Mad Max világa létezik, és Amerika utolsó olyan helye, ahol megélhető a szabadság

2021. december 13. – 00:01

Másolás

Vágólapra másolva

Az egyik kaliforniai sivatagban található Slab City valójában a sokszor emlegetett semmi közepe. Az Egyesült Államok egyik utolsó olyan helyének tartják, ahol igazán átélhető a szabadság. A szinte embertelen, bármiféle luxust nélkülöző körülmények ellenére itt gyülekeznek a társadalom kitaszítottjai, művészemberei, vagy olyanok, akik önként fordítottak hátat a konzumvilágnak, esetleg a törvény elől menekülnek. Daniel Skwarna, kanadai fotós Desert Dweller (Sivataglakó) dokumentarista projektjében intim portrékkal mutatja meg nekünk ezeket a magukba forduló, ránézésre nem túl boldog, de azért elégedett különcöket.

Ha Daniel Skwarna képeit nézzük, megelevenedik előttünk a Mad Max-filmek disztópiája, igaz, annak erőszakosságát nélkülözi. Az általunk ismert civilizáció romjain, kietlen vidéken élő emberekkel találjuk magunkat szembe, akiknek esztétikájában és mindennapi életében is megjelenik a hulladék. Az autóroncsok és épületromok között a fantasy világ is megidéződik, mintha egy jelmezbálba csöppennénk, éppen csak Tina Turner nem bukkan föl egy sodronyingben. Skwarna fényképei nem tolakodóak, nem is akarja kifigurázni ezeket az embereket – akik élettörténetéről keveset tudunk – , csak szelíden bevezet minket ebbe az anarchista szubkultúrába.

A mexikói határ közelében lévő és Los Angelestől úgy 300 kilométerre található Slab City eredeti szellemisége végtelenül távol állt a maitól, eredetileg katonai támaszpontként építették a második világháborúban, minden a rendről szólt. 1942 és 1945 között a haditengerészet kiképzőközpontjaként üzemelt, George Patton tábornok egységei is itt készültek az észak-afrikai hadműveletekre, de ezután egyre kevésbé használták, és amit lehetett, le is szereltek a barakkvárosban. Az 1960-as években vált szabad prédává, és jelentek meg sorra a hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó betelepülők, akiket város neve után slabberekként emlegetnek.

Nehéz megmondani, hogy pontosan hány lakosa van Slab Citynek, hiszen folyton változik a létszám. A telepesek – földfoglalókról beszélünk, hiszen állami területre költöznek be engedély nélkül – általában lakókocsikkal érkeznek és parkolnak le, akár életük végéig. Az 1980-as években járt csúcsra a hely népszerűsége, akkor előfordult, hogy kétezer lakóautót is megszámolhattak. Telente akár négyezren is letáboroznak a városban – ilyenkor 35 Celsius fölé nem nagyon megy a hőmérséklet – , de a nyári hónapokban, amikor akár 50 fok is kóstolgathatja az embert, úgy ötvenen-százan maradhatnak. Olykor olyan meleg van Skwarna szerint, hogy a csörgőkígyók is a lakókocsik alá húzódnak, hogy túléljék a perzselő napfényt. A nyár áldozatokkal is jár, gyakori, hogy kiszáradás vagy drogtúladagolás végez az igazi civilizációt végképp maguk mögött hagyó emberekkel. Slab Cityt autóval nem olyan nehéz elérni, de a településen nincs áram- és vízszolgáltatás, és egy sor másik alapvető dolog is hiányzik a mindennapi életből, ami mára mindenkinek természetes. A vizet vagy vásárolniuk kell, vagy a nem túl messze lévő csatornákból szűrik ki, a szemetet vagy újrahasznosítják valahogy, vagy a saját területükön tárolják, a szennyvizet elszikkasztják vagy komposztálják, de a patkánylyukakba is beengedik. Idilli körülményekről nem beszélhetünk, mégis sok embert vonz ez az kietlenség. Slab City szerencséje, hogy vonzza a turistákat, az East Jesus nevű művésztelepre rengetegen kíváncsiak, ahogy a befestett kopár hegyre, a Salvation Mountain-re is.

A maroknyi állandó lakos háttere nagyon különbözik. „Néhányan a névtelenséget keresik, másoknak az állandó versengésből van elegük. Poszttraumás stressz-szindrómával küzdő veteránok élnek a hippik, képzőművészek és zenészek szomszédságában. Túlélők és vallásos emberek jönnek a sivatagba, hogy kipróbálják milyen az élet. A törvényt kijátszók a Slabs mélyén rejtőznek el a kreozotbokrok fedezékében a látszólag átlagos amerikai családok mellett, akik valójában sosem heverték ki a nagy recessziót” – nyújt betekintést Skwarna Slab City peremre szorult emberekből álló társadalmába.

A nehézségek ellenére a számkivetett közösség ragaszkodik a településéhez, amelyet azért veszélyek is fenyegetnek. Elvileg az állam bármikor kipucoltathatná a területet, és akkor mindenkinek szednie kéne, ez esetben konkrétan is, a sátorfáját. Ez persze rengeteg munkával és költséggel járna, de akár meg is érhetné, hiszen a közelben több napelempark is működik már. A közelben lévő Salton-tó is állandó veszélyforrást jelent. A kiszáradó sós tó egykori medréből a szél felkapja a nem kevés méreganyagot is tartalmazó port, és beszórja vele a településeket, komoly légzőszervi panaszokat okozva az embereknek. Ezek a fenyegetések egyelőre kevésbe hatják meg a slabbereket, sokkal jobban tartanak attól, hogy akár a szomszédjuk, akár újabb telepesek berontanak a kis világukba, és elfoglalják a féltve őrzött táborhelyüket.

Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna
Fotó: Daniel Skwarna

Szöveg: Fehér János; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs