Áraink forintban értendők, hitel nincs

Az idei Capa Nagydíjat elnyerő sorozatnak nem mindig ez volt a címe. Sivák Zsófi sorozata Észak-Magyarország kocsmáiról évekig az Áraink forintban értendők címet viselte, ezzel nyert Pécsi József-ösztöndíjat, Magyar Sajtófotó-díjat a társadalomábrázolás dokumentarista kategóriájában 2021-ben, de öt évvel később a projektnek már más a címe: Hitel nincs. Jövő sincs, közösségek nincsenek, kilátások nincsenek, a jövőbe vetett hitnek annyi. Csak a ma van, csak az a nap, amit egy kocsmában el lehet tölteni addig, amíg be nem zár egy este örökre.

Sivák Zsófi 2018-ban kezdte el először Heves megyében fotózni azokat a kocsmákat, amik még működtek a háromezer főnél kisebb településeken, aztán fokozatosan terjesztette ki a projektet egyre több megyére. A kocsmakultúrát valószínűleg ebben az országban teljesen felesleges magyarázni, maximum azoknak kell, akik már nem tudták átélni: ezek voltak azok a helyek, ahol emberek munka után beültek, ittak, beszélgettek, aztán hazamentek, két lehetséges fázis között kártyáztak, ittak még, dartsoztak, billiárdoztak, verekedtek, meccset néztek, és még ittak egy kicsit. Közösségi tér volt az alkoholizmusnak, alkoholgőzös tér volt a közösségeknek.

Ez aztán idővel megváltozott, pontosan a fordulópontot dokumentálta a Hitel nincs azzal, hogy a 2010-es években kezdődött el: végzetesen elterjedtek vidéken is a dohányboltok, amik az új közösségi terek lettek, csak éppen tér nélkül. Inni ugyan a szabályok szerint nem lehetett közvetlenül előttük, de ez soha nem érdekelt senkit a buzgó köztereseken kívül, mindegy, hogy Hevesben vagyunk, Somogyban vagy a tizenegyedik kerületben.

A beltéri cigizés betiltásával elindult a klikkesedés, a dohányosok kimentek, a nemdohányosok bentmaradtak, aztán tetszőleges kombinációkban váltották egymást. Egyre többen vették meg az italt a boltban, és itták meg otthon. A fiatalok már nem jártak kocsmázni, sőt, a fiatalok már otthonról is elmentek a városba. A közösségi oldalak és az olcsó okostelefonok segítségével mindenkinek ott volt a zsebében az illúzió, hogy nem marad le sem a világban, sem a baráti társaságából semmiről. A kocsmák elkezdtek bezárni.

Szép játék kitalálni, hogy melyik kép mikor készülhetett, mert ha nem látjuk az árakat, vagy pontosan a pult mögötti üvegeket, akkor talán sosem tudjuk kitalálni. A Hitel nincs kocsmáiban az idő megkövesedett, a dísztárgyak, a burkolás, a bútorok az utóbbi fél évszázadból bármikor származhatnak. Nem segít sem az emberek ruhája, sem a sminkek, sem a használati tárgyak. Tarr Béla életműve megtanította nekünk, hogy a magyar ember kocsmája fekete-fehér, Sivák képei viszont színpompásak, tele furcsa tárgyakkal, azt is lehetne mondani, hogy viccesek, ha nem áradna belőlük ennyire a melankólia. A fotós Hevesben nőtt fel, ezért egy percig sem kérdéses, hogy komolyan veszi az alanyait.

„Tapasztalataim szerint az emberek ki vannak éhezve a figyelemre, szóval sokszor már az is elég, ha csak meghallgatom őket. Persze van, aki kevésbé beszédes típus, ilyenkor például megoldást jelenthet a zenegép” – mondta a Punktnak öt éve, a Covid kellős közepén. Vakuval fotózott, ami azt jelenti, hogy senkit sem lesből, az alanyok mindig tudták, hogy kép készül róluk.

De ha mégis kételkednénk abban, hogy ez a sorozat egyszerű vidéki nyomorturizmus, akkor érdemes felidézni még a régi Indexnek adott interjújából, hogy miért is kezdhetett el Sivák egyáltalán kocsmákat fotózni:

“A nevelőapám munka után gyakran betért valamelyik kocsmába, én meg gyerekként mentem utána. Szerettem ezeket az alkalmakat, ilyenkor bármennyi fagyit ki lehetett zsarolni, cserébe meg kellett ígérnem, hogy nem köpöm be anyámnak. Aztán hazaértünk, és egyből köptem. Valahogy belenőttem ebbe a világba(...).

A világ, amibe belenőtt, lassan nincs többé, és lehet, hogy nem kell sok, hogy már csak ezeken a fotókon létezzen. Hitel nincs, de jövő is alig.