Mit akar a kormány megint az Alditól, a Tescótól és társaiktól?

Jókora felhördülést váltott ki az elmúlt hét végén Lázár János néhány mondata, amiket egy agrárkonferencián ejtett el. A volt miniszter – aki újabban a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. által ellátott állami feladatok koordinálásáért felelős kormánybiztos címet viseli – egyebek mellett arról értekezett, hogy a kormány jövőbeli tervei között szerepel a külföldi kiskereskedelmi láncok kiszorítása, amihez nyíltan protekcionista politikát fognak folytatni. Lázár szerint erre azért van szükség, mert saját érdekünkben uralnunk kell ezt a piacot, ahogyan 80 százalékra kellene emelni a feldolgozóiparban a magyar tulajdon arányát és a magyar termelésű élelmiszer-fogyasztást is.

Stratégiai ágazatok és beletört fogak

A magyar szereplők helyzetbe hozását a kormány 2010 óta konzekvensen képviseli, már amennyire ez belefér az uniós diszkrimináció elleni szabályok kereteibe; igaz, a gyakorlatban ebből sokszor főleg az látszik, hogy egy kitüntetett nagyvállalkozói kör kiugróan sok állami megbízást nyer el. De ezenfelül zajlik a magyar (leginkább Fidesz-közeli) tőke államilag megtámogatott térfoglalása több, Orbán Viktor által kijelölt stratégiai terepen, ahol a miniszterelnök legalább 50 százalékos nemzeti tulajdont szeretne látni. Ezt a törekvést a legtisztábban egy 2016-os lengyelországi beszédében fogalmazta meg, ahol arra is kitért, hogy hiába az eddigi törekvések, a kiskereskedelemmel nem boldogulnak:

„Négy olyan terület létezik, ahol muszáj elérni, hogy a hazai tőke a nemzetközi fölé nőjön. Ezek a média, a bankok, az energia és a kiskereskedelmi hálózat. Hárommal megvagyunk, a negyedikbe beletörött a fogunk. Kénytelenek vagyunk ezért új ötleteken dolgozni. Sajnos a kereskedelmi hálózatok furfangosabbak nálunk. Még néhány év, és ezt a célt is teljesítjük.”

Lázár János kijelentése és az utána következő narratívaépítés a kormányközeli sajtóban arra engednek következtetni, hogy a kormány szerint talán elérkezett az idő a kiskerharc újabb csatájának megvívására – bár azt, hogy mennyire kemény eszközök bevetésére lehet számítani, némileg árnyalják frissebb nyilatkozatok.

De mi bajuk a multikkal?

Hétfőn a Magyar Nemzetben és a Mediaworks-csoporthoz tartozó Világgazdaságban is jelentek meg cikkek a kiskereskedelem magyarítása témakörben, a Magyar Nemzetnek Szatmáry Kristóf fideszes országgyűlési képviselő azt nyilatkozta: „A multik belső piacán is érzékelhetők olyan iparági bemozdulások és olyan folyamatok zajlanak, amelyek alapján esélyes, hogy az itthon vezető szerepet betöltő külföldi vállalatok egyike megválik a hónapok óta közismerten csomagban árusított régióbeli üzleteitől.”

Lázárnak ellentmondva hozzátette azt is, hogy „kiszorítani egyik céget sem akarják, nincs is rá jogi lehetőség”.

A magyar tulajdonú kiskereskedelmi láncok helyzetbe hozásának szükségességét ettől függetlenül egyik megszólaltatott ágazati képviselő sem vonta kétségbe. Neubauer Katalin, Magyar Nemzeti Kereskedelmi Szövetség főtitkára arról beszélt, hogy nincsenek könnyű helyzetben, hiszen jelenleg az élelmiszerek forgalmazásának több mint hatvan százaléka realizálódik a multiknál, amelyekről

„senki ne gondolja, hogy azért kínálják a magyar árut, mert kedvezni akarnak az itteni gazdaságnak, csupán a pillanatnyi piaci érdekeik szerint döntenek.”

Bubenkó Csaba, Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezetének elnöke pedig arról számolt be, a multik a éveken át „szándékosan alacsonyan tartották a béreket”, kizsákmányolták a dolgozókat, szerinte a bérekben „más országok azonos munkaköreihez képest 40-50 százalékos különbségekkel” találkoztak. „A betelepült óriáscégeket a külföldi tulajdonos nyereségvágya hajtja, ami önmagában nem elítélendő, az viszont már igen, ha a nyugat-európai üzleti kultúrából érkezett munkáltató hátrányosabb bánásmódban részesíti a magyar dolgozókat” – mondta.

Nem lehet akárhogy kiszorítósdit játszani

A cél és a narratíva tehát adott, a kérdés már csak az, tényleg akar-e ezen a téren épp a mostani turbulens időszakban új frontot nyitni a kormány, és ha igen, milyen kemény eszközökkel.

A Lázár János által emlegetett protekcionista eszközök az EU-n belül csak úgy alkalmazhatók, hogy nem célzottan a külföldi szereplők ellen irányulnak, maximum úgy vannak megalkotva, hogy valamilyen adottság miatt őket nagyobb mértékben sújtsa, mint a magyar cégeket. A kiskereskedelem területén már volt is példa olyan intézkedésre, ami piaci pozíciójuk miatt arányaiban jobban sújtotta a multikat, viszont a diszkriminációs szabályoknak megfelelt: ez az első körben 2010–2012 között szedett, most pedig a koronavírus-válságra hivatkozva visszahozott kiskereskedelmi különadó, ami méret alapján sarcolja a cégeket:

• a nettó árbevételhez igazított adóalap 500 millió forint alatti része után 0 százalék;
• az adóalap 500 millió és 30 milliárd közé eső része után 0,1 százalék;
• az adóalap 30 milliárd forintot meghaladó, de 100 milliárd forint alatti része után 0,4 százalék;
• az adóalap 100 milliárd forintot meghaladó része után 2,5 százalék.

Így a legtöbb pénzt a legnagyobb forgalmat bonyolító, túlnyomórészt külföldi áruházláncok fizették be a költségvetésbe 2010 és 2012 között. A Tesco később 35 milliárd forintnyi adó jogosságát vitatva pereskedésbe kezdett, de a kereset elbukott, az ítélet szerint a kiskereskedelmi különadó megfelelt a hátrányos megkülönböztetés tilalmának. Ezen felbuzdulva úgy ítélhette meg a kormány, hogy kockázatmentesen visszahozható különadóról van szó, és bár először úgy volt, csak a veszélyhelyzet idején szedik be a válság okozta költségvetési lyukak betömésére, nem sokkal később inkább állandósították.

Becslések szerint vaskos összeg, akár évi 70-80 milliárd forint is összejöhet a régi-új adóból a költségvetésnek, ami a másik oldalon a nyereségből fog hiányozni.

Ennél keményebb, direktben protekcionista intézkedések – amelyeket Lázár kilátásba helyezett – azonban könnyen ütközhetnek akadályokba: uniós szabályokon, vagy nemzetközi választottbíróságokon érvényesíthető, bilaterális befektetésvédelmi egyezményeken is könnyen el lehet csúszni, ha a politika külföldi cégek kiszorításával próbálkozik. Erre volt is példa az elmúlt években: a magyar államnak végül tízmilliárdos nagyságrendű büntetést kellett fizetnie a magyar piacról kedvezőtlen szabályozással elkergetett francia utalványos cégeknek. (Az más kérdés, hogy a jogsértő szabályozás ettől függetlenül célt ért, a háromból kettő az ítélet idejére már végképp kivonult az országból.)

Kivonulásról csiripelő madarak

A kiszorítás helyetti puhább opció a Szatmáry Kristóf által emlegetett felvásárlás abban az esetben, ha erre adódik lehetőség. Ilyesmi történt már korábban Magyarországon: miután a francia Match és a Profi áruházakat üzemeltető Delhaize-csoport kivonult az országból, a CBA és a Coop vette át a boltjaikat.

Csakhogy ehhez előbb valakinek úgy kell döntenie, hogy elhagyja a magyar piacot, amire sok indokot nem látni a cégek eredményeit alapul véve.

A kiskereskedelem olyan kitartó bővülést produkált az elmúlt években az országban, hogy az összes láncolat szép növekedést és profitot tudott felmutatni, és ezen ugyan ront némileg a különadó visszatérése, arról azért még mindig nincs szó, hogy a boltokat ne lehetne nyereségesen üzemeltetni, különösen ha a teher legalább egy részét a cégek áthárítják a vásárlókra.

Hogy mire vonatkozhat Szatmárynak az a kijelentése, miszerint az egyik nagy külföldi cég esélyesen megválna a régióbeli üzleteitől, arról csak találgatni lehet, de jó eséllyel a Tescóról lehet szó (már megint). A Tesco esetleges kivonulásáról rengeteg pletyka röppent fel az elmúlt években, ezeket a kormányközeli sajtó mintha direkt napirenden is tartotta volna, az angol multi pedig állandóan igyekezett cáfolni. Nincs ez másképp mostanában sem: miután a cég feladta a lengyel piacot, itthon is újraindult a találgatás, de Pártos Zsolt, a Tesco magyarországi ügyvezetője a Világgazdaságnak nemrégiben

arról beszélt, hogy kivonulás helyett inkább beruháznak, a lengyel fejlemény pedig jó lehetőség a hazai leányvállalatnak a régiós szerep megerősítésére.

Minimum kétséges tehát, hogy agresszív lépések nélkül (amelyek viszont jogi akadályokba ütközhetnek) lehetséges-e mostanában a magyar térfoglalás a kiskereskedelemben.

Külföldiek a fizetési rangsor élén

Érdekes megvizsgálni azt is, miért erőltetik olyan nagyon a kormányoldalon ezt a témát, mennyire állnak meg a külföldiek kiszorításának szükségessége mellett felhozott érvek, illetve hogy a fogyasztási trendek alapján mi a lakosság értékítélete ezen a téren.

Az egyik gyakori vád a KDFSZ elnökétől fentebb idézett állítás, miszerint a külföldi kiskerláncok kizsákmányolják a dolgozóikat, akik túl keveset, esetenként a más országokban megkereshető bér nagyjából felét keresik csak meg. Az viszonylag nyilvánvaló, hogy más országok bérszintjével teljesen felesleges összehasonlítani a kiskereskedelmi (vagy bármilyen ágazatbeli) fizetéseket (hacsak nem egyezik a termelékenység és az árszínvonal is). Azt viszont érdemes megnézni, milyen szakszervezeti törekvések voltak az elmúlt években az ágazatban, és hogy hogyan fizetnek egymáshoz viszonyítva az egyes cégek.

A szektor legélesebb bérharcára az utóbbi években valóban egy külföldi láncnál, a Tescónál került sor, ahol több ízben majdnem sztrájkig fokozódott a helyzet a tárgyalások átmeneti kifulladása után. Tavaly év elején átszervezés és csoportos leépítés miatt elégedetlenkedtek a dolgozók, de a feszültségek aztán elcsitulni látszottak egy kétlépcsős fizetésemelés révén. A vállalat idén is 3,8 milliárd forintot fordított a kiskereskedelmi dolgozók bérfejlesztésére, a bejelentés idején még a kritikus Bubenkó Csaba is nagy eredménynek tartotta, hogy szeptembertől a munkatársak 85 százalékát érintő, 10 százalékos bérfejlesztésben sikerült megállapodni. 2020 elején a cégnél elérhető legalacsonyabb csomag (alapbér, cafeteria, átlagos pótlékok) összességében kb. bruttó 248 500 forint volt.

Hogy egészen pontosan hol mennyi az átlagkereset, arra teljesen egzakt, hozzáférhető adataink nincsenek. Viszont a különféle módszertannal készülő becslések alapján a sokat gyalázott Tesco bár az alsó szegmensbe tartozik, azért nem a legrosszabbul fizető munkáltató, és éppen két magyar kiskerlánc, a Coop és a Reál tagjai szokták alulmúlni ezeken a listákon (a magyar franchise-rendszerű láncok, mint ez a kettő és a CBA esetében csak úgy lehet vizsgálódni, ha az ember kiválaszt egy jelentősebb céget a csoportból, és azt használja összehasonlítási alapnak).

Ha pedig általános összevetést végzünk a magyar vs. külföldi tengelyen, akkor azt látjuk, hogy a fizetések alapján felállított topligába három külföldi cég, a német Aldi és Lidl, valamint a holland Spar fér be.

Órabérben a legjobban az Aldi fizet, de mivel náluk heti maximum 35 órás részmunkaidős pozíciók vannak (max. 355,7 ezres bruttó bérrel), havi bérben a Lidltől lehet a legtöbbet hazavinni, ahol teljes munkaidős állás után a bolti eladók bruttóban havi 280-380 ezer forintot kaphatnak attól függően, mióta vannak a cégnél (plusz a juttatások is bőségesek). A legjobban fizető magyar kiskerlánc összességében valószínűleg a CBA (bár a franchise-rendszer miatt ezt nehéz pontosan megmondani), ami a G7 két évvel ezelőtti összehasonlítása alapján csak ötödik helyen van a Penny Market mögött lemaradva.

Hogyan kerüljön több magyar termék a polcokra?

A másik gyakori vád a külföldi láncokkal szemben, hogy nem tartanak elég magyar terméket, és ezzel aláássák a magyar mezőgazdaság, élelmiszeripar lehetőségeit. Illetve ahogy a Magyar Nemzeti Kereskedelmi Szövetség főtitkára fogalmazott, ha tartanak is, ezt nem azért teszik, hogy a magyar gazdaságnak segítsenek, csak a pillanatnyi érdekük diktál.

Hogy mi más alapján kellene egy piacgazdaságban működő kiskereskedelmi láncnak (akár magyar, akár külföldi tulajdonú) eldöntenie, mit tart készleten, az rejtély:

képzeljük csak el, milyen esélyekkel maradna talpon állami szubvenciók nélkül (ami ugye tilos) egy olyan üzletlánc, ami piaci szempontok (ár, minőség, vásárlói igények) helyett ideológiai alapon dönt a kínálatáról. Na ugye.

Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy nem lehet helye bizonyos keretek között a hazai élelmiszeripar támogatásának, de valószínűleg irtó rossz ötlet ezt azzal kezdeni, hogy lenyomjuk a kereskedők torkán a magyar terméket, ha versenyképes, ha nem. A magyar agrárium és feldolgozóipar fejlesztéséért ellenben sokat lehetne még tenni, ahogyan maga Lázár János is fogalmazott ugyanazon az eseményen, ahol a külföldi láncoknak hadat üzent: 2020-ban még mindig alapanyag-exportáló és késztermék-importáló ország vagyunk, holott az adottságaink meglennének ahhoz, hogy elmozduljunk a magasabb hozzáadott érték és a minőség irányába. Ezekre a célokra jelentős uniós támogatás is rendelkezésre fog állni a következő uniós költségvetési ciklusban – ha végre átmegy a 2021-27-es költségvetés, amit jelenleg a magyar-lengyel vétó blokkol.

Érdeklődtünk egyébként külföldi láncoknál, milyen arányban tartanak hazai előállítású élelmiszert a polcaikon, kérdésünkre csak a Lidl felelt, ők viszont azt írták, termékkínálatuk közel 60 százalékát teszik ki magyar termékek, ami azért nem olyan rossz arány egy teljesen nyitott uniós piacon egy német cégtől.

Imádják a magyarok a külföldi diszkontokat

A külföldiek esetleges kiszorításának politikai realitásának végiggondolásakor azt sem árt számításba venni, milyen igényei vannak a választóknak, akik egyben fogyasztók is, és korántsem biztos, hogy egy Lidl vs. Fidesz meccsből a kormányzó párt jönne ki győztesen.

Ennek belátásához elég egy pillantást vetni a diszkontláncok hazai (globális trendekkel megegyező) térhódítására. Igaz ugyan, hogy az elmúlt évek kiskereskedelmi boomja minden szereplő számára gyümölcsöző volt, a Lidl és az Aldi teljesítményét össze sem lehet hasonlítani a többiekével.

2015 és 2019 között a Lidl forgalma duplázódott (a Trade Magazin számítása szerint 359 milliárd forintról 685 milliárd forintra nőtt), az Aldié pedig ennél is nagyobb mértékben növekedett (135 milliárdról 300 milliárdra).

Ehhez a terjeszkedéshez mérten a legnagyobb magyar szereplőknek számító Coop és CBA szerényebben teljesítettek, alig több mint 12, illetve 5 százalékos bevételnövekedéssel.

A vásárlók tehát látványosan imádják a külföldi diszkontláncokat, amelyek az élelmiszeren felül egy csomó praktikus háztartási kelléket is kínálnak, de mégsem autó nélkül megközelíthetetlen helyeken vannak, és egy sor hatékonyságnövelő innovációt hoztak be a kiskereskedelembe (például piszkosul gyorsan kasszáznak, minden dolgozó mindenféle munkakörben dolgozik, nem pakolják ki polcokra az árut, stb.). Ha a magyar láncok a kormány szándékának megfelelően fel akarnák ezzel venni a versenyt, akkor lenne mit elsajátítani azon túl, hogy arra várnak, hátha kivonul végre a Tesco az országból.

A Lázár János-féle nyilatkozat kapcsán kerestük őt magát, a Miniszterelnökséget és a Pénzügyminisztériumot, hogy megtudjuk, valóban a kormány szándékában áll-e protekcionista eszközökkel külföldi élelmiszerláncokat kiszorítani az országból, de cikkünk megjelenéséig semmilyen választ nem kaptunk kérdéseinkre. Írtunk a legnagyobb érintett cégeknek, valamint az Országos Kereskedelmi Szövetségnek is, de – valószínűleg a kérdés politikai érzékenysége okán – egyikük sem szerette volna kommentálni a helyzetet.