Ki kezdje el az átállást a karbonsemlegességre?

Miközben a csapból is az folyik, hogy a klímaváltozás hatásainak csökkentése érdekében minél hamarabb át kellene állítani a legtöbb emberi tevékenységet alacsony vagy nulla kibocsátású – vagyis karbonsemleges – technológiákra, ennek leghatékonyabb és leggyorsabb megvalósítása közel sem egyértelmű. Ha pedig az a kérdés merül fel, hogy a lakosság, a vállalatok és a kormányok közül mely szereplőknek kell nagyobb szerepet vállalni, illetve kezdeményezni, és melyik vált ki nagyobb és gyorsabb átalakulást, még kevesebb a fogódzó és még több az egymásra mutogatás.

Korábbi elemzéseinkben és a G7-en az elmúlt években megjelent szakértői cikkeinkben sokszor számoltunk be olyan közgazdasági számításokról, amelyek megmutatták, mit tehetnek a fogyasztók (együtt vagy egyénileg), a vállalatok és a szabályozók, hogy hozzájáruljanak a gyors és sikeres zöld átmenethez úgy, hogy az ne fogja vissza a gazdaságot, sőt, inkább a gazdasági növekedést és a fejlődést szolgálja.

A kormányzatról mint piaci szereplőről azonban eddig kevesebbszer esett szó. Ezért is örültünk a brit Aldersgate Group megbízásának. A politikailag pártatlan, több érdekcsoportot tömörítő és a hatékony éghajlat- és környezetvédelmi fellépés mellett elkötelezett londoni szervezet arra volt kíváncsi, hogy milyen gazdasági hatásai lehetnek, és milyen hatást gyakorolna a karbonsemleges átállásra, ha a kormányzat a közbeszerzéseken keresztül az alacsony(abb) karbonkibocsátással járó termékek beszerzését részesítené előnyben. A számításaink alapján készített, március elején megjelent elemzés az Egyesült Királyság piacára készült, de minden európai ország – így Magyarország – számára is megfontolandó eredményekre jutott.

Az állam mint vásárló

Globálisan számos szektorra és piacra elmondható, hogy a kormányzat, legyen az állami, önkormányzati vagy egyéb intézmény, a legnagyobb vásárló. Jelenleg a legtöbb fejlett ország, beleértve az Európai Uniót és az Egyesült Királyságot, a legjobb árajánlatot választja a közbeszerzéseknél. Nem vagy csak korlátozottan vesz figyelembe egyéb szempontokat, például környezeti és szociális célokat vagy az elvártnál magasabb minőséget. De mi történne, ha a legnagyobb vásárló a beszállítóival szemben támasztott elvárásai között egyszer csak alapvető helyre tenné a beszerzendő áruk és szolgáltatások „karbontartalmát” – azaz, hogy mennyi üvegházhatású gáz (ühg) kerül a környezetbe az előállításuk során?

Ez a megközelítés túllépne azon a gyakorlaton, hogy a kormányzat a legalacsonyabb költség elvén választja ki a beszerzendő árut vagy szolgáltatást, és tudatosan beépítene szén-dioxid-kibocsátási célkitűzéseket a szerződések tervezésébe, az értékelési kritériumokba és a beszerzési döntésekbe. További szintet lépve ezzel a megközelítéssel a közbeszerzési döntések akár elő is segíthetnék az ipari és egyéb gazdasági tevékenységek versenyképességét és fejlődését.

Fontos megjegyezni, hogy a termékek közvetlen (azaz a felhasználásuk során keletkező) ühg-kibocsátását már most is sokszor figyelembe veszik a közbeszerzéseknél, de az előállítás során keletkező, úgynevezett beépített kibocsátást csak nagyon ritkán. Például az épületek esetében minimum energiahatékonysági besorolást várnak el, de az építőanyagok előállításának karbonkibocsátását nem szabályozzák.

Vezető piacok

Az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátás szempontjait akkor lehet hatékonyan beépíteni a közbeszerzésekbe, ha az előállítás során keletkező szén-dioxid mennyiségét pontosan előírják a közbeszerzési szabályok. Ez történhet minimumkövetelményekkel (a beépített kibocsátás maximumát meghatározó kritériummal) vagy az alacsonyabb kibocsátású termékek magasabb értékelésével a tenderkövetelményeken belül.

Ehhez a kormányzati szereplőknek reális elvárásokat kell támasztaniuk. Egyrészt előre tudniuk kell, hogy mit terveznek beszerezni, milyen mennyiségben és időtávon, ezzel jelezve a piacnak, hogy hosszabb távon is biztos a kereslet az alacsonyabb kibocsátású termékre. Ezzel úgynevezett „vezető piacot” hoznak létre, vagyis a kereslet garantálásával – amely a kormányzati megrendelések nagysága miatt jelentős – ösztönzik az innovációt. Másrészt tisztán kell látniuk a belföldi kínálati kapacitás korlátait, a piaci lehetőségeket és az olyan akadályokat, mint például a magas energiaköltségek vagy az infrastrukturális és finanszírozási korlátok.

Amennyiben sikerül ilyen vezető piacot létrehozni, egy sor előnnyel számolhatunk. Egyrészt a kormányzat saját beszerzésein keresztül befolyásolja a kínálat egy részét. Másrészt ezzel nemcsak példát mutat a piaci szereplőknek, de az elvárások teljesítéséhez a beszállítók megteremtik a dekarbonizációhoz szükséges feltételeket: elsősorban az új beruházásoknak és az innovációnak köszönhetően jelentősen csökkenhet az alacsonyabb karbontartalmú termékek ára, amelyek így más (piaci) vásárlók számára is elérhetővé válnak.

Tehát a piac nem közbeszerzési ágán is megjelennek az alacsonyabb vagy nulla kibocsátású termékek, tovább ösztönözve a keresletet ezek iránt. Így a további innovációnak és mérethatékonyságnak köszönhetően a hagyományos és alacsony kibocsátású termékek közti árkülönbség csökken, idővel akár meg is szűnhet vagy át is fordulhat a zöldebb termékek felé, hiszen azok gyakran magasabb újrahasznosítási aránnyal, alacsonyabb energiaigénnyel készülnek.

A kutatás elsősorban az ipari termelést vizsgálta, mivel az ipari dekarbonizáció esetén még jelentős a technológiai bizonytalanság, illetve komolyabb strukturális átalakításokra lehet szükség. Jó példa erre az acél- és cementipar, amelyek energiaintenzív iparágaknak számítanak, azaz jelentős energiaigénnyel jár a végtermék előállítása. Ezt az igényt legtöbbször valamilyen fosszilis energiahordozó elégetésével szolgálják ki (például koksszal működő nagyolvasztókkal az acéliparban), de a gyártás során lezajló kémiai folyamatok is jelentős ühg-t szabadíthatnak fel (kifejezetten a cementgyártás esetén).

Ugyan alacsonyabb kibocsátású technológiák már léteznek (például elektromos ívkemence az acélgyártásban vagy klinkerhelyettesítés a cementiparban), de ezek lassan terjednek vagy nem minden típusú végtermék előállítására alkalmasak. Ez részben azért van, mert ezeken a piacokon a megrendelések kevésbé támogatják a technológiai innovációt, a beruházások pedig kezdetben jelentős többletköltséggel járnak, míg a meglévő gyártókapacitások lassan érik el tervezett üzemidejük végét, tovább rontva az új beruházások megtérülését.

A kutatás arra keresett választ, hogy mi történik, ha a kormányzat nem (csak) szabályozóként, hanem megrendelőként lép be a piacra, és elvárásai között markánsan megjeleníti a dekarbonizációs feltételeket, ezzel vezető piacot hoz létre. A fentiekben bemutatott pozitív innovációs spirál mellett (tehát a biztos kereslet által ösztönzött innováció, amely árcsökkenést és ezáltal további keresletet generál) további előnyök is megjelennek.

A megnövekedett kereslet által generált beruházások élénkítik a gazdaságot, új munkahelyek jöhetnek létre, és felgyorsíthatják a magas jövedelmű országok elöregedőben lévő ipari infrastruktúrájának megújítását.

Ráadásul a közbeszerzések gyakran a hazai termelést is igyekeznek támogatni, így a gazdaságélénkítő hatás elsősorban az országon, térségen belül jelentkezhet. A dekarbonizációs elvárások ráadásul versenysemleges módon érhetik el a hazai piac védelmét, hiszen jellemzően az olcsóbb import termékek (például a nagy mennyiségben behozott kelet-ázsiai acéltermékek) nem felelnek meg az előírt kibocsátási mutatóknak a karbonintenzív előállításuk (vagy dokumentációs hiányok) miatt.

Két legyet egy csapásra

Mindehhez nem is kell, hogy egy kormányzat kifejezetten a dekarbonizáció bajnoka legyen. Elég azt felismernie, hogy a saját kibocsátási céljai és iparának védelme, illetve versenyképességének növelése egyszerre elérhető.

Egyrészt a tőkebefektetések és az innováció révén élénkülhet a gazdaság. Mi több, a közbeszerzések révén a kormányzat a szokásos módokkal ellentétben nem az új üzemek felépítését finanszírozza (támogatás formájában). Ehelyett hajlandó megfizetni a kezdeti időszak zöld prémiumát (amennyivel a dekarbonizációt elősegítő technológia az elején még többe kerül a hagyományos technológiánál), így pusztán a termékek megvásárlásával segíti elő, hogy a beszállítók létrehozzák a szükséges üzemeket és beruházzanak az új technológiákba. Ráadásul ezek a beruházások nem a támogatások maximalizálását célozzák, ahogy az gyakran előfordul, hanem a beszerzési igények kiszolgálásához szükséges valós mértékű és költséghatékony fejlesztések lesznek.

Másrészt ezek a lépések támogatják a hazai ipart, védik az olcsó külföldi importtól. Ez nemcsak a munkahelyek megőrzése szempontjából kritikus, de az adott ország külső sérülékenységét is csökkenti, például a kritikus infrastruktúra és védelmi projektek kitettségének csökkentésén keresztül.

Harmadrészt az európai kontinens energiaszegény, vagyis az ipari termelés során felhasznált fosszilis tüzelőanyagok egy részét mindenképp importálni kell – a zöld átállás ezt a függést csökkentheti vagy akár meg is szüntetheti, míg az európai versenyképesség javulhat.

A közbeszerzés nem az egyedüli megoldás

A kutatás azt is megállapította, hogy a dekarbonizációt támogató közbeszerzések mellett a kormányoknak érdemes további intézkedéseket is fontolóra venniük. Ezek elsősorban szabályozó intézkedések, mint az újrahasznosított anyagok arányára vonatkozó kötelező minimumkorlátok bevezetése vagy a legszennyezőbb, helyettesíthető termékek vásárlásának korlátozása, megtiltása akár a piaci szereplők számára is.

Az ilyen lépések különösen ott lehetnek értékesek, ahol a közbeszerzés a teljes keresletnek csak kisebb részét teszi ki. Például az ír állami szektor csak 100 százalékban újrahasznosított papírt, legalább 20 százalékban újrahasznosított textilt szerezhet be, illetve a kormányzati építkezéseken a legszennyezőbb cementtípus nem használható.

Tanulunk a korábbi hibáinkból

Egyre több ország ismeri fel, hogy a kedvező árak vagy geopolitikai adottságok ellenére kerülni kell a függőséget egy-egy térségtől. Az Európai Unió az ukrán háború kitörése és az orosz gáz elapadása után ráeszmélt, hogy más területeken is csökkentenie kell az egyetlen országtól való importfüggőségét. Ez pedig a korábbi közbeszerzési gyakorlat felülbírálását is eredményezte.

A nettó zéró ipari rendelet (NZIA) és az ipari gyorsítási rendelet (IAA) elvárja, hogy a zöld átálláshoz szükséges ipari termékek (például napelemek, akkumulátorok) közbeszerzésénél legalább 30 százalékban nem árjellegű szempontot is figyelembe kell venni. Ilyenek például a reziliencia, a társadalmi hatások vagy a kiberbiztonság, amelyben az európai cégek gyakran jobban teljesítenek. A kritikus nyersanyagokról szóló európai rendelet (CRMA) pedig konkrét célkitűzésekkel írja elő, hogy a stratégiai kritikus nyersanyagok beszerzését diverzifikálják a tagállamok, illetve nőjön az EU-n belüli feldolgozás és újrahasznosítás mértéke.

Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, sem az Egyesült Királyság, sem az Európai Unió nem lesz a közeljövőben jelentős exportőre a legtöbb ipari terméknek, bármilyen sikeres és gyors lenne a zöld átállás. Globális összehasonlításban a kontinens energiaárai (gáz, áram) magasak, gyakran a nyersanyagot is importálni kell; emellett a munkafeltételekre és környezetvédelemre szigorú előírások vonatkoznak, és a munkabérek is lényegesen magasabbak, mint más térségekben.

A hazai akkumulátoripar példáját véve, az országnak nincs komparatív előnye a gyártásban: a kritikus nyersanyagokat importálni kell, az energiaárak magasak és egy jelentős része importált; a helyi munkaerő szűkös, és drágább, mint a kelet-ázsiai gyártás esetén; illetve – a mostanában feltárt visszaélesek ellenére is – a munka- és környezetvédelmi előírások szigorúbbak. Emiatt nem valószínű, hogy a kelet-ázsiai gyártás helyett Magyarország jelentős mennyiségű akkumulátort exportálna az EU-n kívülre – a jelenlegi export nagy része is az EU-ba irányul (OEC). Ennél realisztikusabb cél mind itthon, mind a fejlett országokban a jelenlegi ipari kapacitás megőrzése és a magasabb hozzáadott értékű termékek és tudás exportja. Ebben pedig kritikus szerepe van annak, hogy a térség élen járjon a zöld innovációban.