Nemcsak az az általános műveltség, hogy ismerem Kodály Zoltánt, hanem az is, hogy tudom, hol van a lépem

A Semmelweis Egyetem Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének Anatómiai Múzeuma főként orvostanhallgatók körében ismert, pedig nemcsak az oktatás és a tudomány szempontjából érdekes, hanem történelmileg is fontos kordokumentumok gyűjteménye. A múzeumnak otthont adó intézet 1769/70-ben a nagyszombati trinitárius kolostorból indult, majd Budát és több pesti helyszínt is megjárva költözött a mai helyére, a Tűzoltó utcába. Két világháborút is túlélt, 1944 telén szétfagyott a vízvezeték az épületben, és van még ma is az intézetben olyan szekrény, amelyen látszanak a háborús megpörkölődés nyomai – ezek pedig a preparátumokat is megviselték.

A gyűjteményben akadnak olyan darabok, amelyek története egészen a 19. századig nyúlik vissza. A múzeum teljes története a mai napig sem ismert, az 1930-as évek második felétől eltűnt a leltári katalogizálás, csak a kétezres évektől kezdték el újra vezetni. A kettő között rengeteg dolog történt: elveszett (és később a Rendőr Múzeumba került) Rózsa Sándor koponyája, preparátum készítési technikák, tartósítási módszerek merültek feledésbe vagy éppen alakultak ki.

Mit köszönhetünk a Lenhossék családnak? Miért fontos preparált holttesteket látnunk? Hogy működik a testfelajánlás? Ilyen kérdéseket jártunk körbe, miközben megtanultuk, mitől szép egy preparátum, és hogy miért érdemes az átlagembernek is megértenie: a halál és a test a mindennapjaink része.

A magángyűjtemény eredeti funkciója az volt, hogy az orvosképzést segítse, így a mostani gyűjtemény is elsősorban medikusoknak érhető el. „Abban az időben, amikor az orvosképzés megindult Magyarországon, még nem igazán beszélhettünk gyakorlati oktatásról” – magyarázza nekünk a tárlat bemutatásakor Dr. Baksa Gábor, a múzeumért felelős anatómus. A nagyszombati egyetemet 1769-ben bővítették ki az orvosi karral, ekkor még nem voltak mindennaposak a boncolások, egy-egy emberi tetemet, ha sikerült felboncolni. Gyakorlati oktatás tulajdonképpen még nem létezett, ennek a problémáját próbálta meg feloldani a múzeum létrehozása. A holttesthiányt egyébként később a kivégzett bűnözők és a kórházban elhunytak boncolására vonatkozó rendeletekkel sikerült megoldani.

A gyűjtemény alapjainak hagyományosan a II. József császár által adományozott viaszmodelleket tartják: a császár 1789-ben adományozta ezeket az intézetnek, innen datálható a múzeum születése is. A császári adományok egyik leghíresebb darabja egy teljes női test nyirokereit ábrázolja, ez jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban van.

Maguknak a preparátumoknak a gyűjtése Lenhossék József idejében kezdődött, aki 1859-ben vette át az anatómiai tanszék vezetését. Ő volt az első olyan, mai értelemben vett anatómus, aki kizárólag az anatómiának és az elméleti oktatásnak, illetve kutatásoknak szentelte az életét. Az őt megelőző anatómus professzorok mind kiterjedt praxissal rendelkeztek, nekik inkább mellékes elfoglaltság volt az anatómia a gyógyítás mellett. A kutatásra fókuszáló Lenhossék viszont preparátumokat kezdett gyűjteni és készíteni, kollégáival és diákjaival együtt olyan gyűjteményt hozott létre, amely a mai napig látogatható a múzeumban.

A gyűjteményből a medikusok az úgynevezett „csontos szekrényből” ki is tudnak kölcsönözni egy-egy preparált kart vagy lábfejet a tanulmányaikhoz. „Itt persze nem arra kell gondolni, hogy hazaviszik ezeket. A könyvtári olvasótermekhez hasonlóan, helyben tudják tanulmányozni a külön a hallgatóknak fenntartott készítményeket”, mutat rá a tárolóra, a preparált arcokra, izmokra, csontokra Vidra Veronika, a múzeum műtárgyvédelemben járatos asszisztense.

A múzeum időpont-egyeztetéssel külsősöknek is látogatható. Ezzel a lehetőséggel főként iskolák szoktak élni, az érettségi előtt álló diákoknak ez gyakran nagy segítség abban, hogy eldöntsék, érdekli-e őket az orvosi pálya, bírják-e a holttestek látványát. Ahogy nekik, úgy nekünk is végigmutatja Vidra Veronika, mit kell értenünk a macerált csontkészítmények vagyis a száraz csontpreparátumok, és a plasztinált lágyszövetek alatt. „A plasztinált készítmény szöveteiben lévő vizet szilikon polimerrel helyettesítik, így az szabad levegőn tárolható, puszta kézzel hozzá is lehet érni” – meséli. A plasztináció viszonylag új technológia a szakmában, 1978-ban vezette be Gunther von Hagens, akinek nevéhez a Magyarországon is látható Body Worlds kiállítás is kötődik.

Az intézet a kilencvenes években vette át ezt a technikát. A plasztináció előtt, a 19. században a paraffinos technika használata volt jellemző. Ezeknél a szövetek feltöltéséhez még viasz- és gyantakeverékeket használtak. Az erek feltöltése után szárítás következett, a bemutatott darab fontosabb részeit általában meg is festették. Ennek a receptje viszont nem maradt fenn a mai kornak, csak elképzelések vannak arról, hogy a paraffinos készítményeket hogyan csinálták: főként azért sem tudni, mert a 19. századi receptek jelentősen eltértek, „nincs két egyforma készítményünk, adott vitrinen belül is lehetnek nagy eltérések, hiszen kicsit mindig más volt a módszer, illetve a használt anyagkeverék.”

A gyűjtemény állagmegóvása, a régi készítmények restaurálása még ma is komoly kihívások elé állítja a múzeum dolgozóit. Vidra Veronika szerint egy-egy darab letisztítása nagyon sok időbe kerülhet, „ennek a felső végtagnak a letisztítása is a teljes nyaramat igénybe vette” – mutat a gyűjtemény egyik darabjára.

A múzeum rengeteg preparátumát leltárkönyvek tartják számon, egy kisebb, 1916-os könyvben, illetve egy nagyobb, 1895-ösben, a kettő együtt több mint ezer tételt tartalmaz. A közel másfél évszázados katalógusban feltűnik például Rózsa Sándor koponyája is: a bűnöző fejét és szívét 1878-ban a szamosújvári várbörtönből küldték el az intézetnek, hogy Lenhossék tanulmányozni tudja.

A 19. században a kivégzett bűnözőket megfosztották a testük feletti önrendelkezési jogoktól, így ekkoriban az intézet testeinek egy része a börtönökből érkezett. Rózsa feje az újságok szerint valamikor a II. világháborúban veszett el az intézetből. A Lenhossék Józsefről szólóemlékbeszédek alapján már az 1880-as évek második felében is volt kavarodás abból, hogy melyik Rózsa Sándor koponyája: a Lenhossékról szóló tárcákban többször előforduló anekdota szerint maga Lenhossék József is egyszer véletlenkét koponyát is bemutatott Rózsáéként: „A vendég erre figyelmeztette: De kérem tanár úr, hiszen az előbb már egy másik koponyáról mondta, hogy Rózsa Sándoré. Mire a tudós zavarba sem jőve felelt: »Barátom, az előbbi a fiatal korából való, ez pedig itt vén korából«”. Az intézet történetében több bűnöző koponyája is eltűnt, mára csak egyetlen bűnöző koponyája maradt meg a gyűjteményben. Róla annyit tudni, hogy a börtönben agyonverték.

Hogy mitől tekinthető a szakmában szépnek egy preparátum, arra egy Kiss Ferenc-korabeli végtag felett állva Baksa doktor azt válaszolta, attól, hogy „például a bőr alatti visszerek óriási részletességgel vannak kidolgozva rajta.” Hozzáteszi, a náluk lévő preparátumok nagy része abban az időben született, amikor nem volt sokféle érfeltöltési technika, sem cserélhető pengéjű szike vagy radiológia: „ezt akkor szabad kézzel kellett preparálni, az aprólékosság, a részletesség adja a szépségüket”.

Az 1800-as évek második felére már nagyszámú tetem fordult meg az intézetben. Ezeknek a bomlását pár napig el tudták odázni, de az igazi megoldás csak akkor született meg, amikor az 1800-as évek második felében az anatómiában elkezdtek formaldehidet használni. Bár itthon ezzel várni kellett: Budapest volt az egyik olyan egyetemváros, amely eleinte visszautasította ennek használatát, csak jóval később fogadták el Magyarországon is.

A formaldehid használatával a tartósítás is megváltozott. Lenhosséktól fia, Lenhossék Mihály vette át a tanszék vezetését, ő a boncolásról szóló könyvében azt írta, néhány napig érdemes formaldehidben áztatni a testet. A fiatal Lenhossék továbbvitte apja tudását, ráadásul nemcsak szerkesztője lett az Orvosi Hetilapnak, de gyakran cikkekben is bemutatta, hogy „bonczolásainak adatai alapján” milyen betegségeket és rendellenességeket ismert meg. Utóbbi tudományos megismerésének fontosságáról úgy írt:

„Ha ilyen esetek közlésénél megelégszünk az észlelt tények puszta fölemlítésével, s nem igyekszünk azokat értelmezni, és ily módon a tünemények mélyébe hatolni, nem teszszük ki ugyan magunkat tévedések lehetőségének, de közleményünk csak meddő adathalmaz értékével bir, s maga a rendellenesség «boncztani curiosum» marad, mely tudományos értékre alig tarthat igényt.”

A korabeli sajtó szerint a tartósítás már akkoriban is nagy vitát váltott ki. Az évtizedek alatt aztán a módszer átalakult, napjainkra pedig a pár nap helyett fél- egy évig ázik formalinban egy test, miközben a bomlás végleg megáll. Baksa doktor elmondja azt is, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban: a felső végtagon felkeresik a legnagyobb artériát, és itt vezetik a testbe a vízzel hígított formalint, amely „ödémás állapotig” felfújja a testet, felismerhetetlenné téve azt. Az anatómus szerint a kisebb testek 15-20 kilót, a nagyobbak akár 30 kilót is magukra szednek ilyenkor.

Ezután a testek zárt úsztatómedencébe kerülnek, itt már nem belülről, hanem kívülről kapnak formalint. Az úgynevezett tumbákban alig veszítenek folyadékot, csak hetekkel azután alakulnak vissza megközelítőleg eredeti formájukra, miután kivették őket a formalinból. Majdnem az egész test visszaalakul ilyenkor: a nagyra tágult has, bár ráncossá válik, ellaposodik, eredeti állapotukba térnek vissza a végtagok is. Egyedül az arc nem alakul már vissza, az jobban megtartja az „ödémás karakterét”, a vonások a tartósítás során elvesznek. Egy-egy formalinos készítmény kellően nedvesen tartva évtizedeket, akár egy egész évszázadot is kibír.

A preparátumokra minden esetben a készítő neve szokott rákerülni, de a régebbi darabokon, főként a koponyák esetében gyakran szerepel az elhunyt neve (erre az 1800-as években nem volt szabályozás, ma már kegyeleti okokból nem kerül rá), születési helye, halálának oka, vallási felekezete is.

Baksa Gábor szerint egyébként nemcsak itt jelenik meg a vallás, hanem meglepően meghatározó része lehet a boncoló orvostudomány kihívásainak. Ő úgy látja, minél nyugatabbra megyünk, annál ritkább már, hogy boncolnak az orvosi egyetemeken vagy az anatómiai oktatásban. Ausztriában tartományokon belül is eltér, hogy mekkora a tetemanyag egy-egy egyetemen. Hozzáteszi, évekkel ezelőtt egy ottani szakembertől úgy hallotta, hogy „nem mindegy például az adott régió vallási beállítottsága, a kevésbé átkatolizált régiókban materiálisabban állnak a test kérdéséhez, szívesebben adják azt a tudománynak.”

A tendencia nem újkeletű, már a nyolcvanas években is megjelent a hazai orvosi lapokban, hogy például Olaszországban és Kanadában „eltűnt a boncolás”:

„A boncolásnak az oktatási programból való lassú kiszorulásának 2 oka van. Az egyik az oktatási szemlélet változása, mely az említett országok orvosképzését áthatja, a másik az oktatási célból boncolható tetemanyag hiánya, mely pl. nálunk tapasztalható. Nem hiszem, hogy utóbbi ok, kellő felvilágosító munkával, társadalmunk e téren megnyilvánuló konzervatív gondolkodásmódjának átnevelésével (miként ez sikeresen történt pl. Belgiumban, Angliában, Izraelben) nem lenne kiküszöbölhető”

– írta az Orvosi Hetilap. Dr. Baksa Gábor úgy látja, sok országban ma is eltérő, mennyi testet boncolnak. Itthon viszont még mindig érvényes Mária Terézia óta az a rendelet, miszerint minden kórházban meghaltat boncolni kell, de a jelenlegi gyakorlatban a boncolás mellőzése (törvényben megszabott feltételek teljesülése mellett) is kérhető.

„Mi büszkék vagyunk rá, hogy az intézetben valódi tetemeken tanítunk, nem maketteken, modelleken, szimulációs lehetőségeket használva”, mondja Dr. Baksa Gábor, hozzátéve: ezeket sem utasítják el, ahol kell, kiegészítik velük az oktatást. Reméli, hogy a múzeumban a modern technológiák is lendületet és támogatást kapnak az elkövetkező időszakban. Elmondása szerint a test megismerése azért is fontos, mert „ha valaki később emberi testtel dolgozik majd, akár sebészként, akár csak egy tűvel kell azt megszúrnia, ismernie kell annak tapintását és térbeliségét”. Ennek a tökéletes utánzása szerinte csak nagyon komoly technológiával lehetne megoldható, ami „évi több mint 2000 hallgatónál nagyon sokba kerülne.

A valódi emberi test ismeretéhez értelemszerűen a valódi emberi testet kell ismerni”.

A Semmelweis Egyetem több ezer halottat boncol egy évben. A jelenlegi törvény szerint át lehet adni holttesteket anatómiai oktatási célra: szerveket dokumentáció mellett beleegyezés nélkül is, testet viszont csak akkor, ha a család beleegyezik, vagy az elhunyt még éltében rendelkezik arról, hogy a tudománynak adná testét. Az anatómiára kerülő testek között utóbbiból van a jóval több, éves szinten több száz önfelajánlás érkezik be hozzájuk. A szállítást, a hamvasztást ezután az intézet fizeti: szemben a nyugati rutinnal, ahol a családoknak, felajánlóknak is hozzájárulást kell fizetniük.

Minden évben tartanak egy temetői megemlékezést is, ahol azoktól a testektől búcsúznak el, akik az adott évben kikerültek az intézetből. Ezen Dr. Baksa Gábor szerint a régi időkhöz képest kevesebb diák vesz részt, hozzátartozó viszont egyre több jelenik meg. Az elmúlt évek temetéseire már 150-200-an mentek el az Új Köztemető szóróparcellájába. Amíg pedig a test nem kerül ki az oktatásból, a hozzátartozók az anatómiai intézetnél is gyászolhatnak. Vidra Veronika a múzeum ablakából mutatta meg nekünk a szobrot, ahol látogatásunkkor is gyertyák égtek, koszorúk lógtak – a kutatóintézeti asszisztens úgy látja, viszonylag gyakran látni itt embereket, „akikről egyértelműen látszik, hogy nem egyetemi polgárok, hanem hozzátartózók, akik megemlékezni jöttek ide”.

„Kész preparátumok, modellek megtekintése sem elegendő arra, hogy a test szerveinek térbeli elhelyezkedése, alakviszonyai a maguk plasticitásában bevésődjenek emlékezetünkbe. Hogy ezt elérjük, arra csak egy mód van: saját kezűleg kell a testet szétbontanunk, felboncolnunk, magán a testen kell a részek öszszefüggését tanulmányoznunk” – írta Lenhossék a 19. században arról, miért fontos az anatómiai ismereteknél a valódi emberi test feltérképezése.

A múzeum dolgozói szerint sokszor még mindig visszásan állnak az emberek a holttestek tudományos felhasználásához. „Szoktam is mondani a múzeum látogatóinak, hogy itt valóban érzékeny témával találkozhatnak, de ez a mindennapi életünk része. Én úgy vagyok vele, hogy ha idejön valaki, már azzal bővíti az általános műveltségét. Szerintem az is fontos, hogy tudom, ki az a Kodály Zoltán, de tudjam azt is például, hogy hol van a lépem” – mondja Dr. Baksa Gábor.

A cikk elkészítésében közreműködött Kolozsi Ádám. A világítástechnikai segítséget köszönjük Besenczi Richárdnak.

Ehhez a cikkhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.