Aki tíz évig él egy ilyen szeretetteljes mesevilágban, annak nehéz visszajönni a rideg civilizációba

A sarkvidékeket már több mint száz évvel ezelőtt felfedezték bátor tudósok és kalandorok, de még mindig a Föld misztikus helyeinek számítanak. Az örök fagy és a hosszú hónapokon át tartó sötétség elsőre semmi romantikusat nem kínál, mégis vannak néhányan olyanok, akiket mindez megigéz, és máshol el sem tudnák képzelni az életüket. Horvath Esther a Capa Központban január 31-ig megtekinthető A sarkvidék éjszakai csillagai című kiállításán azokat az embereket hozza hozzánk közelebb, akik életüket a tudományos kutatásoknak vagy a kutatók támogatásának szentelik a Föld egyik legzordabb vidékén. Horvath Esther arra inspirál mindenkit, hogy az álmaink megvalósíthatóak, és egy kutatóállomás legalább annyira lehet egy nő munkahelye, mint ahogy egy férfié.

Horvath Esther szenvedélyét a sarkkutatás iránt még az egykori, tudománnyal és technikával foglalkozó Delta műsor főcíme lobbantotta be. Abban egy japán kutatócsoport talpalt a bázisuk felé az Antarktiszon óriási hóvihar közepette.

“Csak azért néztem minden héten a Deltát, hogy láthassam ezeket a képsorokat. Akkoriban persze elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is eljussak oda, egyrészt a vasfüggöny mögött éltünk, és nőket sem láttam sosem ilyen expedíciókban vagy műsorokban. Nem is gondoltam, hogy nők mehetnek egyáltalán ilyen helyekre, hiába imádtam már gyerekként is a havat, a jeget, a hideget. Aktívan ezért sokáig nem tettem semmit, mert úgy tűnt, hogy ez olyan, mintha arról álmodnék, hogy egyszer eljutok egy másik galaxisba.”

Változást az hozott az életébe, amikor 25 évesen megkapta első fényképezőgépét, érezte, hogy fotográfussá kell válnia, és folyamatosan azon gondolkodott, hogyan érhetné el azt, hogy a National Geographicnak vagy a New York Timesnak dolgozzon hosszú történeteket végigkövetve. Nem sokkal később újabb hívást érzett, mindent egy lapra tett fel, biztos közgazdász állását hátrahagyva és a lakásvásárlásra szánt pénzét felhasználva a New York-i International Center of Photography hallgatója lett. Az iskola alatt a New York-i tűzoltók különleges alakulatát fotózta intenzíven, majd olyan csoportokat fényképezett, amik veszélyeztetett tengeri teknősök megmentésén fáradoztak.

“Egyszer csak váratlanul kaptam egy megbízást a Jeges-tengerre. Öt nappal a megkeresés után már ott voltam Alaszkában, hogy felszálljak az amerikai partiőrség jégtörőjére, és elkezdődött a kéthetes expedíció. Amikor ott voltam a hajón, visszaemlékeztem rá, hogy gyerekként mennyire vágytam erre a hidegre, a sarkvidékre. Ezen az úton fogalmazódott meg bennem, hogy újra és újra vissza kell majd térnem, hogy a kutatókkal együtt dolgozva dokumentáljam és felhívjam rá a figyelmet, hogy milyen óriási változások is történnek itt.”

Az első expedíciója után Esther aktívan kereste a lehetőséget, hogyan mehetne el a következőre. Megváltoztatta a honlapját, és a portfóliójában is csak azokat az elemeket hagyta meg, amelyek a Jeges-tengerről szóltak. Megfogadta, hogy csak olyan felkéréseket fogad majd el, amelyek kötődnek a sarkkutatáshoz. Ennek érdekében több kutatóintézettel is felvette a kapcsolatot.

“Elutaztam Norvégiába, ahol egy hét alatt harminc megbeszélésem volt, de egy belső hang azt súgta, újra meg kell néznem az intézet honlapját. Ott az állt, hogy másnap a német kutatóintézet vezetője tart mindenki számára nyílt előadást. Elmentem rá, bemutatkoztam neki, majd másnap együtt reggeliztünk a hotelben, és végül két expedíciót is felajánlott. Azóta az Alfred Wegener Intézet Helmholtz Sark- és Tengeri Kutatóközpontjának fotográfusaként és kommunikációs munkatársaként is dolgozom.”

Később már Esthert is keresni kezdték különböző lapok szerkesztői, így például az Antarktiszon egyszer a Time magazin megbízásából dolgozhatott. Munkái során olyan legendás sarkkutatók lábnyomában járhatott, mint Fridtjof Nansen, Ernest Shackleton vagy Roald Amundsen.

A nem mindennapi körülmények próbára teszik az embereket. A vágyon és akaraton kívül képzettségre is szükség van. Esther is több túlélési tréningen vett részt, megtanították, hogy mit kell tenni akkor, ha beesik a jeges vízbe, hogyan lehet akár egy hetet is túlélni egy jégtáblán, ha elsüllyedne a hajója, és a jegesmedve-biztonsági tréninget is meg kellett csinálnia. Igazán nagy veszélyben még sosem volt, de néhány helyzetben azért megemelkedik benne a veszélyre felkészültség érzése, olyankor készen áll, hogy bármire gyorsan reagáljon. Például egy jegesmedvére.

“A legfontosabb, hogy az ember szeresse a hideget, a mínusz harminc fokot, szeressen hóviharban dolgozni, szeresse, hogy el van zárva a civilizációtól, akár három hónapra is távol van a családjától. Ezt imádni kell, kell érezni egy belső hívást, hogy akard ezt csinálni. Szükség van erős szociális képességre is, hogy alkalmazkodj az ott lévő csoport tagjaihoz, akikkel szorosan együtt élsz, és olykor nagyon kicsi teret osztasz meg velük” – mondta Horvath Esther.

A MOSAiC expedíción, amikor a norvég Fridtjof Nansen 19. század végi kísérletét ismételték meg, a hajójuk egy évig sodródott a Jeges-tengeren jégbe fagyva, ahol Esther három és fél hónapot töltött el és ez idő alatt gyakorlatilag végig sötét volt.

“Ha valamit nagyon szeretsz, akkor azt nem elviseled, hanem élvezed. Életem egyik legszebb három és fél hónapja volt. Amikor visszatértem ebből a koromsötétségből, ami az egyik legmágikusabb vizuális élményem volt, amit valaha megéltem, a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy újra megláttam a Napot. Ültem a Tromsőből indult repülőn, és folytak a könnyeim. Akkor tudatosult bennem, hogy vége a sarkvidéki éjszakának. Akik a sarkvidéken élnek és dolgoznak, mindannyiuknak van ilyen élményük.”

A Spitzbergákon, Ny-Ålesundban nagyjából kiegyenlített a nemek aránya, ami a norvég kormány törekvéseinek is köszönhető, így jó terepnek bizonyult arra, hogy láthatóvá váljon a nők szerepe a sarkkutatásban.

“Egy olyan portrésorozatot akartam létrehozni, ami nagyon inspiráló lehet nők, fiatal lányok, gyerekek részére. Lehetsz villanyszerelő, szakács, bázisvezető, papnő, vagy bármilyen szakmád van, eljuthatsz a sarkvidékre, csak szeresd ezt a környezetet, és leld örömödet abban, amit csinálsz. Szerettem volna megmutatni azokat a fantasztikus nőket, akik a sarkkutatás élén járnak. Meg akarom változtatni azt az elképzelést, hogy a sarkkutató az csak férfi lehet, miközben egy nagyon törékenynek tűnő nő is nagyon erős és elhivatott tud lenni a sarkvidéken.

A pólusokhoz közelítve a klímaváltozás hatásai sokkal jobban érzékelhetőek, mint például a mérsékelt égövben, a felmelegedés üteme is hat-nyolcszoros, mint itt. A változások szemmel érzékelhetőek. Horvath Esther 2019 óta jár a Spitzbergákra, és évről évre azt látja, hogy fogyatkozik a bázisuk közelében lévő gleccser. Úgy tudja, hogy az 25 év alatt négy kilométert húzódott vissza. Az időjárási anomáliáknak is kézzelfogható jelei vannak.

“Érezhetően megrövidült a téli időszak. A hó később érkezik és korábban olvad. Amikor a leghidegebbnek kellene lennie, akkor egyre többször tör be a melegfront. Ilyenkor nulla vagy egy-két plusz fok van, és egyre gyakrabban eső esik. Az tapasztaljuk, hogy a tél kellős közepén elolvad a hó, majd visszafagy és jégpáncél alakul ki. Mi ilyenkor csak hágóvassal tudunk közlekedni rajta, de az igazi baj az, hogy a rénszarvasok ezt a jégtakarót nem tudják áttörni, és nem jutnak táplálékhoz."

A sarkkutatók élete a rövid nappalok és az időjárási viszonyok által is megszabott rendben zajlik, de a kicsi közösségük fenntartása miatt is szükségük van arra, hogy elsőre talán szigorúnak tűnő szabályokat tartsanak be.

“A kutatófaluban télen 35-en, nyáron úgy 150-en élnek. Az egész település tíz perc alatt körbejárható, de ha elhagyod ezt a területet, kötelező riasztópisztolyt és fegyvert vinned magaddal. Mikor elindulsz, be kell írnod a nyilvántartásba, hogy hová és kivel mész, milyen biztonsági felszerelés van nálad, mert ez például egy lavinaveszélyes területnél is nagyon fontos lehet. Időről időre be kell jelentkezni rádión, és ha nem érnél vissza az előre megadott időpontig, azt is jelezni kell, különben vészjelzést adnak ki.”

A kutatóállomások lakói a munkájuk mellett is sok időt töltenek együtt. Senkit sem hagynak elmagányosodni, ha valakin érzékelik a depresszió jeleit, igyekeznek vele többet foglalkozni. Az egyik állandó programot a közös étkezések jelentik, amelynek időpontjait szigorúan veszik, nem lehet róla elkésni. Sok közös eseményük van. Együtt mennek az edzőterembe, jógázni, hokizni, gyakoriak az ünnepségek, főként a norvég ünnepeket tartják, de kosztümpartikat is rendeznek. A kutatóállomás nincs teljesen elvágva a külvilágtól, telefon és kábeles net is van, de ezeket csak módjával használják.

“Egy éve van már mobilos adatforgalom is. Mindenki tartott attól, hogy ez a társaság élet, amit a paraszti kultúrák fonójához is lehet hasonlítani, megszűnik emiatt, de ez nem következett be. Telefonozni csak a saját szobádban illik, az asztaloknál is ki van írva, hogy ez a hely arra való, hogy beszélgessünk.”

A kutatóállomásokon intézetektől és beosztásoktól függően másfél-tíz évig tartózkodhat ott valaki.

“A faluban az a szívmelengető, hogy mindenki egyenlő, legyen az az igazgató, a szakács vagy a nyári munkára érkező diák. Minden pozíció egyenértékű, mert csak így tud működni ez a közösség. Mindenkit úgy fogadnak el, ahogy van, és szeretve van. Aki tíz évig él egy ilyen szeretetteljes mesevilágban, annak nehézséget jelent visszajönni a civilizációba, a ridegségbe, hogy újra negatív szavakkal találkozzon. Én a rövidebb útjaim után is ezt érzem.”

Horvath Esther az életére úgy tekint, hogy amikor nincs ott, akkor éppen két sarkvidéki út között van.

“Szeretek itthon lenni a családommal és a barátaimmal, de az egyik részem folyamatosan visszavágyik, sőt ott is él. Ha lenne rá lehetőségem, akkor már holnap elköltöznék oda, és ott élném le az életemet.”