Gyere, gyere ki a hegyoldalba, ahonnan leradíroztak egy várost

Hogy milyen sok (tév)képzet is él a Tabánról, azt a könyv fülszövegében Saly Noémi Budapest-történész is jól érzékelteti.

„Túl sok a könnyes nosztalgia, az általánosítás, a városi legenda – ó, a budai Grinzing, azok a kiskocsmák! Ugyan már, az egy redves patkányfészek volt, Horthyné nem bírta nézni a Vár ablakából, azért bontották le… –, és valójában túl kevés a róla szóló hiteles irodalom. Mert az eleven forrásokig nem sokan mentek vissza.”

A Gellért-hegy, a Naphegy, a Várhegy és a Duna által határolt Tabán eredete a török korig nyúlik vissza. Maga a név tímárműhelyre utal. Ezek sorakoztak az Ördög-árok folyó vízére települve. Buda 1686-os visszafoglalása közben a terület épületei jórészt megsemmisültek, majd a törökök elől menekülő rácok kezdték benépesíteni a városrészt. Persze nem csak szerbek éltek itt, egy soknemzetiségű és -vallású település kezdett kibontakozni a 18. század elejétől.

Az akkori településképet alapjaiban határozta meg az, hogy apró telkeket kaptak a betelepülők, így a házaikat vagy viskóikat szorosan egymás mellé építették a Gellért-hegy oldalában, olyan ma is létező pincesort idézve, mint a villánykövesdi. Ez nem is véletlen, a rácok a Tabánban is foglalkoztak szőlő- és bortermeléssel. A laposabb részeken jóval rendszertelenebbül építkeztek, egymás hegyén-hátán voltak a házak, amelyeket főkként sárból, vályogból tapasztottak. A házak udvarai az emésztőgödröktől bűzlöttek vízvezeték és csatorna híján, az utcák, sikátorok sárosak, mocskosak voltak, nehezen lehetett közlekedni rajtuk. A Duna közelében egy városiasabb rész is kialakult, a templomok közelében jómódúak kőházai, üzletei álltak.

A Tabán nagyjából felét 1810-ben egy tűzvész pusztította el – a szárazság miatt borral is próbáltak oltani –, több mint négyszáz ház égett le. Az újjáépítés sem hozott nagy változást, maradt a hektikus településszerkezet és falusias megjelenés. 1879-ben kezdődött meg a terület rendezése kisajátítási eljárásokkal. A Gellért-hegy aljában a székesfőváros egy új főútvonalat akart kiépíteni, majd a későbbi Erzsébet híd nyomvonalának is útjában voltak házak. A Tabán Duna-parti része az 1900-as évek elején a szintén újraépülő Pesthez kezdett hasonlítani, a Döbrentei utcán palotaszerű bérházak tűntek fel, park és korszerű iskola is épült. A hegyoldal viszont még ekkor is egy girbegurba utcákkal átszőtt falu képét mutatta, de csak idő kérdése volt, hogy mikor tűnik ez el. A főváros továbbra sem tágított az általános rendezéstől, és ha nyögvenyelősen is, de azért haladtak.

A főváros az 1910-es években újabb épületeket vásárolt meg, egy részüket le is bontatta, de a pénzhiány és az első világháború is lassította a folyamatot, valamint a kiköltöztetett lakók elhelyezése is gondot jelentett. Az életveszélyessé váló épületeket igyekeztek lebontani, de így is maradt egy csomó rozoga ház, amelybe szegényebb rétegekből származók költöztek be bérlőként. Évtizedekig, az 1930-as évek közepéig elhúzódott a bontási, rendezési folyamat, amelynek végső célja egy fürdőváros kialakítása volt.

A Tabán a folyamatos világvége-hangulatból profitálni is tudott, mintha folyamatosan végkiárusításban lenne, ahogy Márai Sándor írta, a pestiek azért keresték fel, mert az a hír járta, hogy megszűnik a városrész.

A Tabán életében jelentős változást hozott a filoxéravész, amely a Gellérthegy szőlőit is elpusztította 1884-1885-ben. Ezzel sokak megélhetése is odalett, kénytelen voltak új foglalkozást keresni maguknak. A vendéglátás kínálkozott jó menekülőútnak, egymás után sorra nyíltak a kocsmák és kisvendéglők, amelyekben persze már csak más vidékről hozatott bort tudtak kimérni. Az ötlet bevált, élénk társadalmi élet folyt a városrész utcakövein is.

„A pesti ember igazi nyara akkor kezdődik, mikor először vacsorázhatik zöldben, odaát Budán, kis kocsmában, pirosabroszos asztalon, lankadt ecetfák lombjai alatt, cimpegő citeraszó mellett” – írták 1913-ban az Élet hetilap Budai kiskocsmák… című cikkében, amelyben az is szerepelt, hogy a Tabánban lehet levetkőzni minden városi felsőbbrendűséget és lehet élvezni a kiskocsmák vidéki miliőjét.

„Ez volt a város legcsendesebb része. Nagyvárosi értelemben üres volt. Itt nem volt forgalmas utca, nem voltak hivatalok, jóhírű üzletek és varrónők meg masamódok, nem csengette keresztül kasul a villamos, nem rázta a házakat autóbusz és az Árok- s Hadnagy utca kivételével sohasem járt benne autó – így aztán addig, amíg a sötétedés órája nem toppant be az alacsony házak közé, addig ott a mienk volt az élet. Nem járt ott más, mint akit a maga életsorsa kötött oda, vagy akit az csábított azokba a kanyargó sikátorokba – ugyanaz, ami engemet és minket” – siratta az eltűnő városrészt 1934-ban Rexa Dezső.

A Tabán vendéglőiben sok művész is megfordult, főleg, miután a Várbazár több üzlethelyiségéből szobrászműtermet hoztak létre. A szobrászok magukkal cipelték a festőket, de hírlapírók és irodalmárok is felfedezték maguknak a városrészt. Az egyik népszerű célpontjuk a Krausz Lipót, Poldi által üzemeltetett Mély Pince volt, amelyet Krúdy Gyula és Bródy Sándor is gyakran felkeresett, nyomukban más írókkal, tudósokkal, művészekkel. Szerb Antalt, Ignotust, Fényes Adolfot és Márai Sándort, aki többször fanyar módon írt a Tabán (ál)romantikájáról, is a törzsvendégei között tudta. Az írók nem egyszer ott is aludtak a vendégszobában, hogy az ivós éjszaka fáradalmait kipihenjék.

A Tabán egy másik népszerű kocsmája a nyakatekert Albecker Antal veje, Schreil Győző vendéglője nevű hely volt. Az eredeti vendéglőt még Albecker Antal alapította, de miután nem volt fiú utódja, azt lánya férjére hagyta. Az Albeckert disznótorosa miatt is nagyon kedvelték, decemberben és januárban így még nagyobb forgalma volt. Albecker Antal értett a vendégfogáshoz, külön embert fogadott fel, hogy a távozó vendégeit valaki lámpással kísérje éjszaka a zeg-zugos tabáni utcákon, hogy azok nehogy balesetet szenvedjenek, és ne tudjanak visszatérni másnap. Egyszer egy olyan reklámot is feladott, hogy azokat a vendégeik, akik öt liter bort megisznak, talicskán viteti le az Erzsébet hídig.

A tabáni vendéglőkből is elmaradhatatlan volt a zene, amiből a hatóságok is megpróbáltak profitálni. Az 1920-as évek elején ezer korona összegű licencdíjat kértek a kiskocsmák, vendéglők hivatásos énekeseitől. Egy rövid ideig megszűnt a zene, de a szabályrendeletet természetesen gyorsan kijátszották. Az énekesek beültek a vendégek közé, fizettek maguknak mondjuk egy pohár bort, és onnan énekeltek, mint afféle műkedvelők. A rendelet betartatását, ha létezett is egyáltalán aztán rövid úton megszüntették. A legenda szerint az Albecker vendéglőben Ráday Gedeon belügyminiszter intette oda magához az énekeseket, akiket aztán nem sokkal később egy rendőr vont kérdőre, hogy miért énekelnek. A belügyminiszterre hivatkozás a rendőrt is eltántorította a büntetéstől, és Ráday állítólag még a szabályrendelet létezését is megcáfolta. A történet egy másik változata szerint maguk a rendőrök küldtek egy ál-Rádayt a vendéglőbe, hogy rá hivatkozva meghátráljanak a valószínűleg csak általuk kitalált, de nem létezett rendelet mögül, jutott erre a Nemzeti Ujság A felvidult Tabán, vagy rejtélyek Ráday gróf körül című cikkében.

A Tabánban szűk 250 év alatt rengeteg vendéglő és kocsma működött. A legstabilabban talán a Szarvas téren álló Arany Szarvas, amelynek elődje már az 1700-as évek legelejétől üzemelt, fogadva a magyar történelem kiválóságait, a szerb nemzet reformereit és tudósait, szlovák és román értelmiségieket. A Tabán anno gyűjtése szerint olyan nevű helyek is üzemeltek, mint az Állhatatos tengeri malac vagy a Háromcsőrű kacsa, és szinte minden helynek megvolt a maga specialitása. Az Arany Libában ráklevest és kaviárt is lehetett rendelni, Frau Godl Eberhardhoz a libasültje miatt jártak, a Kozanekben a lacipecsenye volt a különleges, Horváth József mérte a legjobb ürmös bort, míg a Burgzsandárban a királyi lakomák maradékát szolgálták fel, a korábban palotaőrként szolgáló Kabon József összeköttetéseit felhasználva tudta megszerezni az udvari lepattanót.

A Tabán eredeti épületeinek lerombolása az 1920-as években újabb lendületet kapott, komplett utcák tűntek el. A Gellérthegy és a Naphegy között lévő 16 utcát még a hivatalos jegyzékből is törölték. Hogy jó ötlet volt-e elbontani a Tabánt, arról megoszlottak a vélemények. Az életveszélyessé vált, omladozó viskókat nem sokan sajnálták, persze voltak olyanok is, akik ezekhez is kötötték a tabáni romantikát.

A bontás végső fázisában természetesen az értékmentési szándék is megjelent, 1933-ban a fővárosi közművelődési ügyosztály összeírta a Tabán műemlékszerű és muzeális értéket képviselő épületeit, de azt is felvetette egy szakember, hogy legalább egy utcát meg kéne őrizni, hogy a városrész egykori hangulatát érzékeltetni tudják az utókornak. Ez a skanzenes elképzelés viszont nem vált népszerűvé, a közművelődési bizottság is arra jutott, hogy semmi olyan részlete sincs a Tabánnak, ami város- vagy kultúrtörténeti szempontból jelentős lenne, és maguk az épületek is legfeljebb százévesek, amelyek nem képviselnek értéket.

Az Árok közi késő barokk kapuzatát végül meg tudták menteni. Úgy bontották le, hogy később újra felállítható legyen. Mára viszont csak az oromzat tetején lévő váza maradt meg, azt a Kiscelli Múzeum őrzi.

A bontásra ítélt, pusztuló Tabán szinte katasztrófaturizmust indított el. Fényképezőgépekkel, rajztáblákkal, festővásznakkal tűntek fel idegenek a városrészben, hogy legalább képekben megőrizzék a múltat. Ezek a sokszor önjelölt krónikások lestek be kapualjakba, kertekbe és örökítettek meg olyan pillanatokat, amelyek kordokumentummá váltak. A közmunkatanács is megbízott művészeket, hogy egy múzeum számára készítsenek felvételeket, de divat is lett például Tabánról készült festményeket vásárolni az 1920-as évek végén. Egy lap szerint a Tabánt megszállás alatt tartották a piktorok, egy másik szerint 100-120 festőnövendék is feltűnt az utcákon. „A Tabán minden tenyérnyi vakolathiánya, minden redves palánkdeszkája megtalálta a maga Rafaeljét” – írta maliciózusan az Uj Idők 1927-ben.

A bontással együtt járó kilakoltatások sem mentek simán. A tabáni lakosok többségének nem volt pénze a költözködésre, és gyakran olyan házakat utaltak ki nekik, amelyek szintén lebontásra voltak ítélve. Nem csoda, hogy vonakodtak elhagyni otthonaikat, még ha azok szegényesek és veszélyesek is voltak. Néhány nagyobb ház tulajdonosa viszont megpróbálta feljebb srófolni az épületek árát. A főváros persze nem adta meg ezt, és bírói kisajátítást kért. Az Est 1933 novemberében azt írta, hogy eredetileg 756 család lakott a Tabánban, és ebből 64 maradt, de őket is sürgetik az elköltözésre. A bontási időszakban a már kiürült lakásokat körözött alvilági figurák és hajléktalanok foglalták el.

„Ha idegeneket vezetünk körül a városban, s például a Gellért-hegyről mutatjuk meg büszkén csodálatos panorámáját, akkor látjuk, hogy a mi romantikus Tabánunk tulajdonképpen nem egyéb, mint csunya szépséghiba a mi gyönyörű fiatal Budapestünk testén. Bántó, rikító szépséghiba. Nem beszélve arról, hogy milyen kihasználatlan, kárbaveszett terület a város közepén. Hogy mennyire rontja a kilátást a várra, hogy milyen rettenetesek, omladozók a kicsi házak piszkos udvaraikkal, milyen éles az ellentét a kiépült Tabán villasorai és eközött a romhalmaz között” – dohogott 1933-ban a Pesti Hírlap egyik szerzője.

A Tabán lebontásából is lehetett üzletet csinálni. A bontott anyagot, téglát, tetőcserepet, ablakot, ajtót, parkettát árulták az élelmes vállalkozók. A bontási terület ugyanakkor kincsvadászokat is vonzott, elterjedt az a hír, hogy a török kori időkben ásott alagutakban, aknákban arany- és ezüstholmik vannak, amelyeket a menekülő törökök hagytak hátra, és a törmelékek között ezt remélték megtalálni főként gyerekekből álló csapatok.

A régi Tabánt lebontották, de nem volt egyértelmű, hogyan születik újjá. Voltak olyan javaslatok, amelyek teljesen mellőzték a beépítést, és csak egy park létrehozását irányozták elő. 1935-ben meg is kezdődtek a földmunkák és a köves, törmelékes talaj javítása, trágyázása. Egy évvel később a park építése is befejeződött, de még mindig találtak néhány olyan épületet, amely kitakarta a kilátást. A Tabán fürdővárossá alakítása is újra előkerült, hiszen a bontás közben is találtak egy 60 fokos hőforrást, és napirendre vették a Rudas fürdő felújítását, valamint egy fürdőszálloda építését.

Budapest ostromában a Tabánt is szinte leradírozták. Főleg a harcok utolsó hónapjaiban vált hadszíntérré a Vár alatti negyed.

„A Tabán látványa még pokolibb volt. A tízezernyi kilőtt katonai jármű, tank, szekér miatt moccanni sem lehetett volna, ha ezeket előzőleg valamilyen buldózerszerű tank nem tolta volna egymás hegyére-hátára, hogy köztük egy olyan sáv keletkezzék, ahol két katonai jármű egymással szemben el tudjon haladni. A Tabán parkjában szerte még rengeteg temetetlen civil hulla, s a lótetemek tucatjai hevertek. Egy-egy lovat nyolc-tíz ember tépett, kaszabolt, hogy egy darabka húshoz jusson. E képe olyan filmjelenetre emlékeztetett, ahol keselyűk hada cibálja a zebratetemet” – írta visszaemlékezésében Győrffy István.

A szerb ortodox Szent Demeter-templom a II. világháború végén még romjaiban, de állt. Fel lehetett volna újítani, de négy évvel később mégis a lerombolása mellett döntöttek. Az indoklás szerint belerondított volna a Sztálin 70. születésnapja alkalmából rendezett Gellért-hegyi tűzijáték látványába.

A régi Tabán közel 900 épületéből csak 27 maradt meg eredeti vagy felújított formájában. A gellértaljai részen csak egy lakóház menekült meg, ma is áll még a Rác és Rudas fürdő, a jól ismert Szarvas-ház és Semmelweis Ignác szülőháza, ahol ma orvostörténeti múzeum működik.