Egy fotós életmű napsütés nélkül

2021. április 21. – 20:33

Egy fotós életmű napsütés nélkül
Benkő Imre. Alkotótábor, Dankó telep / Boldog / 2004 / Fotó: Domaniczky Tivadar

Másolás

Vágólapra másolva

Benkő Imre a második világháború után induló nagy fotósgeneráció második hullámának kiemelkedő és meghatározó tagja. Képei és tanári jelenléte számtalan fotóst inspirált Magyarországon, köztük engem is. Pontosan emlékszem, amikor még éppen csak érdeklődni kezdtem a fotográfia iránt, már több tucat fotóját jól ismertem. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporteri Szakosztályának szakmai partnerségével – 2018-ban Fotóriporteri Életműdíjat alapított, 2021-ben a díjat Benkő Imre kapta.


Az idén hetvennyolc éves fotós Kispesten született, édesapja a háború után Devecserbe költözött, ahol a bakonyi bauxitbányánál kibányászott salakanyagot elemző laboratóriumot alapított. Második általánosig a településen éltek, később a határvölgyi bányászlakótelepre költöztek, az Agártető lábánál újonnan megnyitott bányák közelébe. Innen járt az iskolába Szőcre, eleinte apja biciklijével, majd saját kerékpárjával, amit vas- és papírgyűjtésből keresett pénzéből tudott megvenni.

A gimnáziumot Ajkán végezte, érettségi után költözött vissza Kispestre, édesapja testvéréhez. Unokatestvérei már versenybringákkal jártak, és Benkő Imre is ilyet szeretett volna magának. Apja csak annyi pénzt tudott küldeni neki, hogy a rokonoknak nem kellett a fiára költeni pluszban. De ebből a pénzből spórolt a vágyott versenybiciklire is, amit alkatrészenként vett meg magának. Volt már nyereg, kormány és egy-két apróság, de ez a bicikli sosem állt össze, mert inkább megvette az unokatestvéreitől élete első fényképezőgépét, egy Altixet háromszáz forintért.

Szürke fények

Ez a pillanat aztán máig tartó nagy hatást gyakorolt az egész magyar fotográfiára, Benkő Imre szinte minden magyar fotós egyik legfontosabb hivatkozásává lett. Évtizedekig dolgozott fotóriporterként többek között az MTI-nél és a HVG-nél, de a hírszerű pillanatokat sosem érezte magához közel.

Azt mondja, hogy őt az események mögötti csendesebb, de izgalmasabb világ érdekli, ezért például a fotóriport fősodrának tartott haditudósítás sem foglalkoztatta. A lehetőségei inkább úgy adódtak, hogy a háborúk utáni területeken járt. Például 1976-ban Észak- és Dél-Vietnám egyesülésének idején bejárta az országot, ahol a helyszínek még őrizték a háború nyomait. A háborúhoz legközelebb 1980-ban került Afganisztánban, ahol egyszer még le is tartóztatták. Nem kereste a veszélyes helyzeteket, de ha belekerült, akkor kihasználta, és dokumentált. Arra, hogy ezek a képei miért nem annyira ismertek, nagyon egyszerű a válasz: az expozíció pillanatában éppen sütött a nap.

Benkő Imre legfontosabb képein azonban sosem süt a nap, mindig minden puha, szürke fényekben látható csak: „Hosszú távú sorozatokban, fotóesszékben gondolkodom, a fekete-fehér vizuális álomvilág foglalja egységbe szubjektív korlenyomataimat. Mindig csak szórt fényekben találok rá jelentéssel bíró arcaimra, sajátos hangulatokra. Alkotóként fontos számomra: a folyamatosan változó látványvilágból kiszakított képkonstrukcióim filmre készüljenek, amik egyben hiteles bizonyítványai a kézműves analóg nagyításaimnak” – így vall fotóinak sajátos és összetéveszthetetlen világáról. Műfaját tekintve művészete sokban merít az utcai fényképezésből is, aminek a csúcsát Magyarországon minden kétséget kizáróan az ő képei jelentik.

A rendszerváltozás idején szabadfoglalkozásúként a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek is dolgozott. A Wostok olyan fotósoknak közvetített megbízásokat, akik képesek voltak komoly háttéranyagok elkészítésére, és sajátos képi világban mutatták be témáikat. Minden fotósuk a saját vonzáskörzetében elérhető témákért volt felelős, Benkő Imre a környező országokat járta, a rendszerváltozás eseményeiről tudósított és az Ózdon készített hosszú távú fotóesszéje is nagyon keresett volt. Abban az időben szintén az ügynökségnél dolgozott Thomas Dworzak is, aki közvetlenül ezután került a szakma csúcsát jelentő Magnum fotóügynökséghez.

Máshogy mozog a terepen

Az biztos, hogy Benkő Imre munkássága nem szorul arra, hogy státuszát külföldi fotósokra hivatkozva erősítsük meg. Ezzel kapcsolatban inkább a szerző szerénysége az, ami igazán zavarba ejtő, aki találkozott már vele, pontosan tudja, mennyire halkszavú, visszahúzódó és észrevétlen tud lenni. Azért elmondunk két történetet is, az első Henri Cartier-Bressonnal kapcsolatos, aki a Magnum ügynökség egyik alapító tagja, Robert Capával együtt. A Magnum a második világháború után megalapított, máig a világ legnevesebb fotóügynöksége, a fotóriporterek zárt körű, elit klubja, tagjai igazi nagyágyúk. Bressonnak 2002-ben volt retrospektív kiállítása a budapesti Ludwig múzeumban. A kiállításra személyesen is eljött, és egy zárt körű látogatást is tett a Mai Manó Házban. Az idős fotóművész régóta kerülte a nyilvánosságot, és egyáltalán nem szerette, ha fényképezik, erre az alkalomra nem is hívtak dolgozni fotósokat. Benkő fontosnak tartotta, hogy dokumentálja az eseményeket, zavarni nem akart, Bresson érkezése közben a lépcsőház rejtett zugaiból fényképezett, majd hogy ki ne küldhessék, mindig gyorsan eltűnt a következő fordulóban. Bresson egy idő után megkérdezte, hogy ki ez a fotós, aki ennyire máshogy mozog a terepen munka közben. Ezek után a szervezők lehozták a könyvtárból Benkő néhány albumát, amelyek mindegyikét végiglapozta a neves kolléga, és azt mondta, nagyon tetszik neki.

A Magnummal kapcsolatban időnként felbukkan a pletyka, vagy inkább a kérdés, hogy Benkő Imre miért nem magnumos. (A Magnum ügynökség teljes tagsága minden évben egyszer összegyűlik, és jelölteket választ, akikkel szeretne együttműködni, de a teljes jogú taggá választásig valójában évek telnek el, további szavazások és fokozatok kijárása után lesz a jelöltből tag, ez a folyamat minimum négy év.) 1990-ben Lausanne-ban volt egy kelet-európai fotósoknak rendezett kiállítás és találkozó, ahol a képeire felfigyelt Josef Koudelka, a Magnum fotóügynökség cseh fotóművésze, aki későbbi magyarországi látogatása alatt egyetlen magyar fotóssal, Benkő Imrével akart csak találkozni. Megkérdeztük, hogy Koudelka tett-e ajánlatott a Magnummal kapcsolatban, biztatta-e a pályázásra. Benkő Imre azt válaszolta, hogy nem, és hogy bármennyire sokra tartja is a Magnumot, az évekig tartó pályázati procedúrára nem érezte magát felkészültnek, és Magyarországot se szerette volna elhagyni. Még annyit mondott, hogy Koudelkával a Grinzingi borozóba mentek akkor.

Gratulálunk, Imre!

Kár, hogy Robert Capa óta nincs magyar tagja a világ leghíresebb fotóügynökségének, és Benkő igazán az lehetett volna, én azt gondolom, hogy simán beférne, és talán az életműve is pontosan ilyen lenne, mint amilyen lett. Rengeteg országban járt, például négy éve Kínában fényképezett. Az ózdi kohót és a kohászok életét harminc éven keresztül fényképezte, de Sziget-fesztivált se tartottak még nélküle. Köszönjük, hogy Fotóriporteri Életműdíja kapcsán teljes munkásságából válogathattunk, talán a kevésbé ikonikus képeiből is sikerül most bemutatni néhányat.

Kölönóra / Budapest / 1972 / Fotó: Benkő Imre
Orbán Gábor, 59 éves karbantartó lakatos / Ózd / 1989 / Fotó: Benkő Imre
Acélmű, Tolózárműhely / Ózd / 1987 / Fotó: Benkő Imre
Lenin-hegy. Moszkva. Szovjetunió / 1983 / Fotó: Benkő Imre
Váradi Gábor autodidakta festőművész / Ózd / 1984 / Fotó: Benkő Imre
Bokos Sándor, az ózdi munkaügyi KPT vezetője/ Ózd / 1993 / Fotó: Benkő Imre
Havanna-lakótelep / Budapest / 1989 / Fotó: Benkő Imre
Karácsony Sándor utca / Budapest / 1984 / Fotó: Benkő Imre
Édosz kórus / Gorkij fasor. Budapest / 1983 / Fotó: Benkő Imre
Orczy kert / Budapest / 1981 / Fotó: Benkő Imre
Metró / Budapest / 1982 / Fotó: Benkő Imre
Ságvári-telep / Ózd / 1995 / Fotó: Benkő Imre
Erzsébetváros / Budapest / 1982 / Fotó: Benkő Imre
Mányi bánya / Tatabánya / 2003 / Fotó: Benkő Imre
Családi gazdaság / Szécsényfelfalu / 2003 / Fotó: Benkő Imre
Németh Zsuzsanna és Katalin. Ikertalálkozó / Ágfalva / 2008 / Fotó: Benkő Imre
Dálnok (Dalnic) / Erdély. Románia / 1997 / Fotó: Benkő Imre
Hanoi. Vietnám / 1983 / Fotó: Benkő Imre
Élőkép / Phenjan. Koreai NDK / 1989 / Fotó: Benkő Imre
Toul Sleng Múzeum / Phnom Phen. Kambodzsa / 1983 / Fotó: Benkő Imre
Phenjan / Koreai NDK / 1989 / Fotó: Benkő Imre
Delhi. India / 2003 / Fotó: Benkő Imre
Szibéria. Szovjetunió / 1978 / Fotó: Benkő Imre
Hajógyári-sziget / Budapest / 2003 / Fotó: Benkő Imre

2013-ban Simonyi Balázs Történetek szórt fényben címmel készített dokumentumfilmet Benkő Imréről.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!