Szerb Antal végigolvasta a világirodalmat és a halál felé menetelve is a költészetbe kapaszkodott
„Az ember basszék és grejfoljon és szeresse a jó vacsorákat és a sört főképp és az okos embereket – és azután mindettől egészen függetlenül zárkózzék be a könyvtárba vagy a dolgozószobájába, és olvasson és írjon. A kettő külön számlára megy” – írta barátjának, Szentkuthy Miklósnak az élet és az irodalom lehetőség szerinti kettéválasztásáról Szerb Antal. Csakhogy nem volt következetes. Amint monográfusa, Havasréti József megjegyezte egy interjúban, Szerb világéletében az olvasmányain szűrte át a világlátását, és ezeken keresztül váltak számára meg- és átélhetővé az élményei. Szerb Antalt, folytatja Havasréti, az olvasás, a könyvek imádata, a filológia eszményítése szigetelte el a nagybetűs élettől. Közben, tehetjük hozzá, életre szóló élményekkel ajándékozta meg az olvasás szerelmeseit.
Szerb Antal minden élethelyzetre talált irodalmi idézetet. Jól ismerte ugyanis a legjobb lírikusokat, a világ drámairodalmát és ugyanúgy lelkesedett a letűnt korok babonáiért mint a modern regényekért. Kedvelte Márai Sándor, Marcel Proust vagy Thomas Mann műveit, de lenyűgözte William Blake őrülete is. És az a helyzet, hogy nemcsak az ízlésében, de a műveiben is egyszerre volt jelen a polgári és a démoni. Költő volt és tudós, decens és dekadens. Képzeljük el nyakkendőt viselő alkimistaként, aki a könyvtárak mélyén megbújó mítoszokat kereste az aranycsinálás rejtelmei helyett. Szentkuthy Miklós örökké égő bölcsészként írta le, aki tudja, hogy hiába égett, de tudja azt is, hogy a vers az élet egyetlen értelme. 125 év távlatából jól látszik, hogy Szerb Antal azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült a bölcsész-brandet sikerre vinniük.
„Szerb Antal születésének 125. évfordulója kapcsán felmerült, hogy állítsunk össze egy válogatást az íróról készült fényképekből, mivel korábban ilyen kiadvány még nem készült – mondta a Telexnek Urbán Dániel ügyvéd, a Bermuda zenekar tagja, aki irodalomszerető civilként évek óta ápolja Szerb Antal emlékét. – Külön motivációt jelentett ebben az író máig élő lányának, a 94 éves Szerb Juditnak biztató támogatása. Szerb Judit elévülhetetlen érdemekkel rendelkezik abban, hogy édesapja hagyatékát kezelve a II. világháború után európai, polgári szemlélete miatt mellőzött Szerb Antal művei egy idő után újra megjelenhettek, ezzel megalapozva máig tartó népszerűségét.” A 39 fotót tartalmazó kiadvány Szerb Antal születésének 125. évfordulójára, 2026. május 1-jére készült el. Urbán Dánielnek, valamint az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeumnak hála, most ezekből a fényképekből közlünk válogatást.
Szerb Antal 1901. május 1-jén született Szerb Károly kereskedő és Herzfeld Elza első gyerekeként. A család a magyar zsidóság erősen asszimilált rétegéhez tartozott, amit a kikeresztelkedés tovább erősített. „Én olyan szemüveges csecsemő voltam, könyvtárba születtem” – írta magáról Szerb. Azt pedig Nemes Nagy Ágnes fogalmazta meg róla, hogy „[m]aradt is benne mindig valami a szemüveges kisfiúból, diákból. Ez azonban az én tiszteletemet iránta nem csökkentette, inkább növelte, elragadott a magas irodalomnak, tudománynak és az öniróniának az együttese, ami benne volt.”
Öccse, Szerb Sándor 1903-ban született. Az 1941. évi népszámlálási lakásív bejegyzése szerint „Dr. Szerb Antal székesfőv. felsőkereskedelmi isk. tanár” feleségével, szüleivel és öccsével élt együtt.
1908 és 1911 között Szerb Antal Budapesten, a Szent István téri elemi népiskolában, 1911-től 1919-ig pedig a budapesti piarista gimnáziumban tanult, ahol 1914-től az iskola cserkészcsapatának vezetője lett. A piaristákat emlegeti a Budapesti kalauz marslakók számára című, 1935-ben megjelent rendhagyó bédekkerében is. Melynek A Dunapartok című fejezetében ír így: „A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva.” A lenti kép tanulsága szerint azonban Szerb Antal a fővárostól távol is otthonosan érezte magát.
„Azok a nagyon ritka emberek közé tartozom, akikben a lélek nem barrikádozta el magát a törhetetlen betű, por és árfolyam-törmelék mögé, hanem akiből a lélek valahogy állandóan kilóg, mint a régi képen szájából a föliratos szalag” – írta szerelmének, Lakner Klárának 19 évesen. Szerb Antal pályája költőként indult. Még 20 éves sem volt, amikor a Nyugat (Szerb Antal Kristóf néven) hat versét közölte. Az egyikben így ír: „Tizenhat éves, a te szemed mögött birodalmak hullanak alá, / éjszaka ijeszt a kályha egyszerre. // De nemsokára: / könnyű sarúkkal táncolsz gyárkémények ormán, / zászlókat bontasz országok felett, / tizenhat éves, ne húnyd le a szemed / ha Aphrodite születésekor / felcsillan előtted a pikkelyeshátú tenger.” Az alábbi fotón Szerb Antal Kristóf látható, valamivel a tizenhatodik születésnapja előtt.
1924-ben, a budapesti tudományegyetemen szerzett magyar–német szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori oklevelet, 1926-tól 1944 áprilisáig pedig a Vas utcai Gróf Széchenyi István Községi Felsőkereskedelmi Fiú Iskola tanára volt. „Szörnyű, hogy megnyomorítja a középiskola az emberiséget, hogy fejleszt neuraszténiásokat, szellemi rokkantakat és látókörmentes uniformis-embereket” – írta a naplójában, a ránk maradt tantestületi jegyzőkönyvek bejegyzései pedig arról győznek meg, hogy tanárként Szerb Antal mindent megtett, hogy elkerülje ezt. A jogutód Széchenyi István Kereskedelmi Szakközépiskolában 2001-ben emléktáblát helyeztek el a tiszteletére.
Szerb Antal keresztül-kasul végigkalandozta Toszkánát és Rómát, de otthon volt Londonban és Párizsban is. „Visszatekintve lírai ifjúságomra, ami múlik, most már megállapíthatom, hogy a legszebb volt a Bibliothèque Nationale Párizsban. Nem mondom, az éjjeli őrség a cserkésztáborban, az is szép volt, nem kevésbé az első ölelkezés, az osztrák hegyek alatt, egészen kölyökül, általában nem panaszkodhatni Természetre és Szerelemre. De a legszebb mégiscsak a Bibliothèque Nationale volt, legkivált téli estén” – írta Gondolatok a könyvtárban című szövegében. A lenti, elsőként az Urbán Dániel által összeállított kötetben közölt képen az író a Bibliothèque Nationale de France előtt látható.
Szerb Antal az egyetemi évei alatt szeretett bele bölcsészkari diáktársába, Lakner Klárába, azonban ez az érzelem viszonzatlan maradt. „… hogy Klári sosem nyilatkozott elösmerőleg tehetségemről, ember-mivoltomról, annak csakugyan az az oka, hogy meg akar alázni, hogy fölényben maradhasson” – írta a naplójába. Az 1923. szeptember 25-én kelt, Lakner Klárának címzett levelében pedig így fogalmazott: „Most végre-végre nyugodtan beszélgethetek veled; senki harmadik nem zavar, és te sem zavarsz váratlan magánvéleményekkel, és én sem zavarok időszerűtlen rögeszmékkel, mert ma este vágyamban egységessé lettem, mint az érdes, földes nyersvas, ha megolvad, és teljesen azonos vagyok önmagammal.” Végül Klára húgát, Lakner Amáliát vette feleségül. Kétszer is, előbb 1928-ban, majd 4 évvel később megint, azonban a házasságuk másodjára is válással végződött.
A Nyugat mellett a Napkelet és az Élet is rendszeresen közölte Szerb Antal írásait. Aki több könyvkiadó és folyóirat külső munkatársaként tevékenykedett, tárcákat írt, műfordítóként, valamint lektorként is dolgozott. A Magyar irodalomtörténet című munkáját az Erdélyi Helikon pályázatára írta meg. „Invitis nubibus”, azaz baljós felhők jeligével adta be a pályaművét, amiről Babits Mihály azt írta: „Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. De e műveltségét a szerző egyáltalán nem fitogtatja: azt inkább csak sorai mögül érezzük. Előadása rokonszenvesen egyszerű s a nagyobb közönség számára is élvezhető; sok lendület és közvetlenség van benne.”
A kötet bevezetőben Szerb Antal, mintha csak megerősítette volna Babits véleményét, aláhúzta, hogy nem „tudós” akar lenni, hanem „áhítatosan pletykálkodó humanista”. Tökéletesen sikerült neki. És nemcsak ebben a kötetben, hanem az 1929-es Az angol irodalom kis tükrében, a Hétköznapok és csodák című 1935-ös esszégyűjteményében, illetve A világirodalom története című 1941-ben kiadott monumentális munkájában is. A Magyar irodalom történetét 2019-ben, A világirodalom történetét 2021-ben adták ki újra, utóbbi pedig 2016 óta németül is olvasható.
Szerb Antal szoros barátságot és szakmai kapcsolatot ápolt Kerényi Károly klasszika-filológussal. A tudós vallástörténeti és regényelméleti munkái nagy hatással voltak Szerb Antal írásaira. Egyes értelmezők Kerényiben látták az Utas és holdvilágban feltűnő tudálékos és nihilista vallástörténész, Waldheim Rudi modelljét. Maga Kerényi is így vélte alighanem, mert a regény megjelenése után két évig nem állt szóba a barátjával. Később azonban kibékültek egymással. Amint Szilágyi János György visszaemlékezéséből kiderül, Szerb Antal egy, a Zsíros-hegyre tartó gyalogtúra közben kérdezte ki Kerényit a római irodalomról, hogy ezt követően írja meg A világirodalom történetének vonatkozó fejezetét. Az alábbi képen ketten láthatók, Rómában. „A feketekávé és a bor egészen csodálatos, és ma megnézzük Keats sírját, Kerényi azt mondja, hogy még ő is zokogott ottan” – adta hírül Tanay Magdának a kirándulás részleteit egy levélben Szerb Antal.
„Voltak naivabb és felületesebb emberek, akik Szerb Antalt cinikusnak, gúnyolódónak és tiszteletlenül hetykének tartották: őt, aki nemcsak élete legpokolibb válságában szorongatta a költőket kezében, hanem egyetemen, szerelemben, frivol társaságban, templomban mindig és mindig ez volt legromantikusabb szenvedélye” – írta róla Szentkuthy Miklós. Szerb Antal nagyon fiatalon nagyon magasra jutott. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, miközben fáradhatatlanul írt és fordított is.
„Bennem sokkal nagyobb tudásszomj van, mint amennyit anyagilag megengedhetek magamnak” – fogalmazta meg a naplójában Szerb Antal. Aki Havasréti József szerint „Aldous Huxley, Heltai Jenő, Jean Cocteau nyomába lépve igyekezett könnyedebb szövegeket írni, de telezsúfolva azokat titkos tudományokkal, mítoszokkal, antikvitással, pszichoanalízissel”. Ahogyan Szerb tudományos munkái szépirodalmi igényűek, úgy a prózájában is erősen érződik az irodalomtörténészi attitűd. A Pendragon legenda (1934) a rózsakeresztesek történetét kutató Bátky János köré szerveződő bűn- és kalandregény, Az 1937-es Utas és holdvilágban pedig saját és nemzedékének útkeresését, illetve a korabeli polgári világ dekadenciáját rajzolta meg.
„[…] látom, hogy micsoda ocsmány és értelmetlen teremtménye az Istennek a szorgalmas és kötelességteljesítő ember, aki voltam. De csak voltam. Itt egy másik arcot szíjaztam magamra, a »Träumer« attitűdjét és lehet, hogy ez az igazi arcom” – fogalmazta meg unokatestvérének, a Nyugatban is publikáló Faludi Jánosnak. Az alábbi fotón kétségkívül fáradt álmodozóként kerül elénk.
1944. március 30-án a németbarát Sztójay-kormány rendelkezett a zsidók közszolgálati alkalmazásának és közmegbízatásainak teljes megszüntetéséről. Szerb Antalt e határozat értelmében április végén kényszernyugdíjazták. 1944. június 5-én pedig munkaszolgálatra hívták, előbb Fertőrákosra, majd Balfra került. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 27-én, végelgyengülés következtében veszítette életét, szemtanúk egybehangzó állítása szerint azonban nyilas keretlegények verték agyon. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
„Hogy végül is mivel nyerte meg az akkori és a mai olvasót? – kérdezi a Szerb Antalról szóló esszéjében Nemes Nagy Ágnes. – Örvendetesen szaporodó új kiadásai sikerének mi a titka? Talán egyszerűen az, hogy – tudós létére – nem felejtette el az irodalomban való gyönyörködést. És örömét olvasói előtt sem titkolta. Tudta ugyanis, hogy az irodalom művészet. S ha nem gyönyörködünk, és nem gyönyörködtetünk a művészetben, ugyan mit ér az egész?”
