Ha szerelem kopogtat, be nem engedem

Vincent Delbrouck belga autodidakta és naiv fotóművész a nyugalomért és a színekért indult Kubába, de az egyik szerelmét is megtalálta ott. A kilencvenes évek végén járt már egyszer az országban, de többet akart, mint hogy sima dokumentarista fotókat készítsen a városról és lakóiról. A szépséget kereste, eszközöket ahhoz, hogy kifejezze magát, hogy spontán képekben mutathasson meg olyan életérzést, amit éppen megélt.

Nehéz egyetlenegy kategóriába illeszteni, hogy a művész pontosan mit is csinál. Ha megnézzük a weboldalán a különböző kompozíciókat, egyértelműek a festészeti és grafikai hatások: különböző médiumokkal kísérletezik, nyomatokat, kollázsokat készít, tipográfiát is használ, a szenvedély és a színek mindenhol vibrálnak.

Az újjászületésére még várni kell

Havanna a fotóművészet egyik legtöbbet fotózott városa. Rögtön magunk elé tudjuk képzelni ezeket a képeket: valahol ott áll a háttérben egy elképesztően zöld (vagy piros, vagy sárga) régi amerikai autó, a napsütéstől csillog a szereplők bőre, közülük egy nagyon határozottan belenéz a kamerába. Lehet, hogy a háttérben még ott fröccsen az óceán a hullámtörőn, a kopott épületek között fújja a szél a forróságot és előbb-utóbb egy kutya vagy egy macska is feltűnik. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ekkora közhelyekkel kibélelt csapdába nem eshet egy valamire való fotós a huszonegyedik században.

Valójában ezt a csapdát a legkönnyebb lenne úgy elkerülni, ha oda se megy az ember. De azt is lehet hallani, ha valaki járt már Kubában, az gyakran vissza is tér oda. Valahogy beférkőzik ez az ország – de Havanna különösen – az idegenek fejébe, és sokukat arra csábít, hogy maradjanak még. Vincent Delbrouck, művésznevén V. D., azokon a helyeken szeret fényképezni, ahol otthonosan érzi magát, Kubába 1997 óta jár és fogadott hazájának is szokta nevezni. Többször gondolt arra, hogy letelepedjen ott, de úgy látja, hogy nem jó most Kubában élni, az országot teljesen tönkretette a rezsim, Kuba egy diktatúrában haldoklik, de újjá fog születni egyszer szerinte.

A valóság és a vizezett rum

A művész hangsúlyozza, hogy amit látunk, az nem dokumentumfotó, bár tartalmazza a valóságot is, a nézőpont sokkal inkább fiktív és szándékosan enged a pillanatnyi benyomások irányába. A Champú című fotósorozat már az első pillanatában egy véletlenen múlt.

2018-ban egy hétfő délután, a dombos La Víbora utcáin és parkjaiban csellengő tinik baráti társaságába botlott. Fotósportyái során tudatosan távolodott el Havanna belvárosától, és rögtön megtetszettek neki ezek a parkosabb, fákban bővelkedőbb környékek. A fiatalok itt is valójában csak a lábukat lógatják egész nap, tanítási időben, inkább utána. Egymás társaságába kapaszkodva élik meg a felnőtté válásuk előtti utolsó időszakot: csókolóznak, cigiznek, beszélgetnek és champút (hígított rumot) isznak.

A tinédzserek, akik az elvált fotós fiával nagyjából egyidősek lehetnek, elfogadták V. D. jelenlétét, nem csináltak belőle ügyet, ha előkerült a fényképezőgép, csak simán tették tovább, amit addig. A képeket se nézegették soha a gép kijelzőjén, mivel azok analóg nyersanyagra készültek, a filmek mindig két utazás között, Belgiumban kerültek az előhívóba, és csak ezután derült ki, hogy milyen fotók készültek.

A művész, ha csak teheti, megfigyel, ilyenkor ettől egy kicsit kívülálló marad, de a La Víbora-i fiatalok között teljesen feloldódott. A társaság tagja lett, a fényképezés mellett ő is ugyanúgy velük bulizott, ha éppen buli jött. Abból a hétfői spontán találkozásból valódi, mindennapot együtt töltő kapcsolat lett, óhatatlanul is érzelmek alakultak ki. Ez az élmény annyira magával ragadó volt, hogy végül a projekt alatt Kubában megházasodott. Helent később magával vitte Belgiumba, de a korkülönbség és a távoli kultúrák végül felemésztették a házasságot, a lány visszatért a hazájába.

Az élet egy szívás

A sorozat valójában egy színesen vibráló képfolyam, portrékból és csendéletek párbeszédéből, asszociatív kapcsolódásaiból áll, végső formái egyedi kiadású művészkönyvek és nyomatok. A fotóprojektek vége egyre gyakrabban egy művészkönyv lesz. Nem váltak lényegtelenné a kiállítások, de ott már sokkal inkább a kereskedelmi, vagy kurátori szempontok uralkodnak, ez teljesen normális is így, de nem minden művésznek és projektnek állnak jól, kvalitásoktól függetlenül. A fotók esetében a könyv sokkal jobban segíti a képek hosszú távú meglétét, a saját kiadású könyvek meg a teljes művészi szabadságot.

A könyv része egy fejezetekre osztott, naplószerű novella is. A szöveget a társaság egyik tagja Oriss Abreu Pavie írta, a Kurva élet című, hétfejezetes novella első soraiból lett a cikk címe is: „Amikor a szerelem kopogtatott az ajtómon, nem voltam hajlandó beengedni. Hátat fordítottam az önkéntelen hatásnak amit az általa ébresztett érzések kiváltottak a testemben, egy lépést hátraléptem mielőtt megindultam volna az idegennek tűnő érzés felé, mert akkor még nem tudtam, hogy addigra már megszületett bennem, és hogy már akkor, amikor még küzdöttem ellene, egyértelműen ott volt…”

Csak pillanatok vannak

V. D. határozottan elutasítja, hogy koncepció szerint hozza létre saját munkáit, az ő szavaival szólva gyűlöli az ötleteket és a témákat a fotográfiában. Mindezek szerinte csak fogalmakhoz vezetnek, amiket ha nem tanulsz meg, nem lehetsz jó sem abban amit csinálsz, és ez így számára értelmetlen. A megszállottságban és a szenvedélyben hisz inkább, az olyan alkotás érdekli, amiben nem gondolkodik, hanem érez. Nem véletlenül merül fel munkáiban a spiritualitás vagy a szerelem, amiknek szabad átjárásuk van a külső és belső világai között. A dokumentarizmusban azért nem hisz, mert annak a munkamódszernek is vannak szempontjai, amelyek alapján valamiféle megállapításokat kell majd végül megtenni. Eszembe jut egy másik cikkünk a moszkvai éjszakai életről. A fényképek szerzője, Igor Barancsuk is elutasítja a dokumentarizmust, arra hívja fel a figyelmünket, hogy a képeiből összeálló hely valójában nem létezik, nem is lehet megtalálni, mert csak a pillanatok vannak.

Utolsó levélváltásunkkor kiderült, hogy Vincent Delbrouck a hétvégén ünnepli negyvenhetedik születésnapját. Köszöni, jól van! Időközben lett új barátnője is, és szerelmesebb, mint valaha.