A világ legmagányosabb útja északra

Vita nélkül lehet isten háta mögöttinek nevezni azt az autóutat, amelyik Alaszka vadonján és a tundrán átvágva a Jeges-tengerig vezet. A 666 kilométeres Dalton Highway kamionosok, olajipari munkások és kalandorok terepe. Az elveszettség, a magány, a nyugalom, a szabadság mámora és az életveszély érzése egyaránt átélhető a hosszú úton. Ez a misztikus világ Ben Huff fotográfus kíváncsiságát is felkeltette, The Last Road North (Az utolsó út északra) sorozatában a lenyűgöző alaszkai tájat, az azt szétbarmoló olajipart és az ezen kulisszák között boldogulásukat kereső, némileg törvényen kívüli embereket mutatja be.

A Dalton Highway az olajnak köszönheti létrejöttét. Északi végpontja, a sarkkörön túl található Prudhoe-öböl hatalmas olajkinccsel bír, és az ott kitermelt nyersanyagot csővezetékeken keresztül szállítják dél felé. A Dalton Highway jobbára ezekkel a vezetékkel párhuzamosan kanyarog, az utazó emlékezetébe vésve, hogy az olaj mindenek felett áll. Az utat 1974-ben építették meg, hogy azon fuvarozzák a csővezetékhez és az olaj kitermeléséhez szükséges építőanyagokat és eszközöket.

Ha az autóút szót halljuk, egy négysávos, tükörsimára aszfaltozott út ugrik be a legtöbbeknek, de a Dalton Highwaynél ezt el lehet felejteni. A burkolatot jórészt ma is csak kőszórás jelenti, vagy még az sem. Böhöm teherautók és vontatmányok több helyen szétnyomták az úttestet, hatalmas kátyúkkal, kifordított kövekkel találkozhatnak az utazók, éppen ezért nem is nagyon javasolják, hogy személyautóval vagy motorral vágjon neki valaki.

A Dalton Highway nemcsak Amerika legészakibb összekötő útja, de az egyik legelszigeteltebb is. A közel 700 kilométeres úton csak három település található, ezeknek összesen hatvan állandó lakosuk van. Mindez azt jelenti, hogy nagyon kevés helyen lehet tankolni, élelmiszert, vizet szerezni vagy bármilyen segítséget kapni. A vadon egy részén a mobiltelefonokat is el lehet felejteni, hiszen egyáltalán nincs lefedettség, és a hegyek között még a műholdas telefonok sem mindig használhatók. Aki jót akar magának, egy CB-rádiót visz az útra, egyrészt a túlméretes járművek sofőrjei figyelmeztethetik egymást, hogy vigyázz, jövök, másrészt segítséget is tudnak kérni. Az északi útnak nem is vágnak neki sokan, naponta 100-200 jármű poroszkál rajta.

A teherautók kegyetlen körülményeket teremthetnek, nyáron felverik a port, lenullázva a látótávolságot, esőzés után sármezővé változtathatják az utat. Télen lavinákkal is számolhatnak az itt autózók, és akár mínusz 30-40 fokos hideggel. Ezek miatt mindenki próbálja felspécizni a kocsiját, de aranyszabály, hogy túlélőfelszerelés nélkül nem szabad nekivágni a Dalton Highwaynek. Az utat a világ legveszélyesebbjei között tartják számon, és azt, hogy valóban nagy kockázattal jár itt autózni, megerősítik az út mentén itt-ott felbukkanó keresztek is.

Huff 2006-ban vágott neki először ennek az útnak. Akkor csak az Északi-sarkkörig jutott, ez nagyjából az út negyedénél található, de nagyon izgatta, hogy mit tartogathat még számára a tundrai világ. Ezután még öt évig járta a Dalton Highwayt, hogy válaszokat kapjon. Alaszka végtelenségét is próbálta megragadni, de egy idő után feladta az ezzel kísérletező fotótechnikákat, így a tájból egyszerre csak annyit fog meg, mintha csak egy autó szélvédőjén át fotózott volna ki, képei mindig keretezettek maradnak.

Az út és vele az olajvezeték számára éles határvonalként jelenik meg a tájban, nemcsak fizikai értelemben, de lelkileg is. A vezeték folyton a természetet kizsákmányoló emberi jelenlétre utal, ami élesen szemben áll Alaszka vadregényességével és végtelenségével.

Képein elsőre búskomornak, törődöttnek látszó alaszkai vándorok is megjelennek, akik inkább túlélőnek tűnnek, mintsem az utazást élvezőknek. „Mindenki fáradt, mindenki ezt a szívszorítóan gyönyörű tájat látja. Senki sem tud zuhanyozni, és mindenki hideg vagy mélyhűtött ételeket eszik. Mocskosak vagyunk, és ugyanazt az utat járjuk. Egyszer eljött az a pillanat, amikor a portrék valahogy önarcképpé váltak” – számolt be élményeiről Huff a Time-nak.

Egy másik interjúban arról beszélt, hogy a portréin nem szerepelnek kamionosok, csak olyanokat akart megmutatni, akik önszántukból vágtak neki az útnak. „Azok az egyének érdekeltek, akik a nehéz utat választották, és kilométereken át egyedül maradtak a saját gondolataikkal és a szélvédőn kívüli, lehetetlen tájjal.”