akár erre a célra alapított cégek tartanak kapcsolatot, az állam amolyan középutas maradt.

Ahol elefántok harcolnak, ott nem jó fűnek lenni,

és itt Oroszország az egyik elefánt, a másik azonban nem Ukrajna, hanem a Nyugat. Ilyenkor érthető módon a kisebb államok közül senki nem akar összeveszni senkivel, ne rajtuk verje el a port valamelyik erő. Mi, magyarok is valami ilyet játszunk, csak nekünk ez annyiban nehezebb és kínosabb, hogy mi közben a NATO ás az EU tagjai vagyunk.