A német repülőrajt is késik, de idén már tényleg megérkezhet

A kormányzati várakozásokat alulmúló tavalyi GDP-adatokat Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter a Facebookon kilenc pontban kommentálta múlt pénteken. A pontok többsége külső tényezőkkel magyarázta a gyenge teljesítményt, például hogy kis nyitott gazdaságként a külső kereslet beindulása nélkül nem érhető el dinamikus növekedés, vagy hogy a jármű- és akkumulátoripar átmeneti lassulása is akadályozza a magyar gazdaság növekedését.

Azt is kiemelte, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen integrált a németbe. Az érv, hogy a magyar gazdaság a német gazdaság problémái miatt nem tud növekedni, nem először kerül elő. Nagy 2024 novemberében például azt mondta, „Németország teljesen szétesett, és ezzel maga alá teperte a magyar gazdaságot”. De tavaly novemberben is arról beszélt a parlament gazdasági bizottságának ülésén, hogy „kis, nyitott ország lévén a háború és a német recesszió az exportot, az ipart, a beruházást nagymértékben gyengíti”, és azt is megemlítette, hogy „2010 és 2020 között senki nem nyammogott azon, hogy milyen erős a német kitettség, amikor robogott a szekér, és 3 százalék fölött volt a növekedés”.

Nagynak ugyan részben igaza van akkor, amikor a német gazdaságot hibáztatja a gyenge magyar teljesítményéért, de erősen eltúlozza ennek a jelentőségét. Egyrészt, amíg az elmúlt három évben a magyar gazdaság stagnált, a szintén a német ipar perifériájának számító Szlovákiában 1,6, Csehországban pedig 1,3 százalékkal nőtt a gazdaság éves átlagban. Emellett, ahogy az a Portfolio.hu részletesebb elemzéséből kiderült, a német gazdaság recessziója ugyan körülbelül 0,6 százalékponttal csökkentette a magyar GDP-t 2024 eleje és 2025 közepe között, a németországi export visszaesése nem az akkumulátor- vagy járműgyártáson, hanem más szektorokon keresztül érintette érzékenyen a magyar gazdaságot. Az elemzés következtetése pedig az volt, hogy a három éve tartó helyben járásnak messze nem a legfőbb oka a német gazdaság szenvedése.

Viszont mivel valamekkora mértékben mégiscsak oka, a hazai kilátások szempontjából is jó hír, hogy az elmúlt három évben tavaly fordult elő először, hogy a német gazdaság teljesítménye nem csökkent, és

a jelenlegi előrejelzések szerint 2026-ban már értelmezhető mértékben növekedni is tud majd.

Az elemzések szerint ennek jelentős része abból a költségvetési csomagból származik majd, amelynek célja a növekedés beindítása volt, ami rövid távon jó hír. Hosszú távon ugyanakkor nem változtat azon, hogy a magyar és a német gazdaságra most egyszerre igaz, hogy nemcsak ciklikus, hanem strukturális problémák állnak a lefulladásuk mögött.

A német repülőrajt is késik, nem csak a magyar

Mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes még a rövid távú kilátásokra kitérni egy kicsit részletesebben, még ha az előrejelzések gyakran tévedtek is az utóbbi években. Az Európai Bizottság 2023 őszén például 0,8, az OECD pedig 0,6 százalékos növekedésre számított 2024-ben, amiből a valóságban fél százalékos visszaesés lett, de a két szervezet 2024-es, 2025-re vonatkozó előrejelzése is optimistább volt a valóságnál (a mindkét szervezet által várt 0,7 helyett csak 0,2 százalékos lett a növekedés).

Az aktuális bizottsági előrejelzés arra számít, hogy a német gazdaság 1,2 százalékkal nő idén, az aktuális OECD-előrejelzés pedig 1 százalékos növekedéssel számol. Utóbbi megegyezik a német kormány előrejelzésével, amelyet 1,3 százalékról vágtak vissza múlt héten a globális kereskedelemmel kapcsolatos fokozott bizonytalanságra hivatkozva, valamint azért, mert a költségvetési intézkedések nem fejtették ki hatásukat olyan gyorsan, ahogyan azt korábban feltételezték. Utóbbi tényező pedig annyira fontos, hogy nagyrészt ezen múlik majd, hogy az előző évekkel szemben idén bejönnek-e az előrejelzések, és érdemben tud növekedni a német gazdaság.

Az államon múlik az idei növekedés nagy része

Az ötlet, hogy a német gazdaságot a költségvetés segítségével kéne kihúzni a stagnálásból, nem új, de a megvalósítása évek óta várat magára. Habár a szándék a fiskális ösztönzésre meglett volna az Olaf Scholz vezette kormánykoalícióban is, a szabad demokraták (FDP) vétózták az ilyen jellegű terveket, illetve a maximális költségvetési deficitet meghatározó, alkotmányban rögzített adósságfék szabály is korlátozta a kormány mozgásterét. A szabályt még a leköszönő parlament módosította tavaly márciusban olyan módon, hogy az adósségfék megkerülésével, akár hitelből is lehessen védelmi és infrastrukturális kiadásokat finanszírozni.

Az új, Friedrich Merz vezette kormánykoalíció ezt követően két 500 milliárdos alapot hozott létre, amelyekből a hadsereget és az infrastruktúrát lehet fejleszteni a következő tíz évben. A Kieli Világgazdasági Intézet az adósságfék lazítása után 0,6 százalékponttal 1,5 százalékra emelte a 2025-ös növekedési előrejelzését, de a berlini Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) már 1 százalékra becsülte az intézkedések hatását, és 2,1 százalékos növekedést is elérhetőnek látott a védelmi és infrastrukturális kiadások felfutása esetén.

A német kormány jelenleg 0,6-0,7 százalékpontos növekedési többletre számít az intézkedéseknek köszönhetően, így az idén várt növekedés többségének forrása a költségvetési élénkítés lesz a kormányzati várakozások alapján. Az infrastrukturális (és klímavédelmi) alapból az év elejéig 24 milliárd eurót folyósítottak, és 2026-ra ebből még összesen 37 milliárd euró kiadás van betervezve. A védelmi minisztérium költségvetése idén 2025-höz képest összesen körülbelül még ugyanennyivel nő, amelyen belül 20 milliárd euró növekmény a rendes költségvetésből, mintegy 25 milliárd pedig a védelmi alapból származik.

Az elemzők leggyakrabban két fő kockázatot szoktak emlegetni az idei növekedési előrejelzés teljesülése kapcsán. Egyrészt, mivel tavaly az extra forrásokból kevesebbet tudtak elkölteni a költségvetésben előirányzott összegekhez képest, ha idén sem sikerül megfelelő tempóban költeni, az a növekedést is negatívan érintheti.

Ezeket a félelmeket például az alapozza meg, hogy a tavalyi költségvetést és ezzel együtt 30 honvédelmi közbeszerzést november végére sikerült csak elfogadni. Másrészt arra is szükség lenne, hogy a német vállalatok pesszimizmusa csökkenjen, egyes elemzők szerint ugyanis ez mostanra olyan szintre jutott, ami már önbeteljesítő jóslatként húzza vissza a német gazdaságot. Jelenleg több minden is arra utal, hogy ebből a spirálból sikerülhet idén kitörni:

• a ZEW gazdaságkutató intézet felmérése szerint a befektetői hangulat januárban 2021 augusztusa óta a legmagasabb szintre emelkedett.
• Az ipari megrendelések decemberben az elmúlt két év leggyorsabb ütemében nőttek, és ez már a negyedik hónap volt egymás után, amikor növekedtek.
• Szintén pozitív trendeket vetítenek előre a beszerzési menedzser indexek.
• Az ipari termelés pedig novemberben már harmadik hónapja növekedett (és ezen belül kiemelkedett a mostanában sokat szenvedett járműipar növekedése).

Mindezek mellett ugyan vannak optimizmusra kevésbé okot adó adatok is – például a legtöbbet idézett német üzleti indikátor, az Ifo üzleti hangulatindex értéke januárban stagnált –, de az elemzők szerint összességében a válságból való kilábalás felé mutatnak a jelek, a kérdés inkább az, hogy ez milyen mértékű és tempójú lesz.

Bőven maradtak még kihívások

A rövidtávon pozitív kilátások mellett persze számos, egyelőre nem megoldott probléma merül fel a német gazdasággal kapcsolatban. A mostani helyzet ugyanis annyiban különleges, hogy ugyan a nehézségek okai közül több is ciklikus (például a koronavírus-járvány alatt az ipar termékek kereslete megnőtt, utána viszont lecsökkent, az Európai Központi Bank kamatemelései visszafogták a beruházásokat, vagy az orosz-ukrán háború kezdete után elszállt a földgáz ára), több olyan tényező is korlátozza most a német növekedést, amelyek korábban a gazdasági modell alapjait adták.

A 2010-es években az orosz földgáz importja az ipari versenyképesség alapjaként és egyben a megújulókat kiegészítő energiaforrásként jó ötletnek tűnt a német kormányok számára, egészen addig, amíg Oroszország le nem rohanta Ukrajnát 2022 februárjában. Ahogy arra a Nemzetközi Valutaalap elemzései emlékeztetnek, habár egy időben népszerű narratíva volt, hogy a német ipar az elszálló energiaárak miatt vált versenyképtelenné, ahogy a fenti ábrán is látszik a termelés volumenindexe alapján, már évekkel az invázió előtt látszott, hogy valami nincs rendben. A németországi gázárak valójában már 2023-ban visszatértek a 2021-es szintjükre, és habár más nagy világgazdasági szereplőkhöz képest tényleg nem olcsó az energia a német cégek számára (amin a kormány ipari rezsicsökkentéssel igyekszik segíteni idén januártól), jelenleg az energia ára nem tartozik a legfőbb versenyképességi problémák közé.

Az orosz gáz mellett a másik sokat kritizált német stratégiai alapvetés a védelmi képességek kiszervezése volt az Egyesült Államoknak, amely évtizedeken keresztül lehetővé tette, hogy a hadi kiadások helyett a német állam másra költsön. A 2010-es évek költségvetési fegyelemre épülő gazdaságpolitikája is sok kritikát kapott az elmúlt időszakban, ami miatt a védelmi fejlesztések mellett olyan infrastrukturális (utak, hidak, vasút) és az államigazgatást érintő (digitalizáció) maradtak el, amelyeknek a kritikusok szerint a német gazdaság most issza meg a levét. A Merz-kormány a két különleges alapra támaszkodva mindkét területtel igyekszik valamit kezdeni,

az viszont már csak a következő években fog kiderülni, hogy ebben mennyit sikerül majd előrelépni.

A német gazdasági modell harmadik alapvetése az exportorientáció, és ezen belül is Kína központi szerepe volt felvevőpiacként. Ez addig nagyon jól működött, amíg a kínai és a német gazdasági specializáció jól kiegészítette egymást, de mióta a kínai ipar egyre több területen (ipari gépek és automatizáció, autóipar és általában a zöldtechnológiák, mint napelem, hőszivattyú, szélerőmű-komponensek) válik a német ipar versenytársává, a mostani visszaesés strukturális okai közé tartozik a német cégek globális piacvesztése is a kínai versenytársakkal szemben. Ez az elmúlt időszakban talán a járműiparban volt a leglátványosabb, és ez alapján egyelőre az látszik, hogy nem a modell újragondolása kezdődött el, hanem a korábbi pozíciók visszaszerzésével próbálkoznak a német cégek. A Volkswagen Kínában például 20, helyi igényekre szabott elektromos modellt tervez idén piacra dobni, hogy 2030-ig a jelenlegi 11-ről 15 százalékra növelje a piaci részesedését (ami 2019-ben még 19 százalék volt).

A túlzott kínai kitettség mellett a német iparstratégiával kapcsolatban gyakran felmerülő kritika, hogy az túlzottan olyan 20. századi „mid-tech” ágazatokra fókuszál, mint például a jármű- és gépipar vagy a vegyipar, ami megnehezíti a magasabb hozzáadott értékű területek, például az IT és a biotechnológia felé való elmozdulást. A kritikusok szerint a bankközpontú pénzügyi rendszer a tőkét főként alacsonyabb kockázatú, érett szektorokba irányítja, és nem biztosít elegendő forrást az innovatív, gyors növekedésű vállalkozások számára. Ezzel összefüggésben február elején Friedrich Merz amellett, hogy az európai tőkepiac mélyítésének szükségességéről beszélt, azt is megemlítette, hogy a német nyugdíjrendszer tervezett reformja is a vállalati és egyéni nyugdíjmegtakarítások irányába terelné a lakossági megtakarításokat.

A nyugdíjreform – és tágabban a demográfiai helyzet – viszont jó példa egy kihívásra, aminek egyrészt a gazdaság szempontjából is nagy a jelentősége, másrészt politikailag nagyon érzékeny, és várhatóan nem lesz könnyű megoldást találni rá. December elején a kormánykoalíció ugyanis már majdnem szétesett egy olyan nyugdíjreform miatt, amelynek a legfőbb eleme, hogy a nyugdíjak szintjét 2031-ig a bérekhez viszonyítva legalább 48 százalékon garantálják.

Németország munkát terhelő adói az OECD-n belül a második legmagasabbak, és az előrejelzések szerint a munkáltatók és a munkavállalók által közösen fizetett társadalombiztosítási járulékok 2050-re megközelíthetik a munkavállaló bruttó jövedelmének 53 százalékát (ez jelenleg 42 százalék). Merz kormányán ezért egyszerre van nyomás, hogy alaposabban is nyúljon hozzá a nyugdíjrendszerhez, de egyúttal a munkavállalói korú népesség fogyása (és drágulása) is olyan hosszabb távú probléma, amire a német gazdasági modell megújítása érdekében is megoldást kell találni.