30 éves a kárpótlási jegy, csak éppen az ünnepeltről sajnos mindenki elfeledkezett

2021. június 20. – 07:02

30 éves a kárpótlási jegy, csak éppen az ünnepeltről sajnos mindenki elfeledkezett
Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal megbízásából a Budapesti Értékpapír és Befektetés Rt. Klauzál utcai épületében készítik elő postázásra a kárpótlási jegyeket 1992. március 25-én – Fotó: Balaton József / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Régóta semmire sem lehet felhasználni a kárpótlási jegyeket, pedig az állam által kibocsátott értékpapírokból még milliárdos érték van forgalomban. Az állam még a különböző árveréseire sem engedi be ezt a „fizetőeszközt”, ám aki spekulálna vele, arra lecsapnak.

Képzeljük el, hogy van egy olyan állami kibocsátású értékpapír, amely a felét sem éri a névértékének. Ráadásul évek óta semmilyen jövedelmet nem termel a tulajdonosainak. Vagyis ahogy nincs árfolyamnyereség belőle, úgy nincsen se osztalék, se kamat utána.

Ha ezt így elolvassuk, azt gondolhatnánk, hogy ez az állam valami nagy krach felé rohan, biztos közeleg az államcsőd, ha a befektetők már ennyire sem értékelik az állami papírokat.

Pedig nem erről van szó. A magyar állam kárpótlási jegyeiről beszélünk, amelyek éppen 30 éves születésnapjukat ünneplik, de az ünnep elég keserű, mert az ünnepelt teljesen el van hanyagolva. Erről az értékpapírról már nincsen szó sehol, a jegyeket nem lehet felhasználni, vagyis nem lehet értük semmit sem vásárolni az államtól.

Néhány „megszállott” azért még próbál életet verni a sztoriba,

  • egyesek fűvel-fával, de leginkább politikusokkal leveleznek róla, lobbiznak a felhasználási lehetőségekért,
  • másoknál már elfogyott a türelem, ők pereltek is,
  • de olyanok is akadnak, akik jobb híján spekulálnak vele.

Egy büntetés

A Magyar Nemzeti Bank március végén arról számolt be például, hogy lecsapott, és 10 millió forintra büntetett egy magánszemélyt, aki kárpótlási jegyekkel manipulálta a tőzsdét. Az itt olvasható közleményben az MNB leírta, hogy a magánszemély számos alkalommal hajtott végre önkötést eredményező tőzsdei tranzakciókat, illetve valós kereskedési szándék nélkül adott be, majd vont vissza ügyleti megbízásokat, ezzel hamis, félrevezető jelzéseket küldött a befektetőknek az értékpapír keresleti-kínálati viszonyairól.

Azóta egy kárpótlási jegyekkel foglalkozó szakportál azt is megírta, hogy a magánszemély és ügyvédje mindezt vitatja, és bíróságra viszi az ügyet. Zelei Béla gazdasági újságíró portálján itt lehet olvasni az ügyről.

Egy különös állatfajta

Emlékszünk még egyáltalán a kárpótlási jegyekre? Rég hallottunk róluk, mi van velük?

A kárpótlási jegy a magyar értékpapírpiac egyedi szereplője, olyan elefánt, amelyiknek se ormánya, se füle, de még agyara sincsen. Tőzsdén jegyzik, de az állam 2006 óta nem ad ki róla közleményeket (erre nem is kötelezi semmi, de addig azért valamiért jelentett), értékét a felhasználások határoznák meg, de ezeket elszabotálja mindenki, ráadásul az állam mindezt büntetlenül megteheti. Az eredeti kárpótoltak vagy az azóta jegyhez jutók vélhetően eszik a kefét, hogy semmire nem tudják használni a jegyeiket, ráadásul az önkormányzatok és az állam elég cinikus.

Egy vicces példával, az állam egyes szervei arról beszélnek, hogy a kárpótlási jegy azért nem használható fel egy-egy ingatlan vagy céges üzletrész árverésénél – ilyenek ugye végrehajtásokból, örökösödés útján gyakran kerülnek az államhoz, itt és itt látható egy-egy fontos árverező oldal –, mert az nincsen benne az árverési szabályzatunkban (amit ugye ők maguk írtak, a kör bezárult, Kafka felnevet a túlvilágról).

A sztori valaha

A jegy valaha nagy sztori volt, mint a régió több országában, úgy nálunk is volt, aki mesésen meggazdagodott belőle, mások a tőzsdén, jellemzően nyomott áron szabadultak meg tőle. Az állam egy ideig sokféle felhasználási lehetőséget kínált, de egy ideje tényleg semmit sem lehet kezdeni vele.

Pedig a magyar állam által kibocsátott értékpapírral valamit kezdeni illene, amíg egyetlen kárpótlási jegy is van a piacon. Mint említettük, volt, aki ezt perben próbálta kikényszeríteni, de Gagyi Pálffy Attila, aki 2013-ban ebbe jobban beleállt, átütő sikert nem ért el (az ítélet valami olyasmit mondott ki, hogy nem lehet kényszeríteni az államot, hogy a jegyek bevonása érdekében programokat kreáljon, igaz, ha vagyont értékesít, akkor lehetőséget kell adnia a jegyeseknek). A történetről itt látható egy videó, azóta a képeken látható Gagyi Pálffy Attila sajnálatosan fiatalon elhunyt.

Azt se tudjuk, hogy mennyi van belőle

Az állam ráadásul nemcsak hogy 2006 óta nem kínál fel érdemi hasznosítási lehetőségeket a jegyek tulajdonosainak, de úgy tűnik, hogy még azt sem tudja senki, hogy hány embernek hány kárpótlási jegye van.

Ez is egy döbbenetes sztori, valószínűleg a bevont és megsemmisítésre ítélt jegyeket egy nagyüzemi tolvajlásban valahogy visszaengedték a piacra, mindenesetre biztos, hogy vannak még kint jegyek, ráadásul milliárdos értékben, mi is több jegytulajdonossal tudtunk beszélni a cikk készítése során.

Egykoron

Ha kicsit visszatekintünk a rendszerváltás idejére, akkor meghatározó kérdés volt, hogy miképpen adja vissza a piacgazdaságra áttérő állam egykori tulajdonosainak azt, amit elvett.

Sokféle gyakorlat volt erre a szocialista blokkban,

  • kuponok,
  • kárpótlási jegyek,
  • alanyi jogon járó vagyonkiosztás,
  • munkaidő vagy életkor alapján szétosztott vagyonelemek,
  • de olyan példa is akadt, ahol az állam úgy döntött, hogy a lakosság nem kap vissza semmit, így jártatok, kész.

Magyarország élt az „ingyenes” vagyonhoz juttatással. Az ingyenes kifejezés persze nem pontos szó, mert bár fizetni valóban nem kellett érte, de az nem „ingyen”, hanem kárpótlásként érkezett, a korábbi tulajdon vagy az elszenvedett személyi sérelem miatt.

A magánszemélyek úgy lehettek kárpótoltak, hogy a különböző kárpótlási törvények mindenféle körnek meghatároztak idősávokat a kárpótlási igények benyújtására. A benyújtott kérelmeket az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (OKKH) bírálta el, majd határozatot hozott, aminek alapján a kedvező elbírálásban részesülők jegyeket kaphattak.

A jegy szabályait határozta meg a 30 éves, 1991. évi XXV. törvény, amely kimondta, hogy

„a kárpótlási jegy az állammal szembeni követelést testesíti meg, bemutatóra szóló, átruházható, lejárata nincsen”.

Na de mennyit ér?

A későbbiekben hamar az is világossá vált, hogy ennek az értékpapírnak valójában nincs egzakt beltartalma, árfolyama mindig attól függ, hogy milyen felhasználási lehetőségeket kínál fel az állam a jegytulajdonosoknak.

A jegyek 1991-es kibocsátásánál a címletérték és a névérték egyaránt 100 százalék volt, de a jegyek egy ideig kamatoztak, hogy azok, akiknek lassabban bírálják el a kérelmeit, ne járjanak rosszul (a kilencvenes években még érdemi inflációval kellett kalkulálni), ezért 1994. december 31-ig a névérték folyamatosan emelkedett.

A kamatozás végétől, 1994. december 31-től az addig felhalmozódott kamattal kiszámított 174,2 százalék lett az érvényes névérték. A névérték azért fontos, mert a törvényi szabályozás szerint az elfogadott kárpótlási jegyeket a névértéken kell beszámítani.

A kárpótlási jegyeket már 1992. december 1-től tőzsdére is vezették, ahol 600-700 forinton elindult a kereskedés a már akkor is bőven ezer forint feletti névértékű papírokkal. Ez egyrészt segített, mert eladási lehetőséget teremtett a kárpótoltaknak, másrészt ők szegények örökké elégedetlenek voltak, hiszen nem értették, hogy amennyiben kaptak valamit, ami hamarosan 1742 forintot „ér”, akkor azt miért csak 700-ért tudnák eladni a tőzsdén.

Jobb felhasználások

A jegyek ennél jobb felhasználási lehetőségei közül a legfontosabb a privatizáció volt, azon belül is főleg a tőzsdei részvénykibocsátások. Emellett kárpótlási jegy ellenében lehetett még földet, önkormányzati lakást, életjáradékot szerezni.

Az is speciális kavarodást okozott, hogy a kárpótlási jegyeket bizonyos felhasználásoknál bárki, míg máshol csak az eredeti kárpótoltak használhatták, amit a kárpótlási határozattal lehetett igazolni. Egyfajta hibrid megoldás volt az is, hogy a nyilvános kárpótlási jegy-részvény cseréknél sokszor mindenki részt vehetett, de megkülönböztették a befektetőket, és előnyt élveztek azok, akik alanyi kárpótoltként jutottak jegyekhez.

A magyar tőzsdei kibocsátások fénykorában, vagyis a kilencvenes évek közepén jegyekkel lehetett tulajdonossá válni a máig vezető blue chipekben is, így a Mol, vagy az OTP cégekben is, illetve megannyi egykoron tőzsdén jegyzett, mára már kivezetett, elfelejtett, olykor megszűnt cégben (Aranypók, Domus, Egis, Globus, Inter-Európa Bank, Pannonplast, Pick Szeged, Soproni Sörgyár, Zalakerámia).

Az idős, illetve munkaképtelen kárpótoltak előtt nyitott volt az életjáradék igénylése is, ők a privatizációs bevételekből vagy a központi költségvetés egyéb forrásaiból életjáradékot kaphattak.

A balhé

Az állam a privatizáció és az életjáradék révén felhasznált jegyeket elvileg megsemmisítette, de az említett izgalmas korabeli rejtély szerint mégsem jött ki a kettős könyvelés. Vagyis elvileg több papírt vontak ki, mint amennyit megsemmisítettek, vélhetően egyszerűen megmentettek, visszaszivárogtattak jegyeket a piacra, és a kezdetleges korabeli informatika miatt nincs pontos adat a jegyekről.

Ahogy aztán a jegy elveszítette a felhasználási lehetőségeit, befektetésként már nem volt túl izgalmas, de többen használták adóoptimalizálásra az alacsony likviditású jegyeket.

Itt a lényeg az volt, hogy az illikvid piacon az alacsony vagy a magas ár beállításával lehetett adókötelezettséget (nyereséget) és adót mérséklő veszteséget keletkeztetni, amit a rafinált tőzsdések számlák és évek között is megjátszottak olykor.

Az államnak nem sürgős

A magyar államnak vélhetően a sok tőzsdén forgó állampapír miatt nem kell a gazdálkodást lényegesen befolyásoló eseményekről jelentenie, nem jár neki érdemi költséggel a kárpótlási jegy forgalomban tartása sem, így nem igyekszik rendezni a kárpótoltak helyzetét, gyakorlatilag az állam elszabotálja a felhasználást.

Így a hányatott sorsú értékpapír végső kifutása még mindig nyitott, a tőzsdéről kivezetni csak vételi ajánlattal lehetne, talán ez lenne a legegyszerűbb megoldás az államnak, de valószínűleg még a vélhetően nem túl magas összeget is félti az állam a „spekiktől”.

Pedig valójában itt már nagyon régen az állam jár jól. Gondoljunk csak bele, hogy milyen keveset is adna egy 30 éves papírért, még akkor is, ha esetleg az említett 1742 forintos névértéket megfizetné. Az első kibocsátáskori, vagyis 1991-es ezer forint ma legalább 10 ezer forintnak felel meg, vagyis ha mai 1742 forintot kellene adnia az államnak, akkor is 17,42 százalékos áron „kárpótolná” a tulajdonosokat.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!