Közép-Európa legnagyobb dióültetvénye a Somogy megyei Lengyeltóti határában van. A közel 200 hektáros diós története még a szocializmusban kezdődött, azóta az ösztönös termesztést amerikai és francia módszerekkel váltották fel. A tóti diót ma már Angliában és Németországban is keresik. Cziráki Imrével, a Juglans Kft. ügyvezetőjével felidéztük a cég történetét, beszéltünk arról, hogy drága-e a dió, és hogy egy magyar cég, mire mehet a világpiacon.
Lengyeltóti határában végeláthatatlan sorokban zöldellnek a diófák a dombháton, már ez is ütős látvány, de a háttérben feltűnő Badacsony még idillibbé teszi a képet. Ötven évvel ezelőtt mindez még nem létezett, nyomuk sem volt a fáknak. Ha a dió hagyományát keresnénk, inkább a szomszéd faluba, Gyugyra kéne mennünk, mert úgy tartják, hogy a honfoglaló őseink hívták a diófát gyugynak. Egy-egy diófa mindenhol előfordult, de a nagyüzemi termesztés sokáig ismeretlen volt itthon – kertek, pincék, útszegélyek fája volt a dió.
Akkor itt legyen dió!
Ezen először 1957-ben próbált meg változtatni a Balatonboglári Állami Gazdaság. A Lengyeltóti közelében lévő Béndekpusztán nagyjából 160 holdon telepítettek diót. Nem volt túl sikeres a projekt, mert csak magoncokat ültettek, ami még bő tíz év múlva sem fordult termőre. Cziráki szerint a szaktudás is hiányzott, és megfelelő, szelektált szaporítóanyagot sem lehetett fölhajtani akkoriban.
Az 1970-es évek elején új lendületet kapott a diótermesztés, de ezt is a tervutasításos gazdálkodás kényszerítette ki. „Az Állami Gazdaságok Országos Központja 1970-ban azt kapta politikai feladatként, hogy megfelelő mennyiségű kukorica és búza legyen, de a gyümölcstermesztés föllendítését is kitűzték célként. Néhány főnök elment Kaliforniába, ahol minden nagyban ment. Ezen a szakmai úton derült ki, hogy a diót nem magoncból, hanem oltványként kell termeszteni. Akkor kiadták, hogy telepítsünk oltványdiót” – mondja Cziráki.
A dióshoz a Balatonboglári Állami Gazdaságból (BÁG) kanyarítottak le 101 hektáros területet. 1973-74-ben szinte minden hazai, csúcsrügyön termő fajtából ültettek ide, de javarészt a ma is népszerű és megbízhatóan teljesítő Alsószentiváni 117-es, Milota 10-es és Tiszacsécsi 83-as fajtákból.
„Még nem igazán ismertük a termeléstechnológiát, az általános kertészeti ismeretek mellett sejtések alapján dolgoztunk. 1972-ben újabb kertészdelegáció ment ki Amerikába, ahol azt is megtanulták, hogy milyen betegségekre kell fókuszálni, hogy a termés rajta is maradjon a fán.”
A piac elég egyszerűen működött akkor: hiány volt dióból, tehát mindet el lehetett adni. Ahogy Cziráki visszaemlékezett, még termőre sem fordultak a fák, de már megjelentek a vevők. „Egy tonna körüli termésátlagok voltak, de nem tudtuk, hogyan lehetne ebből többet csinálni, hogyan kéne a terméket piacra vinni. Akkoriban az volt az általános nézet, hogy egy hektáron fél tonna diót lehet termelni, de oltványból akár egyet is, ha pedig öntözünk, akkor még többet.”
A BÁG-nak az 1970-es és 80-as években elég jól ment, az elsősorban szőlőre és borra alapuló üzem az ország élvonalában volt, évente 20-30 millió bort palackoztak. Termékeinek nagy része a KGST-piacra ment, de Angliába is exportáltak. A szőlő mellett csonthéjas gyümölcsökből álló kultúráik voltak, de ez bizonytalansággal járt, az időjárásra voltak kihegyezve, és mivel nem volt hűtőháza az állami gazdaságnak, azonnal el kellett mindig adni a termést. Ezek után nem is meglepő, hogy a privatizáció idején meg akart szabadulni ettől a szegmenstől a német befektető, aki inkább a ma is jól menő pezsgőgyártásra alapozott.
Ha meg akarnak élni belőle, nem vágják ki a fákat
„Az volt a legkisebb politikai kockázat a németeknek, ha a területen gazdálkodóknak adják a gyümölcsösöket, mert akkor nem nekik kell kivágni és felszámolni. Úgy voltak vele, hogy ezek az emberek biztosan utánamennek szakmailag, hogyan lehet ebből megélni. Szerintem ez pozitív hozzáállás volt a cég részéről” – mondta Cziráki.
A korábbi állami gazdasági dolgozók 101 hektár dióst vettek át, amihez még 45 hektárt telepítettek ugyanazokból a fajtákból. A dióra volt kereslet, de látszott, hogy az egytonnás termésátlag kevés lesz a megélhetéshez. Ezt mára sikerült 2-2,5 tonna közelébe feltornászni. „A piac rendben volt, csak a termés nem. Elmentünk egy Grenoble környéki kutatóállomásra, hogy ők mit csinálnak. Lefordítottunk egy szakkönyvet, és amit ott láttunk, azokat megpróbáltuk bevezetni a termelésbe és a telepítésekbe. Az első az volt, hogy vettünk egy szárítókamrát a franciáktól” – mondta Cziráki. A dió a leszüretelése után a feldolgozóüzembe kerül, ahol először megszabadítják a burkától, majd átmegy egy mosáson. Erre esztétikai okból is szükség van. Ezután kerül a szárítóba, ahol 36 fokos melegben 6 százalékra csökkentik a dió víztartalmát. Az exportra szánt diónál ez alapkövetelmény. Ezután a diót méret alapján osztályozzák, a selejtnek minősítetteket megtörik, a többit bezsákolják, és lehet szállítani.
A piaci árakat alapvetően a kaliforniai dió határozza meg. „Idén október 25-én érkezik az első hajórakomány Hamburgba. Annak már meghirdették az árát, és ez a többiek vásárlási szintjét is meghatározza. Persze mindig kérdés, hogy mennyi érzelmet vihetek bele az árba, ha nem amerikai, hanem például francia diót veszek, aminek azért más a presztízse. Ilyen helyzetben egy merő kínlódás volt, hogy a magyar dió felkerüljön egy olyan árszínvonalra, ami mindenkinek megéri” – mondta Cziráki.
A tóti dió egyik előnye, hogy még az amerikaiak exportja előtt meg tud jelenni a piacon.
A helyzetet kicsit bonyolítja, hogy a déli féltekéről, elsősorban Chiléből behozott áru is befolyásolja az árakat, ha túl sok maradt belőlük tavasszal.
Most akkor drága a dió, vagy nem?
Már tavaly is sok olyan hírt lehetett olvasni, hogy nagyon felment a dió ára, és idén sem lesz alacsonyabb a szint. „Az időjárás nem tett jót, ugyanazok a fagyok, amelyek a kajszi- és őszibarackot érintették, a diót is megtépték. Az emberek bére is felfelé megy. Hiába hirdetik meg, hogy 8-10 százalékkal kell emelni a bért, azt mindig a sor végén álló fogyasztó fogja megfizetni. Én nem tudom lenyelni, mert több dió nem lesz a fán. Tovább kell hárítanom, ha azt akarom, hogy túléljem, és a végén följebb fog menni a dió ára. Már tavaly is sokat lehetett hallani, hogy nem bírom megfizetni a dióbél árát, amikor 3500 forint volt kilója. Most 1200 forint egy kiló körte, 800 egy kiló alma, hogy fér ez bele? Megfogják az emberek fogyasztóképességét” – mondta Cziráki.
A dió árát az is felfelé nyomja, hogy a gazdálkodóknak egyre többet kell költeniük növényvédelemre, mert újabb és újabb kártevők jelennek meg a klímaváltozás hatására. Pár éve az Észak-Amerikából érkező dióburok-fúrólégy pusztít. „A házi kertekben lévő diókat és a szórvány diósokat teljesen hazavágta. Ahol nincs permetezés ez ellen a dög ellen, ott mindent tönkre tesz. A mi fáinkhoz speciális berendezés kell, évente nyolcszor permetezzük őket. Ha nem védjük meg, idő előtt lehullik a termés a fáról.”
A Juglans alapvetően Ausztriába, Németországba, Olaszországba és Angliába szállít, ott elsősorban ipari felhasználók, cukrászatok, pékségek vásárolnak magyar diót. „A komoly bevásárló társaságok eljönnek hozzánk, végignézik az üzemet és az ültetvényt is. Látni akarják, hogy nem szélhámossággal állnak szemben, nem valami innen-onnan összevásárolt árut kapnak. Csak egyszer fürdessük be a vevőt, a büdös életben nem jön többet” – mondja az ügyvezető.
„A németek és az osztrákok héjas diót visznek haza, leülnek egy asztal köré megtörni, isznak hozzá egy pohár bort, és beszélget a család. Ott bevett értékesítési forma, hogy héjas diót raknak ki a boltok, itthon is próbálkozott ezzel a Lidl és a Tesco. Nálunk az export a legfőbb vonal, nem nagyon foglalkoztunk a kisebb vásárlókkal. Úgy voltunk vele, ha nincs létszám, minek bajlódni öreg mámikkal. Aztán külső nyomásra újragondoltuk ezt. Csináltunk egy olyan helyet, ahol héjas diót és dióbelet is árulunk, több fajtát. Biztosan olcsóbban adjuk, mintha a boltban vennék.”
Cziráki szerint nehéz jó marketinget kitalálni a magyar dióra, az európai piacon is nehéz versenyezni például a grenoble-ival, ami már egy levédett márka, beépült a francia konyhába és köztudatba. „Mi nem hajtjuk ezt, amikor valahol megnyilatkozunk, akkor tóti dióról beszélünk. Ez talán be is mehet a fejekbe. A cégnevünk, a Juglans (ez a dió latin neve) nem annyira, mert nem közérthető.”
Szedd fel, mint a gép
A diószüret idén szeptember 10-én kezdődött, és negyven napig tart. A különböző fajták eltérő időben érnek, így szinte folyamatos a munka. A fő probléma, hogy nem lehet sokat várni, a dió három napnál többet nem lehet földön, mert magába szívja a talaj nedvességét és penészes lesz. A szüret részben gépesített, a diót a fák törzsét körülölelő rázógéppel termelik le, és a sorok között, jól elegyengetett talajon egy felszedőgép is jár körbe. Száraz időben a munka nagyját el is végzi, de még így is szükség van kézi szedésre, egy kiadósabb eső után pedig még inkább kell az emberi munka. Egy műszak alatt egy ember nagyjából 3-400 kiló diót tud begyűjteni, és felszedőgép 40-50 embert tud kiváltani.
„A diótermesztésben is minden abba az irányba megy, hogy hogyan lehet kiváltani az élőmunkát. Van már olyan gép is, ami önmagára rázza le a diót, de ha ezt megelőzi egy nagy szél, és lefújja a fáról, megint csak kézzel kell fölszedni. Egy önmagára rázó gép 300 ezer dollár, egy felszedő 120-130 ezer euró. Minden ilyen technikai beruházás azt követeli meg, hogy a termésátlag följebb menjen, mert a fajlagos költségek csak így férnek be az eladási árba.”
Az átlagokat leginkább a jobb termőképességű fajtákkal lehet javítani. „A 73-74-es ültetvény már nem rentábilis, nincs annyi termés rajtuk, hogy a közvetlen költséget kiüsse. Az az érdekünk, hogy lecseréljük” – mondja Cziráki. Az új telepítés már oldalrügyön termő, francia hibrid fajtákból lesz, amelyek beleilleszthetőek a cég szüretelési sorrendjébe. Ezek a fajták 3-3,5 tonnára is képesek.
Magyarországon ma körülbelül hétezer hektáron termesztenek diót. Az elmúlt években Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt telepítési láz, a piacon azonban nem biztos, hogy ez nagyon meg fog látszani. „Van területalapú támogatás, zöldítési támogatás, termelési támogatás és ökogazdálkodási támogatás. Lehet, hogy nem is kell neki teremni, és úgy is megéri anyagilag. Alapvetően azért települt, mert a szabályozó változott, és inkább magonc lehet, mint oltvány. Ameddig jár a támogatás, addig ott van, aztán kiszántják, és viszontlátásra.”
Lengyeltótiban viszont hosszú távra terveznek, jövő tavasszal 30 hektárt, majd később még 20 hektárt telepítenek jobb termőképességű fajtákból. Húsz hektáron pedig már mogyorót is termesztenek.
(Borítókép: Diót válogatnak a cég lengyeltóti üzemében)