A botanikus kert titkos élete
„Van egy olyan disztópiám vagy vízióm, hogy ezek az élőlények eltűnnek a Földről a nem is olyan távoli jövőben” – mondta Urbán Ádám fotográfus A botanikus kert titkos élete című sorozatáról, amelynek egy részét most a Telexen is közreadjuk.
A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben készült képek valóban mintha előre gyászolnák azt, hogy az emberiség elpusztítja az életéhez nélkülözhetetlen környezetet, de ha lefejtjük a fotókról a temetői hangulatot, az ember és a természet együttéléséről, a növények bensőséges tereiről is mesélnek. A fotográfus egy éven át figyelte meg a botanikus kertet és az azt gondozó, kutató munkatársak mindennapjait. A sorozat címében szereplő titkos élet azokra a mozzanatokra utal, amelyek egy átlagos látogató elől rejtve maradnak. (Urbán egyébként nem először néz be kulisszák mögé, tíz éven át például cirkuszművészek mindennapjait dokumentálta.) Egy kertben sétálgató embernek csak gyönyörködnie kell a növényekben, és nem azzal foglalkozni, hogy milyen munka szükséges a látvány megteremtéséhez, de most elmerülhet abban is, hogy hogyan készül egy darabka természet.
Egy botanikus kert valahol álságos: távoli vidékek olyan növényeit zsúfolja össze, amelyek egy része sosem kerülhetne egymás mellé, és az emberi gondoskodás nélkül halálra lenne ítélve ezen a klímán. De ez a tevékenység felfogható leletmentésként is, hiszen olyan növényeket, genetikai anyagot őriz meg az utókornak, amelyek már az eredeti élőhelyeken sem nagyon léteznek. Urbán Ádám szerint is felfogható múzeumként egy botanikus kert, ami az utókornak postázza el a mi jelenünket. Azt mondta, sorozatának ezért is volt az a munkacíme, hogy Emlék az utókornak, figyelmeztetés a jelennek. A nekünk szóló figyelmeztetés az lehet, hogy őrizzünk meg minél többet a természetből, aminek első lépése, hogy nem pusztítjuk. Régen rossz, amikor már csak mesterséges beavatkozásokkal, lélegeztetőgépre kapcsolva tudunk felmutatni néhány fát vagy virágot.
Egy botanikus kertre gondolva a zöld ezernyi árnyalata vagy színpompás virágok képe villan be mindenkinek, ehhez képest Urbán Ádám elsőre rideg, fekete-fehér képekkel távolítja el tőlünk a természetet. Azt mondta, ez a gesztus két célt szolgál, egyrészt a fekete-fehérséggel a gyászt is meg tudja jeleníteni, másrészt követi a dokumentarista fotózás hagyományait, amelyben a fekete-fehér képek leegyszerűsítik a nézeteket, másképp hatnak az emberekre, akik jobban el tudnak mélyülni a részletekben. A dokumentarizmustól azért elrugaszkodik, és metaforikusabb képekkel gondolkodtat el.
Ebben segíthetnek azok a portrék is, amelyek szinte műalkotásként kezelik a növényeket, mintha megállt volna körülöttük az idő. Nem véletlenül kerültek ezek a fotók a Műcsarnokban május 10-ig megtekinthető kiállításon a csendélet szekcióba. Urbán azt mondja, ő nem természetfotósként fordul a növények felé, inkább olyan entitásokként kezeli őket, amelyek valahogy meg tudják szólítani. Olykor ezek a megszólítások valamiféle geometrikus rendet idéző formavilágon keresztül érkeznek, a fotográfus a növények és a kert szerkezetéből adódó mértani játékosságot is felvillantja nekünk. Azt mondja, sokszor ezek ösztönösen születnek, de abban segíthetnek, hogy felkeltsék a kíváncsiságot, „olyan, mint amikor valaki az Instát pörgeti, de sikerül megállítanod legalább néhány másodpercre”.
