Amikor Sziget van, akkor egy kicsit egész Budapesten Sziget van. A több százezer főt megmozgató rendezvény elől lehetetlen elmenekülni, visszaköszön a boltok kasszáinál futószalagra pakolt piahegyekben, a HÉV-vel hazajutni próbáló óbudaiak fáradt tekintetében, a gangos bérházak Airbnb-iben bulizó társaságokban, az Újpesten is tisztán kivehető nagyszínpados koncertek visszhangzásában, a csillámporos arcú külföldiekkel tömött éjszakai 4-es 6-os villamosban.
Leginkább persze a Hajógyári környékén sűrűsödik a Szigeten kívüli Sziget, a Filatorigát megállótól az óbudai Auchanig terjedő, máskülönben kopár és jellegtelen rész teljesen átalakul erre a hat napra. A Sziget bejárata körüli terület nem pusztán közlekedési folyosó, de egyfajta buli-tranzitzóna szerepét is ellátja, kialakulnak a saját kulturális és gazdasági szabályszerűségei.
Ezek a maguk módján ugyanúgy változnak az idővel, ahogyan maga a Sziget is, de mindig leképeződik bennük a magyar valóság egy kis szelete. Régebben például – amikor még viszonylag elérhető áron adták a jegyeket, és a zenei kínálat is kevésbé volt mainstream – az egész fesztivál alatt stabilan lehetett számítani a K-híd előtt jegyre tarháló punkokra, akik előbb vagy utóbb mindig be is jutottak a fesztiválra, ahol aztán ehették az ingyen krisnás kaját és állhattak naphosszat sorba a fesztivál legolcsóbb söréért a Csónakházban. A több tízezres napijegy, a benti drágaság, a poposabb fellépői gárda és a fesztiválozás totális kommercializálódása miatt ma már szinte rendszerhibának hatna a jelenlétük (akinek hiányoznak a punkok, azok idén a Toxic Weekenden találkozhattak velük).
A csóróság jelenléte azért nem szűnt meg, sőt. Inkább csak még látványosabbak lettek a különbségek a kint és a bent, a fesztiválozni induló, többnyire nyugat-európai, szép, jómódú fiatalok és a magyar társadalom perifériájára szorult emberek között. Utóbbiak nyilván nem a bejutás reményében kéregetnek a környéken; a maximum, amit a buliból kihozhatnak, az néhány liter a legolcsóbb sörből és rövidből az Auchanban. Ez legalább össze is szokott jönni nekik, kora délutánra már sűrűn látni a kiégett fűben vagy a betonon alvó, teljesen kiütött hajléktalanokat.
Az ember persze nem azért jár fesztiválozni egy kisebb vagyont kiadva, hogy aztán hagyja, hogy ilyen rossz hangulatú dolgok elrontsák a kedvét. A fesztiválozás mindig egyfajta eszképizmus, a világ elől menekülünk a tét nélküliség, a bódulat, a zene, a közös veretés ideiglenes kis szigeteire – kérdés, meddig opció kizárni a valóságot. A HÉV-megállóban fekvő, ájult embert talán még egész könnyű átlépni, majd a hídról lelépve először arcul csap az orosz látogatókat üdvözlő zászlóra firkált súlyos üzenet (igen, a szomszédban még mindig háború van, Oroszország lerohanta Ukrajnát). Beérve aztán elkezdünk fuldokolni a portól, amit az országot sújtó kegyetlen aszály okoz (igen, a klímaváltozás már nem valami homályos, jövőbeli ígéret, hanem a mindennapjaink része). A Sziget szlogenje már sok éve „a szabadság Szigete”, de ilyen baljós időkben egyre nehezebbé válik kint hagyni a valóságot.
A hagyományos, Auchan-parkolós alapozás szervezetlen spontaneitása is megváltozott, valami furcsa, falunap-jellegű rendezvénynek adta át a helyét az évek során: korábban a társaságok a hőt sugárzó aszfalton gubbasztva itták a gyorsan húgymeleggé váló sört és a Kalinkát, de ma már mindez rendezettebben zajlik. Sörpadok, napernyők, gyros, hűtött italok, a Red Bull és a Hell miniszínpadai várják a hipermarket előtt a fesztiválozókat.
A falunap-hangulathoz hozzátesznek az utcai árusok is, akik a Mi Hazánk majálistól kezdve a Budapest Pride-on át a Békementig minden tömegrendezvényben meglátják a lehetőséget, így a Szigetet sem hagyhatják ki. Ha sikerül jól belőni a kínálatot és az árfekvést, szűk egy hét alatt – a taxisokhoz hasonlóan, valószínűleg több havi bevételüket keresik meg. És ilyenkor talán az adóellenőrök sem olyan szigorúak – elvégre Sziget van, ezt egész Budapest érzi.
