A társas magány országában a járvány után is inkább maszk mögé bújnak az emberek

Sok fényképészhez hasonlóan Kocsány Kornél sem fotósként kezdte a pályafutását. Miután elvégezte a Corvinuson a nemzetközi kapcsolatok mesterképzését, úgy érezte, nem találja a helyét, ezért ragadott aztán tollat és fényképezőgépet, hogy megörökítse az utazásait. Végül az utóbbi lett a fő munkaeszköze.

Időközben indított egy fényképészettel foglalkozó oldalt a Facebookon, amely most már 34 ezer követőnél jár, és belevágott egy podcastba is (a legutóbbi, Japánról szóló adást itt lehet meghallgatni). Ezeken keresztül rengeteg olyan kapcsolata született a hazai és nemzetközi fotós körökben, amelyek által aztán sokat tanulhatott.

Japán már gyerekkora óta érdekelte, úgyhogy amikor a Covid-lezárások után, 2022 júniusában újra megnyitották a turisták előtt az országot, el is határozta, hogy megszervezi az utazását. „Különlegesnek és érthetetlennek találtam az országot. Hogyan lehetséges, hogy ennyire másképp gondolkodnak emberek csak amiatt, hogy pár ezer kilométerrel arrébb születnek?” – mondta. 2023 februárjában már kint is volt. Így született meg a Japánról készített fotósorozata, amelyből most bemutatunk néhány képet.

„Ezek a képek tehát a saját szememen keresztül mutatják be Japánt és azokat a városokat, falvakat és vidékeket, ahol jártam. Minden nehézsége, viszontagsága ellenére úgy gondolom, hihetetlen érdekes és szürreális ez a világ, és remélem, hogy ez a meggyőződésem a fotóimon keresztül is érezhetővé válik.”

Mielőtt kiutazott volna, Kocsány igyekezett minél több információt összegyűjteni az országról, és 90 napos vízumot igényelt. Kint aztán mindent megtett, hogy amennyire lehet, beláthasson a „színfalak mögé”. Egy japán családnál lakott Oszakában, helyiekkel ismerkedett meg, és Tokió és Kiotó mellett Kanazava, Kobe és Nara városába is ellátogatott.

„Vadul kattintgattam, szinte mindennap kimentem az utcára. Közben megfigyeltem az embereket – ahogy munkába mennek, ahogy egymással kommunikálnak, ahogy örülnek, sírnak, shoppingolnak és ahogy az alkoholtól eltompulva szenderegnek”

– mondta Kocsány, aki saját bevallása szerint előzetes koncepció nélkül fotóz. Úgy érzi, hogy a stílusa így szabadabban kibontakozhat. A képek témája attól is függ, hogy milyen hangulatban volt éppen, amikor elindult fotózni. „Ha pörgésre vágyom, bemegyek a sűrűbe, ha nyugalomra áhítozom, maradok a peremvidéken. Ez a változatosság a lelkemnek és a képanyagnak is jót tesz.”

Egyszerre feltűnő, és mégsem, hogy a képek valahogy kortalannak tűnnek. Nem látjuk rajtuk Japán sztereotipikus oldalát: az ősi templomokat és a neonfényes utcákat, inkább a hétköznapi élet köszön vissza. Pedig Kocsány nem kerülte ezeket a helyeket. Tokióban ugyanolyan lelkesen fotózta a legendás Sibuja kereszteződést, mint egy félreeső utca dohányzásra kialakított utcai fülkéjét.

Ha Japánra gondolunk, a tömeg az egyike annak az első tíz dolognak, ami eszünkbe juthat. Kocsány képein mégsem látunk tumultust – sőt. Bár szívesen fotózta Sibuja kerület forgatagát, szerinte a csomópontoktól távolodva nem volt nehéz szellősebb, békésebb terekre akadni.

„Azért fotóztam magányos(nak tűnő) alakokat, mert úgy éreztem, hogy a tömegben átélt magány legalább annyira része ma a japán népléleknek, mint maga a tömeg.”

Szinte csak a gyerekek azok, akiket megérintenek a képeken a szüleik. Ennek egyik oka, hogy Japánban nem illik az utcán és a tömegközlekedésen, vagyis mások előtt látványosan kifejezni az intimitást. „A nyugati világban megszokotthoz képest sokkal kevesebb ölelést láttam barátok és ismerősök között, de még a szülő-gyerek viszonylatban sem volt olyan sok érintkezés, mint nálunk” – mondta Kocsány.

Kocsány szerint pont ez, a japánok gondolkodásmódjába való betekintés volt rá a legnagyobb hatással. „Tanultam az alázatról, a tapintatról, az emberek közötti harmónia fenntartásának fontosságáról és még egy sor más olyan dologról, amit Nyugaton másképp látunk és csinálunk.”

A képek jó részén vagy kevés arcot látunk, vagy éppen az ellenkezőjét: pont szemben van a kamerával az alany. Kocsány szerint a zárkózottságukról híres japánokat vagy nem zavarta a fotózás, vagy észre sem vették az alacsonyan tartott, kicsi kameráját.

„Nem egyszer kértek tőlem elnézést, hogy besétáltak a képbe. Több olyan fotóm is van, amin hajlongó pózban láthatók az emberek: ilyenkor mindig elmormoltak egy halk bocsánatot, amiért megzavarták a fotózást, és igyekeztek minél hamarabb eltűnni a képből. Mások nagy ívben elkerültek, mert már messziről felmérték, hogy mit csinálok. Konfliktusom soha nem volt. Egyszer egy zöldséges a megszokottnál durvábban jelezte, hogy nem kíván rajta lenni a képen, és ez a Nyugaton mindennapos gesztus szinte sokkoló volt Japánban” – meséli Kocsány.

Japánban nagyon sokáig kötelező volt a zárt terekben és a tömegközlekedésen a maszkviselés, ezt az óvintézkedést csak 2023 márciusában törölték el. A február végén kiutazó Kocsány mindkettőt megtapasztalhatta. „Az utazásban ez nem zavart, de a fényképezésben sem, hiszen a maszk viselése szintén jellemző Japánra. Az már viszont kellemetlen meglepetés volt, hogy azután is mindenki mindenhol maszkot hordott, hogy a kormány márciusban eltörölte ezt az intézkedést.”

Szerinte ennek két oka is van: az egyik, hogy a szabályokhoz szokott japánok nehezen engedik el a maszkot, ami amúgy kiegészítővé is vált.

„A második, ami elég furcsán hangzik elsőre, de többektől hallottam, hogy mivel a maszk furcsamód megszépíti, titokzatosabbá teszi a viselőjét, ezért egyesek szégyelltek volna tőle megszabadulni, felvállalva valódi arcukat.”

„A japán képeket összeköti még az is, hogy mind fix 35 mm-es objektívvel készültek, amelyet egy kisebb, utcai fotózásra tökéletesen alkalmas kamerán vittem magammal. Ez a klasszikus gyújtótávolság viszonylag közel engedett az eseményekhez, de mégsem voltam észrevehető. Próbálok csendesen, láthatatlanul fotózni, és semmilyen hatással nem lenni a környezetemre. Így tudok csak őszinte, furcsa, szokatlan pillanatokat megragadni.”