A világ közepe mindig ott van, ahol a vidéki ember él
2022. november 19. – 22:55
„Ez nem egy búskomor anyag, inkább a vidéki emlékeim megőrzése, és annak a dokumentálása, hogy milyen változások mennek végbe. A vidéki emberben mindig éreztem a jó értelemben vett konokságot. Nagyon erős a kötődésük az anyaföldhöz. A világ közepe mindig ott van, ahol az adott ember él” – monda Móricz-Sabján Simon, aki az alföldi élet változásait bemutató Árnyéksáv sorozatával megnyerte az idei Capa-nagydíjat.
A fotográfus az alföldi Kiskunhalason született, és ugyan fővárosinak tartja magát, szívügyévé vált a vidék. Egy ideig Szekszárdon élt gyerekként, de a nyarakat szülőhelye környékén töltötte, így az Alföld teljesen belé ivódott.
„Nem tudatosan kerestem a témát, inkább valami freudi történet lehet. Szeretek hétköznapi dolgokkal foglalkozni, nem kell minden esetben a legsúlyosabb társadalmi problémára ráirányítani a spotlámpát” – mondta.
Úgy gondolja, hogy Árnyéksáv előszele a Sárvidék című anyaga lehetett – sokan ma is ezzel azonosítják a fotográfust –, hiszen abban is azt próbálta bemutatni, hogy mi történik a földutak mentén az Alföldön. Amikor elkezdte dokumentálni nem volt az a célja, hogy a szegénységet is megmutassa, de nem tudta elkerülni, hogy ne találkozzon a mindennapi élet problémáival.
„A Capa-ösztöndíj őrült inspirációt adott, le tudtam zárni a Sárvidéket, mint témát, és egy fényképezési stílust is magam mögött hagytam. Ahogy az emberek, úgy egy fotográfus is változik az élete során. Egy teljesen más irányba akartam elmenni, más tónusú képi megfogalmazásra vágytam, minden elemében, színekben, stílusban máshogy akartam fotózni, mint korábban. Az Árnyéksáv az egész Alföld sorsfordulatát bemutathatja, kinyitottam, jóval nagyobb a merítésem, mint az előző projektben” – mondta Móricz-Sabján Simon.
„Az Alföld sorsfordulat előtt áll. Látom, hogy őrült módon megy végbe egy változás, ezt szerettem volna dokumentálni. Nem szeretek felszínes munkát végezni, így ez a munkám is öt-tíz évig fog tartani. Az Árnyéksáv nem arról akar szólni, hogy végleg véget érnek a dolgok, és egy pusztulásnak vagyunk a szemtanúi. Nem tudjuk, merre tartunk, ez a következő pár évben fog kiderülni, nézzük meg, hogy 2031-ben hogyan fog festeni az Alföld. Amikor én beszámoltam az ösztöndíjról, nem ezt mondtam, hogy milyen lett az anyagom, hanem azt, hogy most elindult valami. A Capa-ösztöndíjat nagyon fontosnak gondolom. A magyar fotográfia és fotográfusok nagyon erősek, de sok fénykép benne marad a fiókban, mert nincsenek megrendelések magazinoktól, vagy pályázatok. Egy ilyen ösztöndíj viszont lehetővé teszi, hogy csak egy témával foglalkozz.”
„Amikor a vidéki kocsmákat emlegetjük, mindenkinek mosoly fakad az arcán. Ha nevetünk, ha nem, a kocsmák fontos közösségi terek is, de egyre több szűnik meg ezekből is. Ha ezek is teljesen eltűnnek, nem tudom, hogy melyek lesznek azok a terek, pontok, amelyek stabilizálnak és egyben tartanak egy közösséget” – mondta Móricz-Sabján Simon. A kocsmák sokszor az utolsók a sorban, amelyek kitartanak, előttük már közép- és általános iskolák zárnak be, és helyi kisboltok húzzák le végleg a rolót, mert képtelenek gazdaságosan üzemelni.
A fotográfus azt mondta, hogy sosem fotóz le csak azért valakit, mert jó karakternek látszik, vagy megfogja a tekintete. „Mindig kommunikációval indul a fényképezés, engem nagyon érdekel, hogy milyen a háttere valakinek. Ha az ő történetük segít elmesélni az enyémet, akkor jön csak csak a fényképezés. Amikor megszűnik közöttünk a vibráció, kialakul egy bizalmi viszony, és már nem arra figyelnek, hogy hol van a fényképezőgép.”
Móricz-Sabján több tucat, főként dél-alföldi települést járt be, de sok olyan hely volt, ahol egyetlen kép sem készült, pont az említettek miatt.
Az Árnyéksávban persze nemcsak egy kisközösség mindennapjait meghatározó élethelyzeteket láthatunk, hanem a nagyobb rendszerekhez való kapcsolódást is. Feltűnnek a nemzettudat ismert szimbólumai és a popkultúra elemei, sokszor azért kicsit kifacsarva, a trashkultúra határait karcolgatva.
„A fiatalokban nem éreztem olyat, hogy egy pusztuló, elmúló közegben vannak, inkább a vágyat tapasztaltam, hogy egy nagyobb városban legyenek, ahol több lehetőséget tudnak kihasználni, tágabban értelmezhessék a világot. Rengeteg inger éri, és abszolút tisztában vannak a dolgokkal. Például egy okostelefonnal már ugyanazt az ablakot nyitja meg egy rózsadombi gyerek, mint egy alföldi. Egy teljesen új világ kezdődött ezzel.”
Azért ellentétes irányú mozgás is megfigyelhető, hiszen vannak olyanok, akik például a falusi csokot kihasználva költöznek vidékre, de olyanokkal is találkozott, akik fiatalként is ragaszkodnak a vidékükhöz, például szenvedélyesen kutatják az elmúlt évszázad helyi tárgyi kultúráját.
Persze minden változik, de ezzel együtt az archaikus, időtálló világ is kibontakozik a szemünk előtt. Néhány fotó akár száz évvel ezelőtt is készülhetett volna, de Móricz-Sabjánnak nem volt olyan szándéka, hogy muzeológusi indíttatással közelítsen a témájához.
A városi és vidéki életforma egyre inkább összeér, és kutatások szerint a városiasodás megállíthatatlan folyamat, néhány évtizeden belül a népesség akár 80 százaléka is városokon belül koncentrálódhat, miközben a vidék egy része elnéptelenedik.
A változás tapintható, a kiöregedés egyre inkább érezhető a kistelepüléseken. A fotográfus nagyon erős lokalitással találkozott, sokan nemcsak ugyanazon a településen, de ugyanabban a házban is élnek születésük óta. A gyerekeiknek, unokáinknak viszont már nincsen maradásuk, vagy már elmentek, vagy most fognak. Nem egy faluban képzelik el a jövőjüket. Így a kiöregedés másik velejárója az elmagányosodás is.
Az Árnyéksáv portréi közül kiugranak azok a képek, amelyek az idei aszályra vagy a vele járó tűzesetekre utalnak. Ezek menet közben kerültek be a fotográfus koncepciójába. „Azért szeretek hosszú ideig dolgozni egy témán, mert formálódnak az ismereteim is. Elképesztő dolgok tudnak történni. Amikor elkezdtem az Árnyéksávot, se gazdasági válságról, se aszályról nem volt szó. Az alkotói folyamatban viszont kezelned kell a hatásokat. Egy ilyen iszonyatos aszályt, amely alapvetően meghatározza a vidéki ember létét, óhatatlanul beilleszted a sorozatba. Persze már nem fotóriporteri aggyal gondolkodom. Ha valahol tűz üt ki, nem kell egyből odamennem, pedig a nyáron rengetegszer jelzett a Katasztrófavédelem applikációja a telefonomon, nekem egy leégett szénfekete fa sokkal jobban jelképez egy erdőtüzet, mint egy oltás közben rohanó tűzoltó.”