Ez a város egy távoli bolygó

„Ez a város egy távoli bolygó,
Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”
(Európa Kiadó – Menyhárt Jenő: Ez a város, 1987)

Nyolcvanhét januárjában leesett a nagy hó, ami megbénította az egész országot. Leállt Budapest is, és annak ellenére, hogy nem volt fényképezőgépe, a tizennégy éves Molnár Zoltán rájött, hogy fotós lett. Megállt körülötte az idő, úgy érezte mintha egy állóképben járkálna, és ezeket a képeket fejben rögzítette. Három évvel később, a taxisblokád idején, újra megállt a város. A tizenhét éves fotósnak ekkor már szerencsére volt igazi fényképezőgépe, és használta is.

Most van a Tavaszi fesztivál, két hete indult a Budapest Fotófesztivál is, az utóbbi számos programja közül az egyik Molnár Zoltán Zűrállomás című kiállítása. A kiállítással egy időben megjelent egy könyv is harminckét év Budapesten készült képeiből. A fotók már első ránézésre nagyon izgalmasak. Olyan, mintha a városi, utcán csellengő fényképezés, markánsan hazai tanulmánykötetét tartanánk a kezünkben.

Lépésről lépésre

Egy fotós első kísérletei általában nem férnek be az életműbe, ez a tanulóévek természetes velejárója. De Molnár Zoltán első lépései már nagyon fókuszáltak voltak, a kezdetek nemcsak hogy láthatók maradtak, hanem egy három évtizedes kitartó munka betonszilárdságú alapköveivé váltak.

Egyik első előképe például a magyar fotóriport úttörő alakja, Escher Károly volt a Kisképzőn, ahol Tőry Klára fotótörténész osztályába járt. Józsefvárosi képei pedig a Fotóriporteri Életműdíj 2021-es kitüntetettje, Benkő Imre feladatára készültek az Iparon (mai MOME). Iskolai tanulmányaival párhuzamosan zajlott a fotós fejlődés, feladatait nem kizárólag tanárainak készítette osztályzatért, hanem simán csak kiment az utcára, és fényképezett. 1998-ban diplomázott, az addig feladatra, vizsgára, diplomára készült fényképek a mai napig működnek és egymáshoz kapcsolódnak, erre bizonyíték a könyv és a kiállítás.

Lassabb a mozgás, megáll az idő

Keleti pályaudvar, Blaha Lujza tér, Józsefváros, Csepel Művek, majálisok és mindenféle események: jó eséllyel még ma is ezek az állomások lehetnek egy kezdő városi fotós kiszemelt helyszínei. Molnár Zoltánnál a kezdeti fotósséták több mint három évtizeden keresztül kitartottak. Talán azért, mert eleve jó helyekre ment, nem kellett új témát vagy helyszínt keresnie. Ahhoz, hogy úgy fotózza a várost, mintha egy távoli bolygó lenne, csak a szemléletére van szüksége. Alapélménye abból indult, hogy megállt a város, megállt az idő. Ezek a helyek hiába változtak sokat azóta, zárványai maradtak Budapestnek, külsőre változtak csak, státuszuk a lassan emelkedő életszínvonallal megegyező mértékben haladt valamerre valamennyit.

Ugyanígy nézhetjük a szereplőket is: társadalmunk peremén a mozgás lassabb. Molnár Zoltánt kezdetektől fogva ezek a szélsőségek és ez a peremvilág érdekelte, ahol az idő is lassabban telik. Mivel az első képek már fontosak voltak, így a nyersanyag se változhatott. A mesterséggel annyira archaikus a kapcsolata, hogy a kiállítás képeit is saját maga nagyította analóg fotólaborjában. A szerző igazi magányos farkasként a szakmáját a saját kezében tartja.

Két pont között nincsen semmi

Ha két történelmi pont közé húzunk egy ívet, általában számos tanulságot megláthatunk. A könyvet két történelmi pillanat öleli körbe: a taxisblokád és a koronavírus-járvány. A kettő között eltelt három évtized szubjektív, de nem spekulatív fényképes leirata ez a munka. A távoli bolygón sem jutott el a boldogságig az élet, hogy a két történelmi pillanat között mi történt, azt valójában senki sem tudja.

Az utóbbi három évben már elhagyta a régi helyszíneket, harminckét év után más kapcsolódásait keresi Budapestnek. Nem tudjuk, hogy a könyv most éppen lezárás vagy mérföldkő. A Zűrállomás fényképein az a legfurcsább, hogy teljesen mindegy, melyik pontosan mikor készült az elmúlt harminckét évben.