Templomok, romok, kápolnák: a Balaton rejtett kincsei a strandokon túl

Hogy miért éppen templomokat, kápolnákat, zsinagógákat és szentélyeket vadásztunk? Aki meg szeretné ismerni egy vidék történelmét, a legjobban teszi, ha megnézi a templomait. Már csak azért is, mert ez a „történelem” akár évmilliókat is jelenthet, hiszen e házak köveiből a környék geológiája is kiolvasható. Elhelyezkedésükből kikövetkeztethetjük, milyen is volt erre a táj több száz évvel ezelőtt. Építészeti stílusuk és a bennük rejlő képzőművészeti alkotások pedig nem csak a korukról árulkodnak, de arról is, hogy kik építették azokat. Honnan érkeztek, mennyire voltak tehetősek, mit gondoltak a világról, mit tekintettek értéknek, hogyan éltek, mitől féltek, és mi történt velük később. Hogy amikor egy adott templom épült, bővült, átalakult, esetleg eltűnt, milyen idők jártak. Türelmesek voltak-e egymással az emberek akkoriban, és békében éltek, esetleg pont elnyomták az ország épp aktuális ellenségét: a protestánsokat, a zsidókat, a keresztényeket vagy úgy általában minden hívőt? Persze ezek a házak elsősorban nem a nehézségekről, hanem a teremtésről, az alkotásról, a megmaradásról és az újjászületésről szólnak. Olyan kincsek ezek, amelyek nem csak a helyi hívő közösségnek, nem is egyetlen felekezetnek, de még csak nem is csupán a vallásos embereknek jelenthetnek sokat. Hanem minden arra járónak.

Egy balatoni templom rengeteget elárul arról, mit rejt a környéken a föld mélye. Badacsonyban szinte valamennyi bazaltból épült, Tihanyban viszont puha tufába vájtak „barlangkápolnát” a szerzetesek. A felvidék legismertebb kőzete, a vörös homokkő két foltban jelenik meg ezen a tájon: Balatonfűzfő és Aszófő, valamint Zánka és Badacsonyörs között. Errefelé természetesen ez a templomok építőanyaga. A legtöbb településen azonban helyi mészkőből vagy dolomitból dolgoztak, míg a déli parton főleg agyagtéglából rakták a falakat a középkorban.

A Balaton környékét nemcsak az építőanyagok, de a felekezetek sokszínűsége is jellemzi. Tarka a települések eloszlása: tisztán katolikus, evangélikus és református falvak váltják egymást, de sok helyen kettő vagy akár mindhárom keresztény felekezetnek épült temploma az elmúlt évszázadokban. Ezek története gyakran egy-egy messziről érkezett néphez is kapcsolódik. Zánka középkori templomát német reformátusok építették újjá. Keszthelyen a Festeticsek udvarába érkező angol mesterek hozták magukkal anglikán vallásukat, akik aztán a helyi evangélikusokhoz csatlakozva hoztak létre máig működő közösséget. A Balaton egyik leghíresebb templomának, a Makovecz Imre tervezte siófoki evangélikusnak a megépítését pedig az Észak-Európából nyaralni érkező lutheránusok szorgalmazták: a felhasznált faanyag például Finnországból érkezett ajándékba. A rendszerváltás óta újabb vallások jelentek meg a tó körül. A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége Somogyvámoson vásárolt meg egy jókora völgyet, és alakított ki benne vegyszermentes gazdaságot, egy kisebb lakónegyedet iskolával és templommal, valamint egy szentélyekkel tarkított ligetet.

A buddhisták Zalaszántón emeltek hatalmas sztúpát 1992-ben, mely megépültekor Európa legnagyobbja volt. A 30 méter magas építményben Buddha tanításait, ereklyéket és egy életfát rejtettek el a szerzetesek. A Béke-sztúpa, melyet a 14. dalai láma, Tendzin Gyaco is felszentelt, dél-koreai, magyar és osztrák magánadományokból épült fel. A hévízi ortodox templomra viszont a magyar állam adott 400 millió forintot, ez azonban máig befejezetlen. Néhány éve még város lakosságának több mint a tíz százaléka orosz ajkú volt, nem is számítva a turistákat, akik jellemzően hosszabb időre érkeztek ide. Nekik épült a templom, de a ők háború kitörése óta szinte teljesen eltűntek a városból. Pedig igazán mutatós épületről van szó: a Váncza Művek tervei szépen egyesítették a kortárs törekvéseket az ősi formákat. A moldáv kőművesek például az építéshez emelt állványzat faanyagát később a tető készítéséhez használták fel. Ha úgy tetszik, rendhagyó, korszerű, hulladékmentes technológiával dolgoztak – valójában sok évszázados vagy akár évezredes hagyományokat követtek.

A zsinagógák is rengeteget tudnak mesélni egy-egy város történelméről. A zsidóság jellemzően a kereskedelmileg fontos városokban telepedett le. Vagy épp fordítva: ahol megtelepedtek, ott gyakran hozzájárultak annak felvirágzásához. Így lett például Tapolca a balatoni borkereskedelem központja. A kővágóörsi zsinagóga romos épülete is szépen mutatja, hogy ez a hely valaha nem falu, hanem büszke mezőváros volt. Fontos átkelőhelyet jelentett a Balatonon, a ma önálló Révfülöp egykor csak Örs kikötője volt. Siófok lakosságának is jelentős része zsidó volt a 19. században, a települést olykor Zsidófoknak is csúfolták a századfordulón. 1869-ben épült tekintélyes méretű zsinagóga a város központjában, amely egészen 1980-ig állt. Az akkori várostervezőknek azonban útjában volt a díszes történelmi épület, és lebontották, hogy postát építsenek a helyére. A hitközség ellentételezésül egy új helyet kapott a szomszéd telken. Így születhetett meg a szocializmus időszakának egyetlen, semmilyen más épülethez nem hasonlítható, posztmodern zsinagógája.

A hívek nélkül maradt zsinagógákból sokat lebontottak, vagy világi célokra alakítottak át a világháború után. Az utóbbira a legizgalmasabb példát Tapolcán találjuk. Itt a szép gótizáló-romantikus stílusú zsinagóga köré építették a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat munkásművelődési és továbbképző központját (a mai Tamási Áron Művelődési Központot). Ennek lett a díszterme az egykori zsinagóga. Ezzel tulajdonképpen megmentették az épületet a pusztulástól vagy belső terének feldarabolásától. Még akkor is, ha díszes homlokzatát jelentősen leegyszerűsítették. Ma izgalmas egységet alkot a két épületrész, mely méltán lehetne közös nevezetessége a városnak.

Ha egy százötven éves épületnek ilyen kalandos története lehet, képzelhetjük, mi minden történhetett egy hatszáz, nyolcszáz vagy akár ezerötszáz évvel ezelőtt épült házzal. A Balaton-vidék legöregebb bazilikájának romjai még a 6. században épültek Fenékpusztán, de Zalavár Karoling-kori zarándoktemploma se sokkal fiatalabb. Ha belegondolunk, hogy a Balaton-felvidék több középkori temploma (például az aszófői) római villák alapjaira épült, akkor még messzebb röpülhetünk vissza az időben. A legszebb romleletek azonban az Árpád-korból maradtak ránk. Akkoriban sok kis apró falu vette körbe – a mainál jóval nagyobb kiterjedésű – Balatont. Ezeknek a falvaknak csak a töredéke élte meg önállóan a 21. századot, de templomaik maradványai sok helyen még állnak. Némelyiküket a mai települések belterületén találjuk – például Balatonfűzfőn –, máshol a település határain túl fekszenek, például Ádándon. A szántóföldek vagy erdők közepén magányosan álló romok azonban nem mindig egy-egy elpusztult falu plébániatemplomai. Gyakran eredetileg is a lakott területektől távolabb épült kolostorokról van szó. A Balaton-felvidék legizgalmasabb kolostorromjait a pálosok építették. Vannak közöttük egészen régiek, mint amilyen a Kinizsi-forrás melletti tálodi, és újabbak is, melyek szinte csak a törökök megérkezése előtt nyerték el mai formájukat (pl. Nagyvázsony és Salföld mellett). Szomorú, de többüket a magyar hadvezetés robbantatta fel, hogy a török seregek ne használhassák azokat erődítményként.

Szerencsére azonban nem csak romok maradtak ránk a középkorból. Az akkor emelt templomok közül jó néhány mind a mai napig áll, igaz többüket jelentősen átépítették. A sólyi templomot például még Szent István alapíttatta – a hagyomány szerint – azon a helyen, ahol seregei legyőzték Koppány hadát. A mai épület falai a 13. században épültek, de az nem maradhatott mindig templom: a török időkben erődítménnyé alakították. Később a reformátusok rendezték be gyönyörű festett bútorokkal és kazettás mennyezettel. Ez utóbbi azonban a 19. század végén leszakadt egy villámcsapás után és az Iparművészeti Múzeumba került. Ma a részben a berendezés eredeti darabjai, részben rekonstruált másolatai láthatók a templomtérben, a középkori falfestmények mellett. Igazi kincs egy-egy épen feltárt középkori freskótöredék a templomok belsejében, de még ritkábbak azok a falképek, amelyek a külső homlokzatokon maradtak fenn. Szerencsére erre is akadnak azért példák a Balaton vidékén, például az alsóörsi református templomon. Ám a legszebb és legkülönlegesebb emlékek a keszthelyi temetőben kerültek elő. Az itt álló Szent Miklós-kápolnáról sokáig azt sem tudták, hogy Árpád-kori, még csak műemlék sem volt. Azután néhány éve ráakadtak káprázatos freskóira, amelyeken egészen egyedülálló Krisztus-ábrázolások láthatók (a lábsebeiből kihajtó növények a kézsebein nőnek át). Megjelenik rajtuk az elevenen megnyúzott Bertalan alakja is, aki a vállán cipeli lefejtett bőrét.

Az Árpád-kori templomok még szigorú szabályok szerint épültek, s ugyanazokat az elveket követték Gyugytól Dörgicséig, Vilonyától Egregyig. Az ezt követő évszázadokban is többé-kevésbé egy-egy stílus uralta a vidéket. A rendszerváltás óta viszont azt lehet mondani, hogy szinte nincsenek szabályok. A modern, a posztmodern, az organikus, a népi és a historizáló formák épp úgy megjelennek a templomokon, mint a kortárs villaépítészeté. A fokhegyi templomot például itáliai nyaralási élményei hatására tervezte Ripszám János bazilikális elrendezésűre, különálló harangtoronnyal.

Ehhez a sokfelé ágazó kibomláshoz persze az is hozzájárult, hogy a szocializmus idején nem volt egyszerű templomot építeni. Ahol sikerült megszerezni az engedélyeket, ott is meg kellett felelni jó pár nehezítő körülménynek: általában félreeső, szerény méretű épületet lehetett csak emelni, jellemzően torony nélkül. Ennek ellenére számos gyönyörű, fontos alkotás született ezen a tájon a nyolcvanas években. A korszak egyik legfontosabb templomépítésze, Török Ferenc hármat is tervezett ide: Balatonfenyvesre, Ábrahámhegyre és Révfülöpre. Mindegyik tökéletesen alkalmazkodik a lehetőségekhez, a nehézségekből erényt kovácsolva. A helyi vörös kőből épült révfülöpi például nem csak a hagyományos templomok formáit, de a környékbeli kortárs nyaralók építészetét és otthonosságát is megidézi.

A templomok többsége ma is templomként szolgálja a helyi híveket és a környékre érkező nyaralókat (a huszadik századiakat gyakran eleve úgy tervezték, hogy alkalmazkodni tudjanak a szezonális változásokhoz). Ugyanakkor ma már sokuknak turisztikai jelentősége is van. Borús nyári napokon, amikor minden kétségbe esett nyaraló megrohanja a tapolcai tavasbarlangot, a tihanyi apátságot vagy a keszthelyi kastélyt, eszünkbe juthatnak a valamivel kevésbé ismert, de építészetileg legalább
ilyen izgalmas templomok is. Például a Szent László alapította somogyvári bencés apátság maradványai, amelyhez látogatóközpont is épült. Vagy az olyan, könnyű kirándulásba illeszthető célpontok, mint amilyen például a mára eltűnt Szentbalázs falu templomának romja, Szentantalfa és Tagyon határában.

A templomok ugyanis tökéletes úti célok, még akkor is, ha nem különlegesek. Olyanok, mint a túrázóknak egy kilátó, egy forrás vagy egy barlang. Ha van valami célja kirándulásnak, nagyobb kedvel indulunk neki az útnak, aztán menet közben persze felfedezzük az erdők-mezők egyéb látnivalóit is.

Templomsétára indulni nem csak azért nagyszerű dolog, mert egy-egy falusi templomtorony vagy szőlőhegyi kápolna elválaszthatatlan része a balatoni tájnak. Legalább ilyen fontos, hogy ha már útnak indultunk egy adott cél felkeresésére, útközben rengeteg felfedezést tehetünk.

Zubreczki Dávid és Bődey János Templomséták a Balaton körül című könyvét Kedves László Könyvműhelye adta ki 2023-ban.