A rendőrségi fotók varázsa nem új keletű dolog, történetük Magyarországon több mint hetven éve kezdődött. Ez a fajta letaglózó képi erő egészen biztosan kortalan és örök. A Hórusz Archívum is őrzi a belügyi állomány tájékoztatását szolgáló, belső terjesztésű hetilap, a Magyar Rendőr képeit.
A Fortepan-rajongóknak nem újdonság a Magyar Rendőr nevű újság fotóarchívuma, feldolgozását már több éve megkezdték. A közel félmillió fotóra becsült archívum képei közül a legtöbb sosem jelent meg, valószínű, hogy a fényképek nagy része elveszett.
A lap fotósairól Tamási Miklós, a Fortepan gyűjtemény központi alakja így írt egy régebbi cikkében: „A Magyar Rendőr fotósairól általában keveset tudunk. Zömmel jó szakemberek, rendőrségi fotósok (sokszor egyúttal helyszínelők) voltak, akiktől távol állt a művészi fényképezés, de szakmájukat általában magas színvonalon űzték. Ezért is történhetett, hogy a fennmaradt negatívokon meglepően kevés a selejt kocka. A fotósok közül a legismertebb Ruttkay Pál volt, aki 1945 után közlekedési helyszínelőből lett a Magyar Rendőr fotósa és akit az 1968-as nyugdíjazásakor joggal neveztek a »testület krónikásának«️.”
Bűnügyi fotósból lett művészek
Az elnyomó rendszer propagandája is jelentősen meghatározta a fényképek különösen bizarr hangulatát. Nem szívesen használom ezekre a fotókra az abszurd jelzőt, mert sokkal többről van itt szó, ráadásul a bűnügyi fényképezés múzeumi jelenléte is sok évtizedes. Ha megnézzük a műfaj helyét a fényképezés történetében, akkor az Alphonse Bertillonnal kezdődik, majd szélesebb körben a sajtófotósok munkájának köszönhetően vált ismertté. A kezdeti bűnügyi fotók tulajdonképpen a fotográfia első, nem művészi szándékú képei. Egy sajátos keverék teheti ezeket a fotókat mesterművekké: a dokumentálás miatt szigorú követelményeknek felelnek meg, műfajuknál fogva kötöttek, de az amatőrökre jellemző technikai hibák is gyakoriak.
A sajtó részéről hamar megjelentek a képzett fotósok a bűnügyek helyszínein, hogy a bulvárlapok olvasóit vérfagyasztó képekkel szolgálják ki. A műfaj legismertebb képviselője Weegee, akinek elég korán múzeumi kiállításokon jelentek meg képei, majd ezzel a tapasztalattal a film noir hollywoodi szakértőjeként lett nagy hatással a filmiparra.
A bűnügyi magazinoknak tudósító mexikói Enrique Metinides gengszterfilmeken nőtt fel, rengeteget járt moziba, bár sose gondolta magáról, hogy művész, képei drámaiságát a filmek látványvilága inspirálta. A született mesternek talán a svájci Arnold Odermattot tarthatjuk. Soha nem tanult fényképezni, közlekedési rendőr volt, munkája részeként készített fotókat közlekedési balesetekről. Célja a precíz dokumentáció volt, képeinek ereje a következetes tárgyilagosságban rejlett, nem a borzalmakat akarta rögzíteni.
Mindegyiküknek még életük során a legrangosabb múzeumok mutatták be a képeit, az idén elhunyt Odermatt a velencei biennálén is szerepelt. A magyar bulvár igazi csúcsának is megvan a maga bűnügyi fotósa: Urbán Tamás – hasonlóan a többiekhez – éveken keresztül rendőrségi rádió mellett aludt, sokszor elsőként érkezett a helyszínre.
Szakmai szempontok
Az előbb felsorolt példákban a szerzők kizárólag szakmai szempontok szerint jártak el. A képkészítés módját szabályok kötötték meg, a felvételek alapján nagyon is valós döntések, ítéletek születhettek. Teljes mértékben igaz, hogy minden, ami a képen van, számít, a rögzítés célja mindig a lehető legtöbb információ begyűjtése volt. Gondoljunk csak a nyakatekertnek tűnő rendőrségi közleményekre. Nem azért használnak szűkös szókincset, mert nem áll több a rendelkezésükre, hanem mert minden szó csak önmagát jelentheti, mindenfajta másodlagos jelentést ki kell zárniuk.
A szocializmus állambiztonsági-megfigyelési fotózásról tíz évvel ezelőtt volt egy színvonalas kiállítás az OSA-ban. Ez a világ nem ismeretlen a keleti blokk egyetlen lakójának sem. Nemrégiben közöltünk cikket a lengyel titkosszolgálat fotóarchívumának különleges feldolgozásáról, ami a tavalyi év egyik legizgalmasabb fotókönyve.
A fényképeket egyre könnyebb manipulálni, mégsem veszett el teljesen a fotókkal kapcsolatos bizalmunk. Pontosan emiatt lépett színre a propaganda, ez az a fordulat, amiért a megfigyelések és ellenőrzések korában az önmaga hatalmát féltő szándék ilyen különleges és páratlan vizuális világot hozott létre. Mondani se kell, hogy itt pont egy másik szakma szempontjai kerekedtek felül, feltéve, ha a zsarnokságot lehet szakmának nevezni.
Kék fény! Kék fény! Kék fény!
Bevallom, hogy teljesen elfogult vagyok ezzel a világgal, már évek óta. A nagyközönség ebből a világból leginkább a gyilkosságokat ismerheti. Pedig a kisebb bűnügyek sokkal szélesebb képet adnak a társadalomról, kevésbé beazonosítható eszköztáraik szabadabban értelmezhető rendszereket hagynak.
Az első ránézésre elbizonytalanító, inkább a bűncselekmények körüli rejtélyről szóló képeket részesítem előnyben. A bűnügyek megfejtésénél kevés dolog izgatja jobban a fantáziánkat. Egy kicsit mindenki szeretne detektív lenni, megoldani egy bűnügyet. Pár éve, szintén a Fortepanon elérhető a BRFK Hivatala Bűnügyi Technikai Osztály megmentett archívuma is. Érdekes különbség, hogy amíg a Magyar Rendőr kifele fényképezett – annak ellenére, hogy a nagyközönség sose látta –, addig a BRFK fotósai egy sokkal sötétebb világban jártak, képeiket a nyomozásokhoz használták. Sajátos ellentét: a szocialista rend és az eltitkolni kívánt bűn világa állt szemben.
Mostani összeállításunkban a Hórusz Archívum jóvoltából a képmutatóbb világ, a Magyar Rendőr újság eddig kevésbé ismert és nem csak bűnügyi képeiből válogattunk.
(A cikk címe egy URH-szám két sora.)
